A Dongba kalligráfia

A nási nép által használt dongba (vagy tomba) írás a világ egyetlen ma is élő képírása – joggal írják ezt a feltünő kuriozitást mindenütt, ahol a násikról van szó. A nási (angolul naxi vagy nakhi) "nemzetiség" Kína Jünnan tartományában él, de valószínűleg a Burmai és Tibeti határokon túl is megtalálhatóak. A nási népesség ma közel 300 ezer embert jelent. Az egykori Nási Királyság a nyolcadik századtól egészen a kínai uralomig, 1724-ig létezett.

Nyelvük a tibeto-birmán nyelvek közé tartozik. Híres írásuk nem a hétköznapi írásaik egyike (legalább 5 féle különböző írást használnak), hanem sámánjaik/papjaik, a dongbák által használt speciális írás. A dongbák úgy tartják, hogy írásukat a tibeti bön vallás alapítója, Tönpa Senrab (ton pa gshen rab) alkotta. A történelmi bizonyítékok szerint az írás a hetedik századtól létezik, azaz királyságuk és mágikus célú írásuk születése egyaránt a buddhista tantra aranykorára tehető. Vallásukat ma a tibeti buddhizmus, a bön és a taoizmus sajátos keverékeként határozzák meg.

A piktografikus írás elsősorban a különböző vallásos szertartások elengedhetetlen "kelléke". A rituálé során a dongbák a könyvek széleit meggyújtják, hogy a füst továbbítsa a könyv “üzenetét”. Mikor egy dongba meghal, szent könyveit eltemetik vele egy hegyi barlangba, vagy temetési máglyán égetik el őket.

Ma mintegy hatvan dongba él, aki olvasni és írni tudja ezt az írást. Legtöbbjük hetven évnél idősebb és csak páran fiatalabbak harmincnál. Hogy az írás el ne vesszen, a fiatalabb dongbák gyakran tanítják azt helyi iskolákban. Egy-egy idősebb mester pedig szívesen ír nagyobb közönségnek áldást, jókivánságot, ami az önálló dongba kalligráfia létezését bizonyítja, és jó esélyt ad a nagyvilágnak, hogy megismerhesse ezt az írást és vele együtt magát a nási kultúrát.

A naxi írás

Naxi manuscripts collection (Harvard College Library)

Propitiation of serpent deities Ssu / Ceremony for the serpent deitites Ssu

Feszt Lászó

Ifj. Feszt László (1957-) számos egyéni kiállítás és díj dacára viszonylag ismeretlen azok előtt, akik úgy gondolom nagyon tudnák szeretni ezt a formavilágot. Grafikusként az egyik legnagyobb a kortárs magyar grafikusművészek sorában. Technikai felkészültségben, kreatív megfogalmazásban, spirituális hatások megragadásában az élen jár. A törzsi művészetek javát, a népi és szakrális ornamentikát és azok szellemiségét idéző, illetve felhasználó munkáinak már puszta létét is fontosnak érzem. A 010 Galéria oldalán száznál több képe látható. Ugyanitt olvasható szakmai életrajza, és egy tartalmas tanulmány Somogyi Zsófiától "Hagyományos ornamentikák felhasználása a kortárs magyar művészetben" címmel. A szöveg eredetileg az Ernst Múzeum 2006-os Ornamentika és Modernizmus című konferenciáján hangzott el. Ebből három bekezdést itt külön kiemelek, de érdemes elolvasni a teljes tanulmányt. 

"Első ránézésre a kép [Nyitott Mandala] őrzi a hagyományokat: szimmetrikus, geometrkius egymásba fonódó minták alkotják a világmindneség képét. Ám nagy különbség, hogy a hagyományos mandalákkal szemben Feszté nyitott: a kép terén kívülre nyíló geometrikus formák akotják a mandala szélét – az univerzum, a világ végtelen, vagy legalábbis, emberi érzékekkel nem tételezhtejük zártnak, egy véges egységnek. Szimbolikusan sem."

"A grafikus teljesen sajátos, spirál-alapú formai szótárt alakít ki, melyet ősi gyökerei miatt könnyen alkalmaz szinte bármelyik ősi vagy törzsi kultúra megidézéséhez. A művein megjelenő archetipikus szimbólumok, formák és történetek a közös, ősi, a világ igazságait kutató „mágikus” tudáshoz visznek vissza, vagy arra felé irányítanak: mivel a szimbólumok eredeti jelentés-szintjét tovább gondolja, tágítja, új dimenziót ad neki (Kentaur – kerekekkel, Nyitott mandala). Mindennek kifejezéséhez antropomorfizálja (szemek, fogak, szájak, illetve a fej-váll vonalat idéző „kitüremkedés” segítségével) az eredetileg ezt a jelleget nélkülöző elemeket, ornamentikákat."



