A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Russia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Russia. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 21., szerda

Alexei Tegin

Alekszej Tegin (Алексей Тегин) a moszkvai underground egyik kultikus figurája. A mai orosz buddhizmus utóbbi 10-12 éve – és egyúttal jövője – is nagyon máshogy nézne ki nélküle. Festészettel kezdte, zenei felfedezőutakkal folytatta, végül a bönnél kötött ki.


Alex Tegin 1951-ben született Moszkvában. Művészetet szülővárosának közép- és főiskoláin tanult. A hetvenes és nyolcvanas években több jelentősebb tárlaton is kiállította fotóreaista/hiperrealista képeit (főleg a nyolcvanas évek elején). Az ezredforduló óta újra rendszeresen szerepel kiállításokon. Legtöbb képét egy helyen a neten a Vrublevszkaja Galéria oldalán találod.

Zenészként fiatalon még Hendrixet játszott, később avantgárd dzsesszt, majd a Swans zenekar hatására a súlyos és nyers zenei formák felé fordult. Aztán jött a bön szertartászene: a kilencvenes években egy prostituálton keresztül jutott hozzá véletlenül/sorsszerűen egy kazetta, amin szerzetesek énekelnek. Eleinte unalmasnak találta, de valamilyen oknál fogva mégis újra meg újra meghallgatta. Amikor énekelni próbálta, jött rá, hogy itt valami egészen különleges, mágikus dologról van szó. A felfedezést több évnyi intenzív gyakorlás követte, majd mikor kitanulta a technikákat, másoknak is továbbadta tudását. Ahogy mindebből ki is derül, amit tud, nem egy mestertől tudja. Többek szerint ez így hiteltelen, sőt veszélyes... Tegin interjúkban szívesen beszél tapasztalatairól, az európaik által túlmisztifikált mester-tanítvány viszonyról, hangszereiről, és természetesen a gyuke és gyer neveken ismert tibeti énektechnikákról, és azok élettani hatásairól. Az interjúk sajnos mind orosz nyelvűek, így nem tudok azokból érdemben idézni, de egy nagyon rövid részletet azért mindenképpen:
– Próbáltad már a csöd rítust egy temetőben?
– A temető azoknak jó, akik félnek vagy valami egzotikusra vágynak, de számomra a halottak közömbösek.
Purba néven először 1999-ben rögzített felvételt (harmadmagával). Ez volt az "A" lemez, amit már csak egy olyan lemez követett (2000-ben), ahol a csoport Purbának írta a nevét (innentől már Phurpa). Mostanra már gyakorlatilag követhetetlen a kiadványok száma. Saját nevén 2002-ben adott ki egy brilliáns lemezt Gyer - Sacred Tibetan Music Of Bon Tradition címen. Mindeközben Corps név alatt is fellép, mint egyszemélyes Swans tribute-zenekar.



Mindenképpen érdemes két olyan színházi produkciót is megemlíteni, amiben Tegin részt vállalt. Vlagyimir Epifancev (Владимир Епифанцев) 2001-ben posztmodern Macbeth-jéhez tibeti torokéneket és zenét is használ (a videón 4:10-től van egy ilyen egyperces részlet). A jelmezeket Tegin felesége, Szvetlana Tegin tervezte, így a színpadon feltűnő Csitipati talán nem is olyan meglepő. 2009-ben Oleg Kulin kérte fel Alex Tegint és a Phurpát egy Monteverdi adaptációhoz. Kulintól A Boldogságos Szűz vecsernyéje (Vespro della Beata Vergine) egy egészen szürreális látványvilágot kapott. Hogy ebbe hogy fér bele a Phurpa? Van róla egy videó (és pár fotó).

(A két Tegin portrét Alex Dust lőtte.)




2010. szeptember 10., péntek

Mankurt & Exodus

Yat-Kha - Neve-Haya (Legend of Mankurt)


