Images Of The Dream And Death

Ma jelenik meg Rózmann Ákos (1939-2005) magyar-svéd zeneszerző és orgonaművész Images Of The Dream And Death című művének negyedik, 2001-es változata, ezúttal tripla bakelit formában.

Rózmann Az álom és a halál képeit (Bilder inför drömmen och döden / Images Of The Dream And Death) svédországi tanulmányait követően, a hetvenes évek közepén komponálta. A nagyszabású, kísérletező elektroakusztikus darabot 1978-ban mutatta be Stockholmban. Nagyságát, maradandó mivoltát jelzik az azóta megjelent különböző változatokat kísérő érdeklődés. A jelenlegi kiadást Stephen O’Malley gondozta. A borító az első lemez óta gyakorlatilag változatlan; festője az a Füzeskúti Ferenc, akit mi leginkább Csöpel Lámaként ismerünk.

"Rózmann Ákos zenéjében megalkuvást nem ismerő természete tükröződik. Mint munkájának lázas elkötelezettje, órákra ablaktalan stúdiókba zárkózott, s gyakran késő éjszakáig dolgozott. Nem vett részt a hivatalos zeneélet rendezvényein, s későbbi éveiben saját műveinek előadásaira, bemutatóira sem ment el. Munkájával sem a szakma elismerését, sem a közönség tetszését nem kereste. Kizárólag saját víziójának lehető legtökéletesebb megvalósítását tartotta szem előtt.

E víziót maguk a – sokféle forrásból felvett – hangok inspirálták. A nyersanyagokban rejlő tulajdonságokat Rózmann különlegesen plasztikussá tette, rendkívüli erejű drámát teremtve, különösen nagy formátumú műveiben. E dráma az emberi létezés legalapvetőbb konfliktusait jeleníti meg, megdöbbentő képét adja legsötétebb mélységeinek, s rámutat, hogy bűn és tisztaság, sötétség és fény együtt járnak, minőségeik kölcsönösen feltételezik egymást. Rózmann zenéje gyakran használ szimbolikus és képszerű elemeket: buddhista és keresztény szertartászenéből vett idézeteket az egyik oldalon, erőszakos csörömpölést, morgást és ördögi nevetést a másikon. E két erő hangjai között megszólal a nekik kiszolgáltatott, szenvedő emberi lélek jajkiáltása."

Images of the Dream and Death Part I & II [52:19]


Images of the Dream and Death Part III [1:10:37]

Silentium Deum Cole

Akinek dekódolhatatlan fura zenéknek tűntek a blogon eddig prezentált lemezek, akkor ezt a posztot már rutinosan ignorálta. Jól tette, a Silentium Deum Cole Bardo Thödol című lemeze hozza mindazt, amit az egyszemélyes underground zenei kísérletektől megszoktunk/elvárunk. Műfajilag nincs hová tenni, valahol az ambient és a kilencvenes évek neoklasszikusba hajló neofolkja között mozog az album. Junio Costa további lemezei ennél valamivel szélesebb területen mozognak, és a mögöttes szellemi mozgatórugó rendszerint valami okkult processzus, alkímia, hermetikus filozófia. A borító szerint a lemezt nem csupán a Halottaskönyv és az azt megteremető tibeti buddhista kultúra, de kiemelten Alexandra David-Neel utazásai és történetei is inspirálták. A lemez 2009-ben jelent meg, de úgy tűnik, hogy még nem találta meg a közönségét. Talán majd most.

"Amikor 1980-ban egy tibeti geshe tolmácsaként Németországban laktam, egy hölgy hívott fel telefonon, aki akkor olvasta a Tibeti Halottaskönyvet és szeretett volna többet megtudni a tibeti buddhizmusról. Megbeszéltünk egy időpontot, és a hölgy el is jött a központba, és elmagyarázta a geshének, hogy mennyire fellelkesült ettől a csodálatos könyvtől és szeretne többet is tudni [Tibetről és a buddhizmusról]. A geshe néhány alapvető dologról tájékoztatta a hölgyet, adott neki pár tanácsot, és felajánlotta, hogy bátran jöjjön el arra a tanfolyamra, amit ő tart. A hölgy ezután eltávozott. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a tibeti geshe felém fordulva kérdezte: " Mi az a Tibeti Halottaskönyv?"