"Feszt László szabadon veszi át a forrásként választott ornamentikák elemeit és formavilágát, új elemekkel egészíti ki azokat, és alapvető jellegétől idegen elemekkel, szimbólumok bevonásával alakítja ki saját, új képi szótárát.
A technikából adódóan az alkotói folyamata meditatív jellegű: a grafikák létrehozása hallatlan türelmet igényel.
Az antropomorfizálás „szintemeléssel”, tartalmi bővítéssel is járt, a forrásokból bevont tartalmak beolvasztásával együtt. A test belsejének működése is a művészete fókuszába került. A makro és mikorokozmosz nem csak az ember és a világmindenség szintjén jelenik meg ezáltal, hanem az ember is makrokozmosz saját testének mikrokozmoszához képest."

Koponyakultusz Tibetben: damaru

Homokóradob (szkr. damaru, tib. rnga chung) 

Az ún. homokóradob vagy damaru – a régészeti leletek szerint – már az Indus völgyi Harappa kultúrában (i.e. 2500 - i.e. 1500) is ismert volt, mint korai saivita jelkép. Siva damaruja az ábrázolásokon a háromágú szigonyán (szkr. trisula) lóg – így jelenik meg a hindu férfi-princípium passzív természete és párja, a vele ellentétes aktív, dinamikus női energia (szkr. sakti). Nátarádzsa, a táncoló Siva jobb karjainak egyikében damaru szól; férfias ritmus (szkr. tála) és nőies dallam (szkr. rága), mint az univerzum szerkezete. A dob homokóra alakja Siva és Sakti egyesülését jelképezheti.

A damarut a jógik, jóginik, sziddhák – és az ábrázolásokon az istenségek is – a módszert képviselő jobb kezükben fogják és használják. Aképpen ahogyan a bölcsességet jelentő bal kézben tartott nőies csengő az üresség hangját hírdeti, az alapvetően férfias princípummal társítható damaru a nagy boldogság hangjának kinyilatkoztatója. Ezek mint belső vagy nem megszólaltatott hangok (szkr. anahata nada), megfelelnek az idegrendszer csengésének és a vérkeringés dobolásának, amiket a jógi hall, mikor teljes csöndben ül.

A Himalája régióban a damaru emberi koponyából készült vátozata elsősorban – és szinte kizárólagosan – a saivita szekták hatásának köszönhető. A két emberi koponyából készült damaru átmérője kb. 15 centiméter. A koponyafedők belső felületére gyakran mantrákat vésnek, mielőtt a bőrt ráfeszítik és ragasztják, a külső felületét lakkozzák, pácolják vagy szimbólumokat festenek rá díszítésként. A két ragasztott kecskebőrt általában zöldre festik. Mindkét bőrt ugyanabból a nagyobb darabból vágják, majd vízben áztatják a ragsztás előtt, hogy ugyanazt a hangmagasságot érjék el mindkét bőrdarabnál, mikor azok kiszáradnak. A damaru középső, szűk részét díszes brokáttal, bőrrel vagy fémszalaggal vonják körbe. Ennek a középső szalagnak mindkét oldaláról ovális, horgolt verő lóg le, melyeket általában két piros vagy fekete csavart selyemfonallal rögzítenek, amik közepére néha csomót kötnek.

A leírások szerint egy tizenöt vagy tizenhat éves fiú és lány, vagy egy tizenhat éves fiú és egy húsz éves lány koponyáit kell összeilleszteni a dobhoz (haragvó és félig-haragvó tantrikus istenségek ábrázolásain a koponya-dob baloldalát gyakran kisebbnek rajzolják, hogy az egyértelműen egy serdülő korú lány koponyájának tűnjön). Mikor a damarut ritmikus rázással megszólaltatják, a kamasz fiú és lány koponyája együtt szólnak; nemiségük egyesülése a módszer és bölcsesség egyesülésének, mint relatív és abszolút bodhicsittának szimbóluma. Ezt az egyesülést tovább hangsúlyozza, hogy a két koponya pontosan a koponyarepedésnek azon bizonyos pontján illeszkedik egymáshoz, amit brahma-randhrának, azaz Brahma nyílásának hívnak. Ez a pont vagy a sutura frontalis azaz a koponya homlokvarrata vagy az egyik idővel becsontosodó kutacs, a fonticulus anterior azaz elülső kutacs. Sokak szerint a brahma-randhra valójában a korona csakra másik neve.  

A tibeti damaruk temetőkből származó koponyákból készülnek. Ezek a helyek egykor viszonylag bőségesek voltak, ám ma az ilyen rituális tárgyak már nagyon ritkák, és ezzel együtt nagyon drágák is a keleti piacokon. Könnyebben elérhetőek a modern hamisítványok, amik indiai műhelyekben készülnek, például különböző balesetek áldozatainak koponyáiból, vízbe-temetetteknek a Gangesz partjára kimosott maradványaiból, de állítólag akár a hamvasztási törmelékekből is menthetőek ki használható darabok. A tantrikus szövegek kikötései miatt ezek a koponyák jóformán használhatatlanok, erőtlenek olyan szertartásokhoz, amikre kellene, hogy alkalmasak legyenek. Kis méretű, majom koponyából készült damarukhoz szintén könnyen hozzá lehet jutni.

