Amikor 1991-ben Brian Eno a kazahsztáni Voices of Asia Fesztiválon felfedezte a Yat-Kha (Ят-ха) duót, akkor az még egy egészen más arcot mutató zenei fúzió volt, mint amit a kilencvenes évek folyamán a világzenei fesztiválok látogatói megismerhettek. A zenekart egy tuvai torokénekes (Albert Kuvezin) és egy orosz elektronikus zenész (Ivan Sokolovsky) alapította. Közös munkájuk sajnos csak 1993-ig tartott. Ezután Kuvezin már más tagokkal vitte tovább a Yat-Kha nevet, egyre inkább eltávolodva az elektronikus zenétől. Az eredeti duó felvételeit több lemez is őrzi (Antropophagy, 1993; Tundra's Ghosts, 1997), legnagyobb slágerük talán a Teve-Haya. Akkoriban az elektronika és a torokének találkozása nyomokban olyan extrém elektronikus zenékkel volt rokon, mint pl. a Plasma Pool, de egészen más világokat is megidéztek. Sokan imádtuk, míg voltak akik írtóztak a zenék és kultúrák efféle talákozásától. Anno a Második Látás fanzine egyik szerzője utóbbiak táborát erősítette:
"Nevüket egy tradicionális népi hangszertől kölcsönözték. Valami deszkaszerűség húrokkal. Jobban nem tudták nekem elmagyarázni. Bizonyára hatott rájuk a nyugati rock-zene, de elsősorban a tuvai népzene befolyása alatt állnak. Többet nem is akartak elmondani zenéjükről, inkább nézzem meg őket. Nos ezt meg is tettem. Kuzevszin [sic!] lép színpadra egy sámánisztikus, vidámszínű köntösben. Alaptónusa égszínkék, a díszítések rajta: nap-meleg sárga és vérvörös. Egyes egyedül áll ott, áhítattal, koncentráltan. Fejhangja átölel, halkan lüktetni kezd a vér az ereimben, hangja beszivárog minden porcikámba, remegésre késztet, de ugyanakkor melegít. Erre aztán színpadra kerül a másik, a maszk hordozója, és a szintetizátor mögé lép. (…) Sokként ér, amikor hideg billentyű hangokkal festi alá az éneket. Ez lenne a nyugati befolyás? Kár érte!"
A kortárs tibeti művészet egyik legvonzóbb szelete a tradicionális thangka festészet technikája és a nem hagyományos témák találkozásából születik. Ezt a technikát és stílust nem csak a Himalája-térségben használják, ez az ún. tradicionális mongol festészetnek is az alapja. Solongo Monkhooroi is ezt tanulta Ulánbátorban, majd ezeket az ismereteket bővítette továbbiakkal az Egyesült Államokban. Ma illusztrátorként dolgozik és szereti ötvözni a nyugati és a mongol művészetből ismerős megoldásokat. Úgy tűnik szívesen festi különböző kultúrák képzelt rémeit. A "Monsterous Imaginarius" című kiállításán (ami legelső önálló kiállítása volt) megjelent többek között Baba Yaga, a mongol halálféreg, Jorōgumo, Szobek és Yama.
Sukhbaatar Lkhagvadorj (Лхагвадоржын Сүхбаатар) talán a legjobb kortárs mongol kalligráfus. Tradicionális mongol festészetet tanult az Ulánbátori Művészeti Intézetben 1989-tól 1993-ig. Azóta műveli mind a jellegzetes mongol festészetet és a szabadstílusú kalligráfiát. Utóbbiak lenyűgözőek, thangkái tökéletesek, és minden egyéb műfajú munkája is nagyon-nagyon rendben van.
Egy francia költő, Franck Andre Jamme 1970-ben egy párizsi galériában olyan XVII. századi indiai tantrikus festményekbe botlott, amik zavarbaejtő módon emlékeztették európai modern és absztrakt művészek munkáira. A modern művészettel való látszólagos hasonlóság óriási hatással volt a költőre, és úgy döntött Rádzsasztánba utazik és utánajár a titokzatos hagyománynak. Sokáig hiába kereste a megfelelő forrásokat, a családokat, ahol még él a tradíció. 1985-ben egy Dzsaipurba vezető úton buszbalesetet szenvedett, amiben hét ember meghalt, de ő sem úszta meg sértetlenül. Két évbe telt míg fizikailag és mentálisan felépült és visszatérhetett Indiába. Pár évvel rá találkozott egy jóssal, aki szenvedéseit Shaktinak tett felajánlásként értékelte, és hajlandó volt bevezetni őt a tantrikus festményeket készítő és használó nagyon zárt közösségekbe. Azóta Jamme az összegyűjtött kincseket több ízben kiállította és katalógusokba rendezte. A képek kapcsán a nyugati galériák, szakírók újra és újra az európai művészeti hullámokat évszázadokkal megelőző absztrakt művészetről, egyfajta művészettörténei kuriózumról írnak. Nos, ezeknek a tantrikus képeknek annyi köze van csak az absztrakthoz, hogy az európai mozgalom kellett ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vegyék – korábban valószínűleg nem is foglalkoztak volna vele. A festett lapoknak spirituális funkcióik vannak, pl. meditáció eszközei. Az egyedi ábrázolásmód gyökerei részben valahol a yantra tradícióban keresendők.