Ez a történet azért meghökkentő, mert szembenáll azzal, amit mi, nyugatiak képzelünk Tibetről. Az igazi, élő Tibet és a nyugati világ által elképzelt Tibet kettősségét szemlélteti."

Stephen Batchelor írásából.

Homage to Mahākāla

Mahákála a vadzsrajána buddhizmus legismertebb haragvó istensége a nyugati féltekén. A félelmetes külsejű tanvédő népszerűségének jele lehet akár a kortárs nyugati művészetben, ill. az underground zenében való rendszeres megjelenése is. Most öt Mahákála előtt tisztelgő felvételt veszek sorra.

A budapesti Entrópia Architektúra már több, mint tíz éve próbálja egyedi zenei univerzumát tökélyre formálni. Fáradhatatlanul küzdenek a különböző inspirációk egybehegesztésén. "Fontos befolyásokként a következők említhetők: Mahakala és Mahayana Buddhizmus, Postkonstruktivizmus, az ipari gépek éneke és zaja, a poszt posztmodern korban való felnövés és élet." Egy lemez és egyre több koncert tapasztalatával a hátuk mögött, most már tényleg nagyon oda kell rájuk figyelni. Egyre jobbak!



A moszkvai Lungta csoportról már írtam itt a blogon kb. öt éve. 2002-es lemezüket újabb már nem követte, azaz utolsó lemezük utolsó száma vált számukra mondatvégi ponttá. Ez volt a Guru Mahakala:



A belarusz Udumbal számomra a közelmúlt egyik üdítő felfedezése. A kéttagú csoport kétéves aktív létezése alatt két lemezt jelentetett meg. Black metalból induló, de dark ambientbe érkező, okkult hátterű zenei kísérletről van szó. Legjobb pillanataik a ritual dark ambient műfaj kultikus zenekarát, az Endvrát idézik. A projekt szinte nyom nélkül tűnt el, mígnem tavaly megjelent egy négylemezes box, ami 1998 és 2008 közötti kiadatlan lemezeiket gyűjti egybe… A szett mérete okán nehezen és csak lassan emészthető, de mindenképpen figyelemreméltó, Endvra fanatikusoknak kötelező.



A buddhista identitású progresszív metált művelő Firstborn-ról is írtam már itt korábban. Azóta a zenekar egyre jobban, okosabban bánik a szitár adta lehetőséggel. Az idén tavasszal megjelent Lions Among Men lemez nagyságrendekkel jobb, erősebb, egyénibb, szerethetőbb, mint elődei. Az egész lemez meghallgatható a zenekar bandcamp oldalán.
Mahákálának tett zenei felajánlásuk a 2005-ös The Unclenching of Fists albumukon szerepel. Ez a lemez egyik legjobb dala.



A 156 Adel Souto aktuális zenei projektje. A nagyon korai ipari- és zajzenéket próbálja minél autentikusabban megidézni. Vagy éppen magát Mahákálát.



A bejegyzés nyitóképe Tashi Mannox Homage to Mahakala című alkotása.

He who fears death cannot enjoy life

Sokak szerint az év lemeze volt tavaly az izlandi Dead Skeletons debütalbuma (Dead Magick). A zenekart a kultikus The Brian Jonestown Massacre tagjanként is ismert Jón Sæmundur Auðarson (művésznevén Nonni Dead) hívta életre 2008-ban a Dead nevű összművészeti projektje részeként. Már a kezdetekben (főleg akkor) fontos eleme a koncepciónak az indotibeti halál- és koponyakultusz – változó komolysággal. Az első években a zene és szöveg egyszerű, lényegretörő, hatásos, "mantrikus". A számokhoz készült, underground körökben hamar népszerűvé vált videókról hasonló mondható el (Dead Mantra, Om Mani Peme Hung, Kingdom of God). Idővel az egész érettebb, még hatásosabb lett. Nevezik pszichedelikusnak, spacerocknak, krautrocknak, de a nyolcvanas évek legjobb dark wave, goth rock zenéinek is van itt nyoma – na meg némi experimentális drone-nak. Titkon abban bízom, hogy a stílusában egyszerre eklektikus és homogén, hatásában hipnotikus Dead Skeletons – akár egyedül, de inkább többedmagával – elindít egy olyan underground hullámot, ami elmossa végleg a kifulladni látszó post-rock/stoner/doom évek zenei szemétdombját.