*** 

Indiában a saivita kápalika (koponyahordozó) szekta tagjai a kaszton kívüliek (érinthetetlenek, aszkéták) koponyái között keresik a megfelelő nyersanyagot, mivel ezek testét tilos elégetni, így koponyájuk biztosan nincs feltörve, azaz az életerő még nem távozhatott el belőle. Hindu temetkezési szokások szerint az égetési szertartás záró jelenete a holttest koponyájának szétrobbanása. A koponya a hő hatására nyílik szét, de hitük szerint az abban felgyülemlett életerő (szkr. prána) szakítja szét a koponyát. A tisztátalan életet élt emberek koponyája nem tud magától megnyílni, így ilyenkor a szertartást vezető bráhmin egy hegyes fémdarabbal megnyitja a koponyatetőt a Brahma nyílásánál, hogy a prána eltávozhasson és a holttest lelke (szkr. átman) visszatérhessen a világlélekhez (szkr. bráhman).

A kápalikák speciális módszerekkel megállapítják, hogy a megtalált, ép állapotban lévő koponya egy aszkétáé volt-e, majd a felesleges részek letördelésével a koponyát edénnyé alakítják. A kapala náluk is a csontban felgyülemlett, el nem távozott, elraktározódott életerő révén képes nagyhatalmú mágikus eszközzé válni.

Az ún. balkezes tantrában (vama marga) úgy hiszik, hogy egy gyilkos vagy kivégzett ember koponyája bír a legnagyobb spirituális hatalommal. A balesetben, fertőző betegségben vagy erőszakos módon meghaltak koponyájának közepes mágikus ereje van, míg az idősen, békében elhunytak koponyája jóformán semmilyen okkult hatalommal sem rendelkezik. Egy serdülőkor kezdetén meghalt gyerek koponyájának szintén nagy tekintélye van, ahogy kasztok közötti tiltott viszonyból, házasságon kívül, vérfertőző kapcsolatból születettek vagy ismeretlen szülők törvénytelen gyermekének koponyájának is. Úgy vélik, hogy bizonyos tantrikus rítusban egy hét vagy nyolc éves, vérfertőző viszonyból született törvénytelen gyerek koponyája (tib. nal thod) birtokolja a legnagyobb lehetséges hatalmat.

Ma még nem tudhatjuk egészen biztosan, hogy a tibeti csont- és koponyakultusz eredete a hindu tantra, a bön, a belső-ázsiai samanizmus, vagy egy mindezeknél korábbi tibeti ősvallás lehet. Ezek közül a bönt talán kizárhatjuk, mert a Szamjé kolostor híres 792-es hitvitájában a bönpók nyíltan érveltek amellett, hogy vallásuk „tiszta“, mivel ők nem használnak emberi csontokat és koponyákat szertartásaikhoz, mint a buddhisták. A belső-ázsiai samanista/animista népek hitvilága számos lehetséges kiindulópontott adhat a csont- és koponyakultusz ilyen formájú kialakulásához. Ahogy Eliade írja: „Vadásznépeknél a csontok az élet legvégső forrását képviselik, amiből a faj tetszés szerint megújulhat. (...) a lélek a csontban székel, s következésképpen az egyedek feltámadása csontjaikból kiindulva remélhető.“ „az élet princípiuma és a csontok azonosításának ősi hagyományai, bár manapság nagyon eltérő rendszerekbe illeszkednek, nem tűntek el teljesen az ázsiai szellemiség szemhatáráról.“ 

Az ősvallás-elméletet a régészetnek kellene tudnia bizonyítania, de Tibetben eleddig csupán csonttűket és kanalakat találtak (ezek úgy tízezer évesek). További ásatások mindenképpen szükségesek.

Eurázsiában az emberi koponyák használata igen széles körben elterjedt már a legrégebbi időktől fogva. Régészek feltételezik, hogy a paleolitikum és neolitikum idején az európai ősember már használta a koponyát ivócsészeként, de csakis gyakorlati célból, sosem szakrális tartalommal társítva. Később már szertartási kellékként tűnik fel számos kultúrában: szkíták, törökök, szlávok, kelták, germán törzsek... de keresztény közegben is előfordul(t) a szentek, mártírok koponyáinak imádata, és bizonyos ünnepnapokon még ivóedényként való használatukra is volt példa. 

 ***

Irodalom:
Beer, Robert: The Encyclopedia of Tibetan Symbols and Motifs. Serindia Publications. Chicago, 2004.
Eliade, Mircea: A samanizmus – Az eksztázis ősi technikái. Osiris kiadó. Budapest, 2001.
Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. Heckenast Gusztáv. Pest, 1854.
Laufer, Berthold: Use of Human Skulls and Bones in Tibet. Field Museum Of Natural History. Chicago, 1923.
Loseries-leick, Andrea: Tibetan Mahayoga Tantra: An Ethno-Historical Study of Skulls, Bones and Relics. B.R. Publishing. Delhi, 2008.
Rockhill, W. W.: On the Use of Skulls in Lamaist Ceremonies. Proceedings of the American Oriental Society. 1888.

