Feszt Lászó

Ifj. Feszt László (1957-) számos egyéni kiállítás és díj dacára viszonylag ismeretlen azok előtt, akik úgy gondolom nagyon tudnák szeretni ezt a formavilágot. Grafikusként az egyik legnagyobb a kortárs magyar grafikusművészek sorában. Technikai felkészültségben, kreatív megfogalmazásban, spirituális hatások megragadásában az élen jár. A törzsi művészetek javát, a népi és szakrális ornamentikát és azok szellemiségét idéző, illetve felhasználó munkáinak már puszta létét is fontosnak érzem. A 010 Galéria oldalán száznál több képe látható. Ugyanitt olvasható szakmai életrajza, és egy tartalmas tanulmány Somogyi Zsófiától "Hagyományos ornamentikák felhasználása a kortárs magyar művészetben" címmel. A szöveg eredetileg az Ernst Múzeum 2006-os Ornamentika és Modernizmus című konferenciáján hangzott el. Ebből három bekezdést itt külön kiemelek, de érdemes elolvasni a teljes tanulmányt. 

"Első ránézésre a kép [Nyitott Mandala] őrzi a hagyományokat: szimmetrikus, geometrkius egymásba fonódó minták alkotják a világmindneség képét. Ám nagy különbség, hogy a hagyományos mandalákkal szemben Feszté nyitott: a kép terén kívülre nyíló geometrikus formák akotják a mandala szélét – az univerzum, a világ végtelen, vagy legalábbis, emberi érzékekkel nem tételezhtejük zártnak, egy véges egységnek. Szimbolikusan sem."

"A grafikus teljesen sajátos, spirál-alapú formai szótárt alakít ki, melyet ősi gyökerei miatt könnyen alkalmaz szinte bármelyik ősi vagy törzsi kultúra megidézéséhez. A művein megjelenő archetipikus szimbólumok, formák és történetek a közös, ősi, a világ igazságait kutató „mágikus” tudáshoz visznek vissza, vagy arra felé irányítanak: mivel a szimbólumok eredeti jelentés-szintjét tovább gondolja, tágítja, új dimenziót ad neki (Kentaur – kerekekkel, Nyitott mandala). Mindennek kifejezéséhez antropomorfizálja (szemek, fogak, szájak, illetve a fej-váll vonalat idéző „kitüremkedés” segítségével) az eredetileg ezt a jelleget nélkülöző elemeket, ornamentikákat."



"Feszt László szabadon veszi át a forrásként választott ornamentikák elemeit és formavilágát, új elemekkel egészíti ki azokat, és alapvető jellegétől idegen elemekkel, szimbólumok bevonásával alakítja ki saját, új képi szótárát.
A technikából adódóan az alkotói folyamata meditatív jellegű: a grafikák létrehozása hallatlan türelmet igényel.
Az antropomorfizálás „szintemeléssel”, tartalmi bővítéssel is járt, a forrásokból bevont tartalmak beolvasztásával együtt. A test belsejének működése is a művészete fókuszába került. A makro és mikorokozmosz nem csak az ember és a világmindenség szintjén jelenik meg ezáltal, hanem az ember is makrokozmosz saját testének mikrokozmoszához képest."

Vasilisk

Múlt év őszén – csendben, szinte észrevétlenül – két kedvenc japán zenekaromnak jelent meg közös lemeze buddhista – és felerészben kifejezetten tibeti – tematikával. Egyiküket ráadásul nem csak a japán kísérleti zenekarok közt gondolom egyik legjobbnak; a Vasilisk a mai napig méltán egyfajta etalon a ritual ambient világában. Egy kevésbé jó irányba tett lépés, majd egy nagyon hosszú csönd után teljes erejükben tértek vissza.

Eddig nyílvánosan a Vasilisk és az új évezred nem nagyon állt szóba egymással. Az underground zenék illegális, de nemes szándékú továbbadására szakosodott blogok világán túl csak fel-fel bukkanó kísértetként voltak/vannak jelen. Se MySpace-, se Facebook-oldal (se rajongói, se hivatalos). Vasilisk interjú egy darab sincs a világhálón (talán soha nem is készült?), de fotót se nagyon érdemes keresni.

A Vasilisk története 1985-ben indult, mikor Tomo Kuwabara a rövid életű White Hospital oszlása után Yukio Nagoshival és Chiakival folytatta tovább a zenélést. Zenei világukat elsősorban ázsiai és afrikai ütős és fúvós hangszerek uralták. Az a bizonyos három klasszikus lemezük viszonylag rövid időn belül követte egymást: Whirling Dervishes, 1987; Mkwaju, 1988; Acqua, 1989. A három lemez legjobbjaiból állították össze a Liberation and Ecstasy című CD-t 1990-ben. A kilencvenes évek javában látszólag inaktívak voltak. Tomo két éven át utaz(gat)ott szerte Ázsiában, majd más tagokkal (egy énekessel és egy gitárossal) felvett egy lemezt Tongue címmel 1993-ban. A lemez sosem jelent meg, ahogy egy '95-ben rögzített anyag sem. 1998-ban egy, – a rajongók számára igen nehezen megszerethető – pszichedelikus trance/goa album viszont megjelent (ez volt a Sixth Darshan). Egy hosszabb filmszakadás után 2011 szeptember 17-én Tomo Kuwabara egy tokiói klubban adott koncertet Vasilisk néven.

A fellépést megörökítő videók után nemsokkal jelent meg az a bizonyos split-lemez a Dissecting Table nevű egyszemélyes noise-grind legendával Saddharma / Tibetan Liberation címmel. Ichiro Tsuji (D. Table) hozza a formáját; egy közel 32 perces tömény és változatos zajfolyammal taglózza le a hallgatót a ráeső játékidőben. Ichiro nem először dolgozik valamilyen buddhista témával, és bár a méretes diszkográfiában szinte elvész az a pár album, az utóbbi években egyre gyakoribbak (pl: Dharma, 2007; Twelve Limbs Of Dependent Origination, 2008; Ten Realms, 2009; Purity Of The Six Senses, 2010).

A Vasilisk négy számot tett a lemezhez. Tomo újra Yukio Nagoshival (és két új szereplővel) építi a zenét. Közel sem olyan ritmusorientált az eredmény, mint azok az aktuális élő videók, de nagyságrendekkel jobb hangulatú és tartalmasabb, mint legutóbb a Sixth Darshan világa. Úgy hírlik, a folytatás nem marad el, a Vasilisk tényleg újra aktív.

Raksha Mancham

Raksha mancham egy régi tibeti szertartás-tánc neve. A holtak bírájának tánca megmutatja a halál után történteket és rámutat a helyes és helytelen tettek közti különbségek fontosságára (képek a táncról a flickr-en).

A Raksha Mancham név egy 10 éven át aktív belga zenekart is takar. Az Eric Fabry (vagy más néven Dta-Wa-E, the Dark Khampa) köré épült csoport tibeti, egyiptomi, marokkói, nepáli, kameruni zenék hatása alatt alkotta meg a maga poszt-indusztriális világát. Zenéjük alapját leginkább a primitív, törzsi dobok jelentik, amely különböző gitárokkal egészül ki.

A Raksha Mancham erősen politikus, így zenéje is rendszeresen indulatos, intenzív, állandóan mozgásban lévő. A "1.200.000 Dead Tibetans" lemezük címe úgy gondolom önmagáért beszél. Első lemezeik nekem egy idő után fárasztóak, de utolsó munkájuk, az 1997-es sBas-Yul egy valóban remek, méltatlanul elfeledett lemez.