Jón Sæmundur az Izlandi Képzőművészeti Főiskolán, majd a nagy múltú Glasgow-i Művészeti Iskolában tanult, ahol 2001-ben MFA diplomával végzett. Munkái leginkább olyan installációk, ahol együtt használhat festményt, szobrot, videót, zenét. Művészetének legfontosabb témája a halál és élet viszonya. 1994-ben HIV pozitívként diagnosztizálták. Kénytelen volt szembenézni halálfélelmével és legyőzni azt. Legismertebb munkája a Dead koncepció, amit 2003-ban kezdett és a mai napig leginkább ezen belül alkot. A Dead koncepció középpontjában valójában az élet áll. "Ki a haláltól fél, nem tudja élvezni az életet."

Tundra's Ghosts

Amikor 1991-ben Brian Eno a kazahsztáni Voices of Asia Fesztiválon felfedezte a Yat-Kha (Ят-ха) duót, akkor az még egy egészen más arcot mutató zenei fúzió volt, mint amit a kilencvenes évek folyamán a világzenei fesztiválok látogatói megismerhettek. A zenekart egy tuvai torokénekes (Albert Kuvezin) és egy orosz elektronikus zenész (Ivan Sokolovsky) alapította. Közös munkájuk sajnos csak 1993-ig tartott. Ezután Kuvezin már más tagokkal vitte tovább a Yat-Kha nevet, egyre inkább eltávolodva az elektronikus zenétől. Az eredeti duó felvételeit több lemez is őrzi (Antropophagy, 1993; Tundra's Ghosts, 1997), legnagyobb slágerük talán a Teve-Haya. Akkoriban az elektronika és a torokének találkozása nyomokban olyan extrém elektronikus zenékkel volt rokon, mint pl. a Plasma Pool, de egészen más világokat is megidéztek. Sokan imádtuk, míg voltak akik írtóztak a zenék és kultúrák efféle talákozásától. Anno a Második Látás fanzine egyik szerzője utóbbiak táborát erősítette:

"Nevüket egy tradicionális népi hangszertől kölcsönözték. Valami deszkaszerűség húrokkal. Jobban nem tudták nekem elmagyarázni. Bizonyára hatott rájuk a nyugati rock-zene, de elsősorban a tuvai népzene befolyása alatt állnak. Többet nem is akartak elmondani zenéjükről, inkább nézzem meg őket. Nos ezt meg is tettem. Kuzevszin [sic!] lép színpadra egy sámánisztikus, vidámszínű köntösben. Alaptónusa égszínkék, a díszítések rajta: nap-meleg sárga és vérvörös. Egyes egyedül áll ott, áhítattal, koncentráltan. Fejhangja átölel, halkan lüktetni kezd a vér az ereimben, hangja beszivárog minden porcikámba, remegésre késztet, de ugyanakkor melegít. Erre aztán színpadra kerül a másik, a maszk hordozója, és a szintetizátor mögé lép. (…) Sokként ér, amikor hideg billentyű hangokkal festi alá az éneket. Ez lenne a nyugati befolyás? Kár érte!"