A tanulmány első része: Koponyakultusz Tibetben: kapala

Tundra's Ghosts

Amikor 1991-ben Brian Eno a kazahsztáni Voices of Asia Fesztiválon felfedezte a Yat-Kha (Ят-ха) duót, akkor az még egy egészen más arcot mutató zenei fúzió volt, mint amit a kilencvenes évek folyamán a világzenei fesztiválok látogatói megismerhettek. A zenekart egy tuvai torokénekes (Albert Kuvezin) és egy orosz elektronikus zenész (Ivan Sokolovsky) alapította. Közös munkájuk sajnos csak 1993-ig tartott. Ezután Kuvezin már más tagokkal vitte tovább a Yat-Kha nevet, egyre inkább eltávolodva az elektronikus zenétől. Az eredeti duó felvételeit több lemez is őrzi (Antropophagy, 1993; Tundra's Ghosts, 1997), legnagyobb slágerük talán a Teve-Haya. Akkoriban az elektronika és a torokének találkozása nyomokban olyan extrém elektronikus zenékkel volt rokon, mint pl. a Plasma Pool, de egészen más világokat is megidéztek. Sokan imádtuk, míg voltak akik írtóztak a zenék és kultúrák efféle talákozásától. Anno a Második Látás fanzine egyik szerzője utóbbiak táborát erősítette:

"Nevüket egy tradicionális népi hangszertől kölcsönözték. Valami deszkaszerűség húrokkal. Jobban nem tudták nekem elmagyarázni. Bizonyára hatott rájuk a nyugati rock-zene, de elsősorban a tuvai népzene befolyása alatt állnak. Többet nem is akartak elmondani zenéjükről, inkább nézzem meg őket. Nos ezt meg is tettem. Kuzevszin [sic!] lép színpadra egy sámánisztikus, vidámszínű köntösben. Alaptónusa égszínkék, a díszítések rajta: nap-meleg sárga és vérvörös. Egyes egyedül áll ott, áhítattal, koncentráltan. Fejhangja átölel, halkan lüktetni kezd a vér az ereimben, hangja beszivárog minden porcikámba, remegésre késztet, de ugyanakkor melegít. Erre aztán színpadra kerül a másik, a maszk hordozója, és a szintetizátor mögé lép. (…) Sokként ér, amikor hideg billentyű hangokkal festi alá az éneket. Ez lenne a nyugati befolyás? Kár érte!"

Far North

Asif Kapadia brit-indiai rendező 2001-ben egy indiai környezetbe helyezett japán szamurájtörténettel vált ismertté (A harcos / The Warrior). A film norvégiai bemutatójakor rögtön beleszerett a sarkvidéki tájba. Bejárta Észak-Norvégiát és idővel a kivételes tájhoz megfelelő történetet is talált; minden adott volt egy különleges filmhez. A Far North című filmjének alapja egy Sara Maitland novella. A forgatás helyszíne Európa legészakibb szárazföldje, a Spitzbergák (Svalbard). A szereplők megválasztása hasonlóan remek: Michelle Yeoh, Sean Bean, Michelle Krusiec. Az eredetileg csupán hét oldalas novella jelenti a film vázát, keretét, amihez társul egy időben korábbi eseményszál, ami részben megegyezik az Ofelas kulcsjeleneteivel (az eredmény inkább egyfajta hommáge, mint otromba plágium).




A sarkvidék embere alkalmazkodott a zord természeti viszonyokhoz, hasonlóvá vált, mint a környezet amiben él. Az elátkozott inuit nő (Saiva) és örökbefogadott lánya (Anja) távol él a pásztorok településétől, így életfeltételeik még keményebbek, saját törvényeik szigorúbbak. Az elszigetelten élő két nő és a biztos halálból megmentett katona (Loki) sarkvidéki története valójában nagyon egyszerű, és egy darabig úgy tűnhet, hogy történhet bármi, a kegyetlen, néma táj mellett a legnagyobb emberi tragédiák is jelentéktelenek, ám idővel a grandiózus díszlet és a kibontakozó cselekmény felerősíti egymást, egymástól elválaszthatatlanná válnak.



"Nagy szerencséd, hogy Saiva segített rajtad. Nekem mindig azt mondta, ha bárkit is látok a tundrán, soha ne menjek a közelébe, bármit is akar tőlem.
Azt mondta, hogy vágjam le a fejüket, és utána kérdezzem, hogy segítségre
szorulnak-e."

