Koponyakultusz Tibetben: damaru

Homokóradob (szkr. damaru, tib. rnga chung) 

Az ún. homokóradob vagy damaru – a régészeti leletek szerint – már az Indus völgyi Harappa kultúrában (i.e. 2500 - i.e. 1500) is ismert volt, mint korai saivita jelkép. Siva damaruja az ábrázolásokon a háromágú szigonyán (szkr. trisula) lóg – így jelenik meg a hindu férfi-princípium passzív természete és párja, a vele ellentétes aktív, dinamikus női energia (szkr. sakti). Nátarádzsa, a táncoló Siva jobb karjainak egyikében damaru szól; férfias ritmus (szkr. tála) és nőies dallam (szkr. rága), mint az univerzum szerkezete. A dob homokóra alakja Siva és Sakti egyesülését jelképezheti.

A damarut a jógik, jóginik, sziddhák – és az ábrázolásokon az istenségek is – a módszert képviselő jobb kezükben fogják és használják. Aképpen ahogyan a bölcsességet jelentő bal kézben tartott nőies csengő az üresség hangját hírdeti, az alapvetően férfias princípummal társítható damaru a nagy boldogság hangjának kinyilatkoztatója. Ezek mint belső vagy nem megszólaltatott hangok (szkr. anahata nada), megfelelnek az idegrendszer csengésének és a vérkeringés dobolásának, amiket a jógi hall, mikor teljes csöndben ül.

A Himalája régióban a damaru emberi koponyából készült vátozata elsősorban – és szinte kizárólagosan – a saivita szekták hatásának köszönhető. A két emberi koponyából készült damaru átmérője kb. 15 centiméter. A koponyafedők belső felületére gyakran mantrákat vésnek, mielőtt a bőrt ráfeszítik és ragasztják, a külső felületét lakkozzák, pácolják vagy szimbólumokat festenek rá díszítésként. A két ragasztott kecskebőrt általában zöldre festik. Mindkét bőrt ugyanabból a nagyobb darabból vágják, majd vízben áztatják a ragsztás előtt, hogy ugyanazt a hangmagasságot érjék el mindkét bőrdarabnál, mikor azok kiszáradnak. A damaru középső, szűk részét díszes brokáttal, bőrrel vagy fémszalaggal vonják körbe. Ennek a középső szalagnak mindkét oldaláról ovális, horgolt verő lóg le, melyeket általában két piros vagy fekete csavart selyemfonallal rögzítenek, amik közepére néha csomót kötnek.

A leírások szerint egy tizenöt vagy tizenhat éves fiú és lány, vagy egy tizenhat éves fiú és egy húsz éves lány koponyáit kell összeilleszteni a dobhoz (haragvó és félig-haragvó tantrikus istenségek ábrázolásain a koponya-dob baloldalát gyakran kisebbnek rajzolják, hogy az egyértelműen egy serdülő korú lány koponyájának tűnjön). Mikor a damarut ritmikus rázással megszólaltatják, a kamasz fiú és lány koponyája együtt szólnak; nemiségük egyesülése a módszer és bölcsesség egyesülésének, mint relatív és abszolút bodhicsittának szimbóluma. Ezt az egyesülést tovább hangsúlyozza, hogy a két koponya pontosan a koponyarepedésnek azon bizonyos pontján illeszkedik egymáshoz, amit brahma-randhrának, azaz Brahma nyílásának hívnak. Ez a pont vagy a sutura frontalis azaz a koponya homlokvarrata vagy az egyik idővel becsontosodó kutacs, a fonticulus anterior azaz elülső kutacs. Sokak szerint a brahma-randhra valójában a korona csakra másik neve.  

A tibeti damaruk temetőkből származó koponyákból készülnek. Ezek a helyek egykor viszonylag bőségesek voltak, ám ma az ilyen rituális tárgyak már nagyon ritkák, és ezzel együtt nagyon drágák is a keleti piacokon. Könnyebben elérhetőek a modern hamisítványok, amik indiai műhelyekben készülnek, például különböző balesetek áldozatainak koponyáiból, vízbe-temetetteknek a Gangesz partjára kimosott maradványaiból, de állítólag akár a hamvasztási törmelékekből is menthetőek ki használható darabok. A tantrikus szövegek kikötései miatt ezek a koponyák jóformán használhatatlanok, erőtlenek olyan szertartásokhoz, amikre kellene, hogy alkalmasak legyenek. Kis méretű, majom koponyából készült damarukhoz szintén könnyen hozzá lehet jutni.