Incantation

Wendy Carlos az első szintetizátorok egyik legfontosabb népszerűsítője, az elektromos zene egyik nagy úttörője (pl. ő használt először vocodert, olyan elektronikus eszközt, mely az emberi hangot átalakítja elektronikus hanggá). A hatvanas években hangmérnökként ismerte meg Dr. Robert Moog-ot, majd elkezdte használni szintetizátorát. A Moog szintiken előadott Bach átíratok az előadónak és a hangszernek egyaránt elismerést hozott (az elismerés Grammy díjakban és a Moog szintetizátorok kultikus és zeneforradalmi státuszán mérhető). Wendy Carlos ma elsősorban a Clockwork Orange, The Shining és Tron filmzenék révén ismert. Az 1986-os Beauty in the Beast lemeze egy egészen különleges pszeudo-tibeti kompozícióval kezd (Incantation). A szerzeményben a tibeti szertartászenék hangszerei, a szerzetesek recitációja és imamalmok hangjai egyaránt szintetizátorral készült imitációk. Egy ilyen koncepció könnyen szülhet hervasztó végeredményt, de ezúttal nem így történt:

Supreme Silence

A blogon bemutatott zenék egy része általában jogosan kapja az alulértékelt, méltatlanul mellőzött címkéket. Fel sem tűnik az ítélet súlya. Magyar vonatkozású lemezeknél viszont nagyon is feltűnő, ha tíz éves késéssel botlok bele egy olyan kivételes albumba, mint a Supreme Silence. Talán a maga korában épp úgy alakult, hogy nem keltett kellő feltűnést, később meg már nem erőltette se a kiadó, se egy terjesztő. Pedig kellett volna!

A Supreme Silence (1998) Peeter Vähi észt kortárs zeneszerző erősen tibeti vonatkozású műve. Nem ez az egyetlen ilyen jellegű munkája, ám ez a legnagyobb, legjelentősebb. Máskor csak egy-egy tétel erejéig merészkedett e területre; ilyen volt korábban a tíz perces Nine Mantras, legutóbb pedig Chrysanthemum Garden (2008) lemezének Green Tara című tétele (egy részlet belőle a YouTube-on), s közben Martin Kuuskmann fagottművésznek is segítő kezet nyújtott The Path of Mantra (2006) lemezénél.

A Supreme Silence zenei világát már azelőtt fel tudjuk mérni, mielőtt egy hangot is hallanánk belőle; a résztvevők névsora viszonylag rövid, ám sokatmondó: az Észt Nemzeti Férfikórus, az angol Arsis kéziharang zenekar, Lovász Irén és Koncsok Lhundrup (dungcsen, damaru, recitáció).

Az első tétel egy szinte teljesen instrumentális felvezetés tizenhárom percben (címe szerint egy mandala felajánlás). A hasonló hosszúságú Vajrasattva Mantra a száz szótagú vadszraszattva mantra eredeti nyelvű, ám nagyon is európai ízű előadása. Európaisága éppúgy előnye, mint hátránya. A férfikórus kellő hatást kiváltani nem tudó "mantrarecitációját" Lovász Irén hangja menti meg. Ezt követi a hat perces Supreme Silence, azaz legfelsőbb csend, azaz sunjatá, azaz üresség, azaz két szám közti hat perces szünet. A záró Aspiration for the Pure Land (Törekvés a Tiszta Földre) a lemez csúcsa, itt minden a helyére kerül. Szövege Dzsigten Szumgontól (1143–1217) származik (a teljes szöveg angolul itt a lap alján). A szövegeket egyébként a Drikung Kagyü iskola feje, Drikung Kjabgön Csecang válogatta/ajánlotta a produkcióhoz.

A lemez egyik legerősebb elemét, Lovász Irén hangját először a Hortobágyi Lászlóval közös felvételeken hallottam (a Virágok vetélkedése az egyik legszebb közös munkájuk), és sokáig máshol nem is. Egy 1998-as Magyar Narancs interjúban Hortobágyi Lászlóról és a Supreme Silence lemezről egyaránt mesél az énekesnő.