Ofelas

Két éve futott (nálunk csak DVD-n) egy eredetileg Pathfinder, de nálunk csak azért is A barbár – Legenda a szellemharcosról című fantasy-film. "Egy viking fiút i.e. 1000 körül Észak-Amerika harcias felfedezői véletlenül ottfelejtettek a kontinensen. Egy indián törzs befogadja és felneveli, és amikor 15 évvel késobb újabb viking támadás éri a keleti partot, az immár 25 éves fiatalember megpróbálja megvédeni új családját, és megállítani a vikingeket." Az alapötlet érdekes, a kivitelezés tragikus. A film valójában egy 20 évvel korábbi klasszikus megerőszakolása. Az eredeti film a mai napig a lapp/számi (a továbbiakban inkább az utóbbi) kultúra egyik legfontosabb filmje. A tradicionális számi kultúráról filmek már az 1910-es évektől készültek, de azokat kívülállók készítették a saját nézőpontjuk szerint (Laila - 1928, The White Reindeer - 1952). Az ötvenes években készültek az első valóban számi dokumentumfilmek, majd 1987-ben Nils Gaup, számi rendező elkészítette az Ofelas-t. Ez volt az első teljesen számi nyelvű film.




A film régi legendák nyomán született. Több elbeszélésben is fennmaradt, hogy milyen cselekkel tudták tömegesen megölni a számik az ellenségeiket, a csúdokat. A csúdok (leginkább az oroszokat értették e név alatt) rendszeresen elhurcolták állataikat és megöltek mindenkit, akit csak tudtak a számik földjén. A történetekben rendszerint egy öregasszony lesz a csúdok vezetője, aki útban egy település felé csapdába csalja őket, és mind odavesznek. Nils Gaup filmje 1000 körül játszódik. Az Ofelas főhőse Aigin a fiatal számi, aki a családját megölő csúdokat egy hegyre vezeti, vagy sokkal inkább a biztos halálba. A film legtöbb jelenetét a rénszarvas hordákat terelő nomád számik földjén, a Finnmarksvidda vidéken forgatták, ahol ekkor nem volt ritka a -47 °C. Melegen ajánlott a film mindazoknak, akiket vonz a sarkköri kultúra és érdekli az észak-európai samanizmus (eredeti vallásuk nyomokban még a kereszténység mellet is fennmaradt egészen a 19. századig). A film angol felirattal megnézhető a megavideo oldalán (keresd a Switch to fullscreen mode funkciót...).



Nils Gaup 2008-ban újra egy nagyon fontos számi filmet készített. A Kautokeino-opprøret (A Kautokeino-i felkelés) az 1852-es tragikus eseményeket dolgozza fel. A 19. században a számi kisebbségek "kordában tartásásának" leghatékonyabb eszközének a férfiak alkoholfüggővé tétele bizonyult. Az észak-norvégiai Kautokeino-ban a számik egy kis csoportja az alkoholárusítás betiltását követelte, majd megölték a kereskedőt, felgyújtották a boltját, továbbá a paplakot és a rendőrőrsöt is. A felkelést szigorú megtorlás követte. A film az Ofelas-nál nehezebb, szárazabb, de érdekes lehet például azoknak, akiket érdekel a Laestadianizmus vagy úgy általában a számi történelem.

Oseberg Buddha

A közel száz éve feltárt Osebergi hajó a vikingkori Skandinávia egyik legfontosabb és legragyogóbb régészeti lelete. A 9. században elföldelt hajósír gazdag leletegyüttesének egy darabja idővel külön életet kezdett élni – a tárgyba új életet az utókor képzelőereje és asszociációs készsége lehelt. Az Oseberg Buddha néven emlegetett két kis figura egy vödör két oldalát diszíti. A lótuszülés, az alak lecsukott szemei, elmélyültnek tűnő arca egy mély meditatív állapotot sugall.

A régészek először idegen kéz munkájának tartották a "meditáló vikinget", elsősorban a mellkas zománcdíszitése miatt. Az írországi eredet elmélete azóta többször megbukott, leginkább a zománcdísz mintája miatt. Az akkor már keresztény Írországban aligha születhetettek volna egy mester keze alatt efféle jelképek. A norvég szakirodalomban "runehakekorsnak", azaz rúna-horogkeresztnek nevezett oltalmazó szimbólumok más hasonló korú és jellegű szobrocskán is megjelentek, hasonló technikával (elsősorban a Bergeni Egyetem múzeumában látható myklebostadi figura, de az oslói régészeti múzeumban is található egy ide sorolható darab), de a lótuszülés más esetekben elmaradt. Szvasztika ábrázolása a mellkason valóban zavarbaejtő, hiszen erre Ázsián kívül ritkán találni példát, ám az Oseberg Buddha esetében ez talán kissé félrevezető lehet. Az apró figura ázsiai eredete vagy a buddhizmussal való közvetlen kapcsolata igen nehezen képzelhető el, hiába kerülhettek kapcsolatba a vikingek több Ázsiából Európába vándorló néppel (hunok, alánok). Ez a nagyon szép kis figura enélkül is roppant érdekes. Keth és Kurt Oertel az alak értelmezésekor abból indul ki, hogy a korai kultúrák mindegyike kifejleszthette a maga technikáját a transzállapot eléréséhez és nagyon könnyen egymástól függetlenül is megtalálhattak egy olyan közel azonos testtartást, ami megkönnyítette a kívánt állapotba jutást. Ha létezett ilyen észak-európai transztechnika, akkor az szinte nyom nélkül tűnt el. A nordikus vallásban nem ritkák a samanista elemek, de nem tudni, hogy ezek saját tradíciók vagy átvételek a velük kapcsolatba kerülő finn-ugor népektől. A nordikus irodalomban rendszeresen felbukkan egy bizonyos "Útisetia" ("kívül ülni") nevű transztechnika bizonyos rítusokkal és invokációkkal kontextusban. Nem zárható ki, hogy ennek egy ábrázolásával van dolgunk, és ha igen (?), akkor megérdemelten kap ez az izgalmas figura kiemelt figyelmet.