*** 

Indiában a saivita kápalika (koponyahordozó) szekta tagjai a kaszton kívüliek (érinthetetlenek, aszkéták) koponyái között keresik a megfelelő nyersanyagot, mivel ezek testét tilos elégetni, így koponyájuk biztosan nincs feltörve, azaz az életerő még nem távozhatott el belőle. Hindu temetkezési szokások szerint az égetési szertartás záró jelenete a holttest koponyájának szétrobbanása. A koponya a hő hatására nyílik szét, de hitük szerint az abban felgyülemlett életerő (szkr. prána) szakítja szét a koponyát. A tisztátalan életet élt emberek koponyája nem tud magától megnyílni, így ilyenkor a szertartást vezető bráhmin egy hegyes fémdarabbal megnyitja a koponyatetőt a Brahma nyílásánál, hogy a prána eltávozhasson és a holttest lelke (szkr. átman) visszatérhessen a világlélekhez (szkr. bráhman).

A kápalikák speciális módszerekkel megállapítják, hogy a megtalált, ép állapotban lévő koponya egy aszkétáé volt-e, majd a felesleges részek letördelésével a koponyát edénnyé alakítják. A kapala náluk is a csontban felgyülemlett, el nem távozott, elraktározódott életerő révén képes nagyhatalmú mágikus eszközzé válni.

Az ún. balkezes tantrában (vama marga) úgy hiszik, hogy egy gyilkos vagy kivégzett ember koponyája bír a legnagyobb spirituális hatalommal. A balesetben, fertőző betegségben vagy erőszakos módon meghaltak koponyájának közepes mágikus ereje van, míg az idősen, békében elhunytak koponyája jóformán semmilyen okkult hatalommal sem rendelkezik. Egy serdülőkor kezdetén meghalt gyerek koponyájának szintén nagy tekintélye van, ahogy kasztok közötti tiltott viszonyból, házasságon kívül, vérfertőző kapcsolatból születettek vagy ismeretlen szülők törvénytelen gyermekének koponyájának is. Úgy vélik, hogy bizonyos tantrikus rítusban egy hét vagy nyolc éves, vérfertőző viszonyból született törvénytelen gyerek koponyája (tib. nal thod) birtokolja a legnagyobb lehetséges hatalmat.

Ma még nem tudhatjuk egészen biztosan, hogy a tibeti csont- és koponyakultusz eredete a hindu tantra, a bön, a belső-ázsiai samanizmus, vagy egy mindezeknél korábbi tibeti ősvallás lehet. Ezek közül a bönt talán kizárhatjuk, mert a Szamjé kolostor híres 792-es hitvitájában a bönpók nyíltan érveltek amellett, hogy vallásuk „tiszta“, mivel ők nem használnak emberi csontokat és koponyákat szertartásaikhoz, mint a buddhisták. A belső-ázsiai samanista/animista népek hitvilága számos lehetséges kiindulópontott adhat a csont- és koponyakultusz ilyen formájú kialakulásához. Ahogy Eliade írja: „Vadásznépeknél a csontok az élet legvégső forrását képviselik, amiből a faj tetszés szerint megújulhat. (...) a lélek a csontban székel, s következésképpen az egyedek feltámadása csontjaikból kiindulva remélhető.“ „az élet princípiuma és a csontok azonosításának ősi hagyományai, bár manapság nagyon eltérő rendszerekbe illeszkednek, nem tűntek el teljesen az ázsiai szellemiség szemhatáráról.“ 

Az ősvallás-elméletet a régészetnek kellene tudnia bizonyítania, de Tibetben eleddig csupán csonttűket és kanalakat találtak (ezek úgy tízezer évesek). További ásatások mindenképpen szükségesek.

Eurázsiában az emberi koponyák használata igen széles körben elterjedt már a legrégebbi időktől fogva. Régészek feltételezik, hogy a paleolitikum és neolitikum idején az európai ősember már használta a koponyát ivócsészeként, de csakis gyakorlati célból, sosem szakrális tartalommal társítva. Később már szertartási kellékként tűnik fel számos kultúrában: szkíták, törökök, szlávok, kelták, germán törzsek... de keresztény közegben is előfordul(t) a szentek, mártírok koponyáinak imádata, és bizonyos ünnepnapokon még ivóedényként való használatukra is volt példa. 

 ***

Irodalom:
Beer, Robert: The Encyclopedia of Tibetan Symbols and Motifs. Serindia Publications. Chicago, 2004.
Eliade, Mircea: A samanizmus – Az eksztázis ősi technikái. Osiris kiadó. Budapest, 2001.
Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. Heckenast Gusztáv. Pest, 1854.
Laufer, Berthold: Use of Human Skulls and Bones in Tibet. Field Museum Of Natural History. Chicago, 1923.
Loseries-leick, Andrea: Tibetan Mahayoga Tantra: An Ethno-Historical Study of Skulls, Bones and Relics. B.R. Publishing. Delhi, 2008.
Rockhill, W. W.: On the Use of Skulls in Lamaist Ceremonies. Proceedings of the American Oriental Society. 1888.

A tanulmány első része: Koponyakultusz Tibetben: kapala