"A lemez kiadója (Ulrich Rützel, az Erdenklang főnöke - a szerk.) úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha én leszek a darab szólóénekese. A premier előtt néhány héttel készült csak el a partitúra, és miután kaptunk már egy díjat (a Világfa német kiadása, a Rosebuds in a Stoneyard a kritikusok nagydíját kapta - a szerk.), azt tűnt számára a legbiztosabbnak, ha velem énekelteti a szólót. Ezért az én hangomra írta a zeneszerző, Peeter Vahi a darabot. Szóval mondták, hogy tibetit kéne énekelni, én meg gondoltam, miért ne. Azt hittem, tibeti népzenéről van szó, és kapok majd archív felvételeket. Aztán ahogy közeledett a bemutató, megkaptam a partitúra első felét. Ahhoz már késő volt, hogy kiszálljak, így csak szörnyülködhettem, hogy milyen nehéz, de akkora kihívás volt, hogy nagyon izgatott, meg tudom-e csinálni. Amikor kimentem Tallinba, az is elég érdekesen nézett ki. A repülőtérről egyenest a próbára mentem, két nap volt a premierig, ott állt hatvan férfi a színpadon, előttük az észt származású, New York-i karmester, Kristjan Jarvi, és mondták, hogy tessék művésznő, lehet beszállni, az első tétel végénél tartunk. Nekem meg remegett a lábam, akkor láttam először a zeneszerzőt, a karmestert, az énekeseket, a kéziharangos zenészeket, egyedül az Ulrichot ismertem, aki a hátsó sorban vigyorgott. Szerencsére a karmester kicsit lelassította a tempót, így ki tudtam mondani azokat az abrakadabrákat, amiket Kelény Béla segítségével tanultam tibetiből és szanszkritből, és amikor kiderült, hogy meg tudom csinálni, akkor elkezdtem a dolgot élvezni. Két bemutató volt: Tallinban a Zeneakadémián és Tartuban, a híres középkori egyetem aulájában, aztán másnap hozzákezdtünk a felvételekhez a tallini rádióban, ebből lett a CD. A félig német, félig New York-i CCn'C Records új sorozatának első darabjaként jött ki."

Void Ov Voices

Somei Satoh Mandara Trilogy-ja után miért is ne lehetne egy Void Ov Voices poszt? A VOV Csihar Attila legsajátabb zenei projektje, szóló produkciónak is hívhatom akár. A különös/különleges hangú és énektechnikájú Csihar ezerszer elmondott karriertörténetét most átugrom. Mivel korábban már volt itt szó a Sunn O)))-ról (többször is), arról a pontról folytatom. A Sunn O))) egyértelműen egy jól felismerhető fordulópontot jelentett az énekesnek. A zenekar teljesen beért, kiteljesedett formája egy korábban elképzelhetetlen természetű és méretű zenei mélységeket tárt fel. Attila ehhez sokat tett hozzá, de ő is sokat kapott a Sunn O))) univerzumtól. David Tibettel és Jarboe-val való közös munkái leginkább csak szimbolikusak voltak; szerettük ezeket, mert jók, de többre értékeljük a Void Ov Voices-t, mert az amennyire saját, annyira szédítőek a benne szunnyadó lehetőségek. Attila talán még sokáig nem tud vetekedni Sunn O)))-s önmagával, de ezt egy ideig még nem is várnánk. A Void Ov Voices még csak most formálódik, koncerteken csiszolódik. Jelenlegi állapotában a VOV a különböző hangképzési technikákra és némi elektronikára egyaránt támaszkodik. Magyarországon eddig kétszer lehetett koncerten élvezni a produkciót. Először az Ulver előtt lépett fel, majd legutóbb augusztusban, az év legnagyszerűbb klubkoncertjén, a finn Hexvessel előtt tartott sajátos szeánszot.

Mandara Trilogy

Beletúrtam a blogon-egyszer-mindenképpen-posztolnom-kell lemezek sűrűjébe (még mindig nagyon sok ilyen van – sosem érek a végére, ha ilyen ráérősen adagolom őket), és Somei Satoh Mandara Trilogy albuma lett a szerencsés kiválasztott. A hatvanas évek legvége óta alkotó művész szerzeményeit kevés lemez őrzi, bár kompozícióinak száma lényegesen több. Az 1998-as kiadású Mandara Trilogy három hosszabb, (szinte) csak a zeneszerző hangját alkalmazó tételből áll. A három felvétel: Mandara (1982), Mantra (1986) és Tantra (1990). A Mantra korábban már egyszer megjelent egy 1988-as lemezen is, majd 1993-ban egy alig több, mint 1 perces részlete nyitotta a Baraka filmzenealbumot. Somei Satoh vokális szerzeményei leginkább a japán shingon iskola tradícióinak vonzásában születtek. Zongorára írt művei nem kevésbé hatásosak. A Mantra 23 perce után hallgasd meg az 1975-ös Cosmic Womb-ot is (pt. 1 & pt. 2) vagy a Birds in Warped Time II-t.