Inuit Art

Germaine Arnaktauyok
Germaine Arnaktauyok 2


The 2007 Cape Dorset Print Collection


Michael Massie


Andrew Palongayak
Shaman with Harpoon by Andrew Palongayak


Inuit Sculptures from the Kitikmeot region


Inuit Art / Fall '02

Atanarjuat & The Journals of Knud Rasmussen

"Amikor a misszionáriusok idejöttek, a samanizmust az ördög művének kiáltották ki, de nem vizsgálták meg, hogy mi is az amit a sámánok éreztek, vagy hogyan adtak életet a haldoklónak, látogatták meg a halottakat, találtak ösvényeket a földön és a föld alatt vagy repültek az égen. Amikor a misszionáriusok ránk kényszerítették a vallásukat, a történetmesélést és dob-táncot majdnem betiltották. Filmünk, az Atanarjuat annak egy módja, hogy az elveszett hagyományainkat visszahozza. Én soha nem voltam szemtanúja a samanizmusnak. Csupán hallottam erről. Láthatóvá tételének egy módja, hogy filmet készítünk a témában." – Zacharias Kunuk



Zacharias Kunuk kanadai inuit filmrendező, népének egy fontos kulcsfigurájává lett. 1981-ben vett egy egyszerű videókamerát és a fejébe vette, hogy filmeket fog készíteni. Több dokumentumfilm, rövidfilm és az első inuit tv sorozat (Nunavut: Our Land, 1994-95) után 5 éves munkával, 2001-re elkészítette az első játékfilmjét. Az Atanarjuat volt a legelső inuktitut nyelvű film, aminek ráadásul az írója, rendezője, producere, színészei is szinte kirázólag inuitok. A nyershúsevő, asszonyt a vendéggel megosztó jégkunyhólakókról először kaphatott a legalább százötven éves szereotípiákkal terhelt szélesebb közönség hiteles, első kézből származó képet. Az Atanarjuat legelső inuitok készítette mozifilmként – természetesen – egy ezer éves, szájhagyomány útján fennmaradt történetet örökít meg. A történet nemzedékeken át a törzs fölé helyezett személyes vágyak veszélyeire figyelmeztette a fiatalabbakat. Atanarjuat, a gyors futó és fivére az erős Amaqjuaq családját lenézi, kiszorítja a közösségből a törzs vezetőjének rosszindulatú erők által írányított családtagjai. A film nem a puszta egzotikumával, különlegességével tarolt nemzetközi fesztiválokon (pl. Arany Kamera díj, Cannes, 2001), Atanarjuat története egy nagyon jól "megírt" dráma, tele érzelemmel, konfliktussal, erőszakkal és némi vérbosszúval. A film zenéje telitalálat. A tuvai Huun-Huur-Tu torokéneke egyfajta utalás lehet az inuitok belső-ázsiai eredetére és a mai napig fennmaradt rokonvonásokra, a Huun-Huur-Tu-nak a bolgár Angelite kórussal közös szerzeménye pedig tovább hangsúlyozza a dráma univerzalitását. A "színimádó" filmrajongóknak pedig kétségkívül csemege lehet egy olyan film, amit végig a fehér, kék és barna árnyalatai uralnak.



Kunuk második filmje a Knud Rasmussen naplója (The Journals of Knud Rasmussen, 2006). Ismerős színek, ismerős arcok, de egy egészen más történet. A címben megnevezett Knud Rasmussen az "eszkimológia" atyja, dán etnográfus, a Grönlandi Thule expedíciós bázis megalapítója, magyarul Thulei utazás címmel jelent meg egy könyve a hatvanas években. A film egy 1922-es expedíció valós szereplőit és eseményeit eleveníti fel. Rasmussen meghallgatja és rögzíti egy nagy erejű sámán, Aua élettörténetét. A sámán és családja távol él a keresztény misszionáriusok hatása alatt álló Igluliktól. Rasmussen és két dán társa (egy kereskedő és egy antropológus) felkérik a családot, hogy kisérjék el őket a településig. A Iglulikban inuktitut nyelvű bibliát olvasnak és jézust dícsérik dalaikban, a sámánokhoz segítő szellemeik már nem jönnek. Aua is válaszút elé kénytelen állni.