Tíz éve a cseh Schola Gregoriana Pragensis gregorián kórus és a japán Tendai iskola szerzetesei Prágában egy közös koncert erejéig közelebb hozta egymáshoz a két vallás szakrális énekeit. 2005-ben a két kórus Japánban többször is megismételte közös műsorát, majd 2008 nyarán a Maulbronni kolostor Musica Sacra című koncertsorozatának részeként is felléptek. Ezúttal meg is örökítették a koncertet, így mi is hallhatjuk, milyen amikor két ilyen kórus ill. hagyomány egyszerre szólal meg.
Wendy Carlos az első szintetizátorok egyik legfontosabb népszerűsítője, az elektromos zene egyik nagy úttörője (pl. ő használt először vocodert, olyan elektronikus eszközt, mely az emberi hangot átalakítja elektronikus hanggá). A hatvanas években hangmérnökként ismerte meg Dr. Robert Moog-ot, majd elkezdte használni szintetizátorát. A Moog szintiken előadott Bach átíratok az előadónak és a hangszernek egyaránt elismerést hozott (az elismerés Grammy díjakban és a Moog szintetizátorok kultikus és zeneforradalmi státuszán mérhető). Wendy Carlos ma elsősorban a Clockwork Orange, The Shining és Tron filmzenék révén ismert. Az 1986-os Beauty in the Beast lemeze egy egészen különleges pszeudo-tibeti kompozícióval kezd (Incantation). A szerzeményben a tibeti szertartászenék hangszerei, a szerzetesek recitációja és imamalmok hangjai egyaránt szintetizátorral készült imitációk. Egy ilyen koncepció könnyen szülhet hervasztó végeredményt, de ezúttal nem így történt:
Ang Tsherin Sherpa 1968-ban született Katmanduban. Thangka festészetet tizenkétévesen kezdett tanulni apja, Urgen Dorje mellett, aki Tibetben volt híres thangka festő. Tsherin tizennyolc évesen a hat év intenzív képzés után Tajvanra ment számítástechnikát – és mandarin nyelvet – tanulni. A tanulmányok után visszatért Nepálba és apjával együtt festett thangkákat és kolostorokban freskókat. 1989-ben az Egyesült Államokba ment, ahol folytatja a festést. A tradícionális thangkafestésen túl egy saját, egyedi képi világot is megteremtett. Ez együtt rezdül a kortárs tibeti festészet hullámaival. Hasonló témák izgatják és hasonló módon reagál rájuk. Gonkar Gyatso és Gade mellett ő a legkíválóbb.
A korábbi, csak-képek-és-linkek-semmi-szöveg típusú Ang Tsherin Sherpa posztot töröltem.
Wang Zi Won kibernetikus szobrai túl vannak minden emberin: személytelen kiberbuddhák és kiberbódhiszattvák. A tökéletes kiborg és a teljes felébredés, megvilágosodás egyaránt célja, terve az emberiségnek, bár két egymástól nagyon távoli szeletének. Elérni bármelyiket is szinte lehetetlen, mégis sokan törekednek rá fáradhatatlanul.
A blogon bemutatott zenék egy része általában jogosan kapja az alulértékelt, méltatlanul mellőzött címkéket. Fel sem tűnik az ítélet súlya. Magyar vonatkozású lemezeknél viszont nagyon is feltűnő, ha tíz éves késéssel botlok bele egy olyan kivételes albumba, mint a Supreme Silence. Talán a maga korában úgy alakult, hogy nem keltett kellő feltűnést, később meg már nem erőltette se a kiadó, se egy terjesztő. Pedig kellett volna! Nem meglepő módon újra egy fáljmegosztó oldal kellett, hogy kiemeljen egy figyelemre méltó lemezt a homályból.