Oöphoi - Bardo

Gianluigi Gasparetti (azaz Oöphoi) un. deep ambientje valahol az ambient és drone határán érzi igazán elemében magát. Bardo lemeze éppoly lényegretörő, mint a címe. Az egyik legmélyebbre hatoló az efféle kísérletek közt. Abszolút hiteles munka ebben a műfajban nem létezhet, de a lelkiismeretes hozzáállásnak, a témában való alapos elmélyülésnek vannak fokozatai. Egy időben nagyon sokat hallgattam ezt a lemezt, engem meggyőzött. A lemez a "szokásostól" eltérően nem a hat stációt jelentő hat tételből áll, Gasparetti négy bardó állapotra fókuszál, az élet és álom bardót "átlépve" a Samten Bardo kontemplációjával nyitja az albumot ill. az utazást.

"Helyezkedjünk mi magunk a halott helyzetébe, akkor nem kevesebb nyereségünk lesz a tanításokból, ugyanis már az első tételből megtudjuk, hogy minden "adottságok" adója saját magunkban lakozik, amely igazság minden evidencia ellenére mind a legnagyobb, mind a legkisebb dolgokban soha nem tudott, bár igen sokszor oly szükséges, sőt elengedhetetlen volna, hogy tudottá váljék. Mindenesetre az effajta tudomány csak elmélyedni tudó emberek részére való, kik annak megértésére, hogy mit élnek meg, vállalkoztak, akik temperamentum tekintetében bizonyosfajta gnosztikusok, akik egy ödvözítőben, amilyen a Mendäusoké, az "Élet megismerésében" (manda d'haje) hisznek. Talán nem túlságosan sokaknak adatott meg, hogy a valóságot, a világot "adottságnak" lássa. Valószínűleg nagy és áldozatkész megfordulás szükséges ahhoz, hogy megláthassuk, hogy a világ miképpen "adódik" a lélek lényegéből. Hiszen mennyivel közvetlenebb, feltűnőbb, benyomást keltőbb és ezért meggyőzőbb azt látni, hogyan hat rám, mint azt megfigyelni, milyenné teszem én azt. Igen, az ember animális lényege idegenkedik attól, hogy önmagát lássa az adottságok előidézőjének. Ez okból voltak az ilyenfajta próbálkozások mindenkor titkos beavatások tárgyai, amelyekhez, hogy a fordulat totális karaktere szimbolizáltassék, a képletes halál mindenkor hozzátartozott." Carl Gustav Jung.

Raksha Mancham

Raksha mancham egy régi tibeti szertartás-tánc neve. A holtak bírájának tánca megmutatja a halál után történteket és rámutat a helyes és helytelen tettek közti különbségek fontosságára (képek a táncról a flickr-en).

A Raksha Mancham név egy 10 éven át aktív belga zenekart is takar. Az Eric Fabry (vagy más néven Dta-Wa-E, the Dark Khampa) köré épült csoport tibeti, egyiptomi, marokkói, nepáli, kameruni zenék hatása alatt alkotta meg a maga poszt-indusztriális világát. Zenéjük alapját leginkább a primitív, törzsi dobok jelentik, amely különböző gitárokkal egészül ki.

A Raksha Mancham erősen politikus, így zenéje is rendszeresen indulatos, intenzív, állandóan mozgásban lévő. A "1.200.000 Dead Tibetans" lemezük címe úgy gondolom önmagáért beszél. Első lemezeik nekem egy idő után fárasztóak, de utolsó munkájuk, az 1997-es sBas-Yul egy valóban remek, méltatlanul elfeledett lemez.