"Mára keresztényekké lettünk, és megpróbálunk tájékozottak lenni ebben a világrendben. De aztán amikor valaki haldoklik, azt beszélik, hogy a samanizmus megjelenik. Úgy tűnik az kapcsolatban áll a halállal. Miért hozza azt vissza? Ez az ami foglalkoztat. Mi az Inuit életszemlélet? Samanizmus? Milyen tudást hordoz? Az inuit mitológiában van egy tenger istennő, Sedna, és van egy ég szellem, és egy föld szellem. Sok szellem van. Kutatás közben találkoztam egy olyan könyvvel, ami több száz szellemet számlál. Ott vannak ők mindenütt. Nagyon vakok vagyunk, így nem látjuk őket. Nem vesszük őket tudomásul és nem ismerjük őket. Az inuit hitben ők nagyon sokan vannak. Ebben a világban, amiben élünk, ugyanazt a levegőt lélegezzük be, ugyanazon a földön járunk, mint a szellemek. A régi időkben voltak tabuk, amiket követtek. Azok, amik minket alakítottak. Törd meg a tabut és a szellem megszáll. Aztán jött a kereszténység és megpróbált mindent megszűntetni. Ebben a közösségben két felé voltunk osztva: katolikusok és anglikánok. A kereszténység még mindig kontrollálja a közöséget, de most sokkal jobb, mert a katolikusok és anglikánok összefonódtak. Három templomunk van, ahova ezerötszázan tartoznak." – Zacharias Kunuk



The Journals of Knud Rasmussen
Atanarjuat
Isuma - Independent Inuit Film

Knud Rasmussen – Wikipedia
Knud Rasmussen könyvei az Archive.org-on

Európai állatkertekben mutogatták az eszkimókat – Múlt-kor
Miért gúnynév az eszkimó? – National Geographic
Eszkimók – Wikipedia

Haida Art: Robert Davidson

A haida művészet közvetve vagy közvetlenül, kisebb vagy nagyobb mértékben számos helyen feltűnik és nyomot hagy maga után, így mindenképpen egyetértek az egyik legnagyobb haida művésszel, Robert Davidsonnal (1946-), aki szerint a haida művészetnek egyetemes minőségei és értékei vannak. A művész joggal reméli, hogy idővel talán nem egy erősen korlátolt lehetőségű törzsi művészetnek tekintik az övükét. Robert Davidson a haida művészet és kultúra újjászületésének vezető alakja. Totem oszlopok, dobok, maszkok, festmények, nyomatok, ékszerek kerülnek ki kezei alól. Több fronton is úttörő; ő volt az első aki a fa mellett a bronzzal is próbát tett, és egyike volt az elsőknek az észak-amerikai őslakók művészei közt, aki kis példányú nyomatokat készített. Stílusa - ahogyan azt megszokhattuk a hasonló hátterű művészeknél - a tradicionálistól az absztraktig terjed.

"Sík felületek festésekor a mintát – akár egy lenyúzott bőrt – kiterítik, a figurát részeire bontják, majd a felülethez alkalmazkodva újrakomponálják. A hagyományos, részben geometrikus motívumok (pl. lekerekített sarkú négyzetek) gyakran beépülnek a kompozícióba, esetleg összekötő vagy térkitöltő szerepük van.

Néhány jel meghatározott állat jelölésére szolgált, így például a hatalmas fog és a pikkelyes farok a hódot jelenti. A jelek helyileg változnak, és törzsi meghatározók lehetnek. (...)

A szép mintákkal diszített szertartási takarón az állatábrázolás annyira stilizált, hogy az emberszerű arcok szinte geometrikus mintának hatnak. A szőtt takarók mintáit a fából készült tárgyakéval egyező kompozíciós rendszer szerint helyezték el." (Bodrogi Tibor a haida művészetről - Törzsi művészet, 1981)

"Alig kétséges, hogy e partvidéki népek ősei végül is Kelet-Ázsiából származnak. Fiziológiai hasonlatosságok, formák, amelyek ismétlődnek a korai kínai művészettől a partvidéki indián művészetig, a meglepő hasonlatosság a Szibériában és a cédrus népei körében szokásos samanisztikus rituáléban mind azt bizonyítják, hogy a partvidéki indiánok ősei a Bering-szoros földhídján vándoroltak át az utolsó jégkorszak előtt, amely i.e. mintegy 10 000 körül ért véget." (George Woodcock - Peoples of the Coast: The Indians of the Pacific Northwest - 1977)

Robert Davidson
Robert Davidson - Retrospective of a Haida Printmaker
The Abstract And The Ancient
Drums and carvings by Robert Davidson - YouTube

Jorge Reyes

Jorge Reyes egy olyan prekolumbián mexikói zene közvetítőjévé vált az elmúlt 25 év során, amely bár korábban talán így sosem létezett, de képes tökéletes illuziót teremteni. Lemezei sorát egy általános zenei megújhodás kísérte Mexikóban. Mára végérvényesen az ő zenei képlete határozza meg a Spanyol hódítók előtti Amerika zenéjéről alkotott képet (látványos példa erre az Apocalypto film kiváló zenéje, melyben végig érezhető Jorge Reyes közvetlen hatása).