A Supreme Silence (1998) Peeter Vähi észt kortárs zeneszerző erősen tibeti vonatkozású műve. Nem ez az egyetlen ilyen jellegű munkája, ám ez a legnagyobb, legjelentősebb. Máskor csak egy-egy tétel erejéig merészkedett e területre; ilyen volt korábban a tíz perces Nine Mantras, legutóbb pedig Chrysanthemum Garden (2008) lemezének Green Tara című tétele (egy részlet belőle a YouTube-on), s közben Martin Kuuskmann fagottművésznek is segítő kezet nyújtott The Path of Mantra (2006) lemezénél. A Supreme Silence zenei világát már azelőtt fel tudjuk mérni, mielőtt egy hangot is hallanánk belőle; a résztvevők névsora viszonylag rövid, ám sokatmondó: az Észt Nemzeti Férfikórus, az angol Arsis kéziharang zenekar, Lovász Irén és Koncsok Lhundrup (dungcsen, damaru, recitáció).
Az első tétel egy szinte teljesen instrumentális felvezetés tizenhárom percben (címe szerint egy mandala felajánlás). A hasonló hosszúságú Vajrasattva Mantra a száz szótagú vadszraszattva mantra eredeti nyelvű, ám nagyon is európai ízű előadása. Európaisága éppúgy előnye, mint hátránya. A férfikórus kellő hatást kiváltani nem tudó "mantrarecitációját" Lovász Irén hangja menti meg. Ezt követi a hat perces Supreme Silence, azaz legfelsőbb csend, azaz sunjatá, azaz üresség, azaz két szám közti hat perces szünet. A záró Aspiration for the Pure Land (Törekvés a Tiszta Földre) a lemez csúcsa, itt minden a helyére kerül. Szövege Dzsigten Szumgontól (1143–1217) származik (a teljes szöveg angolul itt a lap alján). A szövegeket egyébként a Drikung Kagyü iskola feje, Drikung Kjabgön Csecang válogatta/ajánlotta a produkcióhoz.
A lemez egyik legerősebb elemét, Lovász Irén hangját először a Hortobágyi Lászlóval közös felvételeken hallottam (a Virágok vetélkedése az egyik legszebb közös munkájuk), és sokáig máshol nem is. Egy 1998-as Magyar Narancs interjúban Hortobágyi Lászlóról és a Supreme Silence lemezről egyaránt mesél az énekesnő.
"A lemez kiadója (Ulrich Rützel, az Erdenklang főnöke - a szerk.) úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha én leszek a darab szólóénekese. A premier előtt néhány héttel készült csak el a partitúra, és miután kaptunk már egy díjat (a Világfa német kiadása, a Rosebuds in a Stoneyard a kritikusok nagydíját kapta - a szerk.), azt tűnt számára a legbiztosabbnak, ha velem énekelteti a szólót. Ezért az én hangomra írta a zeneszerző, Peeter Vahi a darabot. Szóval mondták, hogy tibetit kéne énekelni, én meg gondoltam, miért ne. Azt hittem, tibeti népzenéről van szó, és kapok majd archív felvételeket. Aztán ahogy közeledett a bemutató, megkaptam a partitúra első felét. Ahhoz már késő volt, hogy kiszálljak, így csak szörnyülködhettem, hogy milyen nehéz, de akkora kihívás volt, hogy nagyon izgatott, meg tudom-e csinálni. Amikor kimentem Tallinba, az is elég érdekesen nézett ki. A repülőtérről egyenest a próbára mentem, két nap volt a premierig, ott állt hatvan férfi a színpadon, előttük az észt származású, New York-i karmester, Kristjan Jarvi, és mondták, hogy tessék művésznő, lehet beszállni, az első tétel végénél tartunk. Nekem meg remegett a lábam, akkor láttam először a zeneszerzőt, a karmestert, az énekeseket, a kéziharangos zenészeket, egyedül az Ulrichot ismertem, aki a hátsó sorban vigyorgott. Szerencsére a karmester kicsit lelassította a tempót, így ki tudtam mondani azokat az abrakadabrákat, amiket Kelény Béla segítségével tanultam tibetiből és szanszkritből, és amikor kiderült, hogy meg tudom csinálni, akkor elkezdtem a dolgot élvezni. Két bemutató volt: Tallinban a Zeneakadémián és Tartuban, a híres középkori egyetem aulájában, aztán másnap hozzákezdtünk a felvételekhez a tallini rádióban, ebből lett a CD. A félig német, félig New York-i CCn'C Records új sorozatának első darabjaként jött ki."
Posts