Jorge Reyes a mexikóvárosi Nemzeti Zenei Iskolában (Escuala Nacional de Musica de la UNAM) kezdte el zenei tanulmányait. A hetvenes években Németországban tanult zenét és filozófiát, majd keleten folytatta tanulmányait: Törökország, Afganisztán, Pakisztán, India. Dharamsalában a tradicionális hindu és tibeti zenével ismerkedett. Izgalmas hangzásokkal, hangszerekkel és kultúrákkal találkozott. Miután visszatért Mexikóba, elkerülhetetlen volt, hogy idővel a különböző eredetű tapasztalatai egybe ne forrjanak egyetlen zenei/filozófiai rendszerré. Egy kortalan gyökerű új zenei nyelv létrehozása volt a cél elsősorban prekolumbián hangszerekkel és digitális sampling technikákkal. Első önálló lemezén (Ek-Tunkul, 1983) még meghatározó a Popol Vuh hatású pszichedelikus, progresszív hangvétel. A szintetizátor és a gitár szerepe fokozatosan szorult vissza lemezről-lemezre a különböző ütős és fúvós hangszerek javára. A kilencvenes években készítette legerősebb lemezeit: Nierika (1990), Bajo El Sol Jaguar (1992), El Costumbre (1993), The Flayed God (1994), Mort Aux Vaches (1996). Több lemezén olyan hatásosan sikerült megteremteni az ősi mexikó hangulatát, hogy egyáltalán nem érzi az ember zavarónak, illuziórombolónak, hogy ehhez más kultúrák zenei eszközeit is beveti (pl. didgeridoo, torokének).



Munkáinak fontos részét képezik a különböző kollaborációk. A híres mazaték sámánnő María Sabina (1888-1985) gyógyító énekei több Jorge Reyes lemezen is hallhatóak. Nem kevésbé meghatározó a Suspended Memories néven futó projekt, amiben Steve Roach ambient mester és Suso Sáiz gitáros világa olvad egybe az övével. Az eredmény két kiváló tribal ambient lemez (Forgotten Gods, 1992; Earth Island 1994). A La Otra Conquista című film zenéjét Samuel Zymannal közösen készítette: a prekolumbián hangzás találkozása a barokkal. A végeredmény igazán különleges és sokat hozzátesz az amúgy is izgalmas témát körüljáró filmhez.



Reyes mexikói őslakók közösségeiben folyamatosan gyűjt hangszereket, történeteket, dalokat, amik aztán mind szerepet kapnak saját zenéjében. Már vagy 30 lemez áll mögötte és rengeteg fellépés a világ minden táján. Mexikóban olyan helyszíneken volt alkalma koncertet adnia, mint Teotihuacán, Templo Mayor, Chichen Itza és Malinalco, valamint hagyománnyá vált az El Día de los Muertos-t nyitó koncertje.

Jorge Reyes
Jorge Reyes – MySpace
Jorge Reyes – last.fm
Jorge Reyes – Discogs

Suspended Memories Living Room Concert 1992, Part 1 of 3

Suspended Memories Living Room Concert 1992, Part 2 of 3
Suspended Memories Living Room Concert 1992, Part 3 of 3

Jorge Reyes - Invocacion - El Día de los Muertos 1991

Jorge Reyes - La Culebra – El Día de los Muertos 1991

El Día de los Muertos 2006, part 2 of 3

El Día de los Muertos 2006, part 1 of 3
El Día de los Muertos 2006, part 3 of 3

Jorge Reyes & Los Nok - Niuk En El Chopo II

Khadak

Egy kicsit gyorsabb és könnyebb filmet vártam (különböző előjelek ezt valószínűsítették), de nem bánom, hogy tévedtem. Valójában egy lassan kibontakozó, mély alkotásról van szó. A Khadak (The Colour of Water) egy igazán különleges film; egy a mongol sztyeppéről urbánus környezetbe kényszerülő fiatal nomád epikus története. Bagi sorsa a közösség szerint, hogy sámánná váljék, de ő ezt elutasítja. Váratlanul tör be életükbe egy katonai konvoj, hogy egy állataikra veszélyes ismeretlen járvány miatt mindenkit bányászvárosokba telepítsenek. Az emberek nehezen viselik az áttelepítés traumáját. Egy idős pásztornő öngyilkos lesz és sokan szorulnak kórházi kezelésre. Itt diagnosztizálja egy pszichiáter Bagi epilepsziáját. Ezután kezdi meg első igazi sámáni utazását. Vezetője a távolból jeleket küldő idős sámánasszony.




A filmet Peter Brosens és Jessica Woodworth írta és rendezte. Mindketten forgattak már korábban dokumentumfilmet Mongóliában. Jessica Woodworth a 18 perces Arga Song-ot 1999-ben, Peter Brosens pedig egy úgynevezett Mongólia-trilógiát: City of the Steppes (1993), State of Dogs (1998) és Poets of Mongolia (1999). Mindkettejüknek volt alkalma találkozni a huszadik századi Mongóliában végbement mély társadalmi, lélektani változások nyomaival. Közös filmjüket a világ számos filmfesztiválján díjazták. Nem érdemtelenül.