"A Mankurt a türk mondák engedelmes rabszolgája, aki a szörnyű kínzás hatására elfelejtette a nevét, szüleit, kultúráját, nyelvét és csak a legalapvetőbb létfunkciókra képes.
A monda és a szó Csingiz Ajtmatov kirgiz író „Évszázadnál hosszabb ez a nap” (1980) című regényéből vált világszerte ismertté. A volt Szovjetunió török kultúrájú tagköztársaságaiban (Üzbegisztán, Tatársztán, Kazahsztán) gyakran használják azokra a honfitársaikra, akik elhanyagolják saját nyelvüket és kultúrájukat, például eloroszosodnak.
A regényben leírt kirgiz legenda szerint volt egy ősi törzs, amely nagyon kegyetlenül bánt az elfogott ellenséggel. Közülük azok voltak szerencsések, akiket eladtak rabszolgának. A többiekből azonban mankurtot csináltak.
Ez úgy történt, hogy megkötözték a kezüket, kopaszra borotválták őket, a fejükre nyers tevebőrt húztak, és napokra kizavarták őket a sztyeppére. A tűző nap hamar kiszárította a tevebőrt, ami abroncsként feszült a fejükre, kiszorítva onnan minden emléket, még annak az emlékét is, hogy emberi lények voltak. Aki öt nap múlva még életben volt, azt feltáplálták és rabszolgamunkára fogták. Csak táplálékra szorultak, és mindent megtettek, amit rájuk bíztak. Mankurtnak lenni örök, reménytelen rabszolgaságot jelent. Még a tevebőrsisaktól sem tudtak megszabadulni szörnyű fájdalom nélkül, mert azon keresztül nőtt a hajuk a legenda szerint."

Yat-Kha - Exodus


Zene: Yat-Kha
Szöveg: Bob Marley után szabadon.
Kép: Csham tánc a Burját Köztársaságban a múlt század huszas éveiben. Részlet Vszevolod Pudovkin 'Dzsingisz Kán utóda' című filmjéből (1928).

2009. március 12., csütörtök

Ishopanishad

Az orosz Vishudha Kali-t már évek óta igyekszem szemmel tartani, és várom türelemmel, hogy kilépjen korlátai közül és egy jó és izgalmas hangzóanyagot tegyen le végre az asztalra. A lehetőség meg volt/van benne, de eddig valahogy mindig hiányosnak, félresiklottnak, kétes értékűnek/tartalmúnak éreztem a produkciókat. A Velehentor és a Closing The Eternity két oldalról vállon ragadta és egy kissé felemelte Andrej Komarovot; ennek eredménye egy múlt év őszén megjelent lemez. A háromszámos, negyvenperces anyag az Ishopanishad címet kapta. Az Isopanisad (Ísa Upanisad) az Upanisádok egyik legrövidebbike. "A költői szépségű mű az upanisad-filozófia esszenciája."

A lemez valójában egy 2005-ös élő fellépés lenyomata. A közreműködők elsősorban a jól ismert és kedvelt tibeti és nepáli hangszereket szólaltatják meg. Andrej Komarov pedig a Srí Isopanisad mantrát kántálja. A végeredmény egy remek kis drone ambient. A lemez képi arculata sajnos nem a címmel/szöveggel harmonizál, hanem a hangszerekhez hasonlóan Tibetet idézi (nem is kicsit - hiszen már a lemez címe is egy pszeudo-tibeti írással szerepel a borítón). Az összkép ezúttal is fájóan felemás, így a jövőben inkább talán kerülöm, mint követem a Vishudha Kalit.

Vakságba, sötétségbe buknak a nemtudásnak hódolók

de ennél is nagyobb sötétbe a tudást csak kóstolók.

Mondták: máshová visz a tudás, máshová a nemtudás.

Ezt hallottuk az ősöktől, így maradt ránk a tanítás.

Ki tudás és nemtudás kettősségét egyaránt tudó,

az nemtudón halált legyűrő, tudón örökkévaló.

Vakságba, sötétségbe buknak a nemlétnek hódolók,

de ennél is nagyobb sötétbe a létet csak kóstolók.

Mondták: máshová vezet a lét, és a nemlét megint más.

Ezt hallottuk az ősöktől, így maradt ránk a tanítás.

Aki a lét és nemlét kettősségét egyaránt tudó,

az nemlétezőn halált legyűrő, létezőn örökkévaló.

2009. február 26., csütörtök

Voice Of The Earth

Tavaly ilyentájt írtam Szergej Gabbaszov Bardo nevű zenei projektjéről. Linkeltem annak idején a letölthető albumokat, ám azok sajnos azóta onnan már eltűntek. Most az Archive.org-on 3 EP érhető el:
Bardo - Deep Marsh EP
Bardo - Roots Of Mountains EP
Bardo - Abandoned Places EP
Szergej aktuális dolgait a MySpace oldalán lehet követni. Na meg itt.

2008. december 13., szombat

Nicholas Roerich

"A Roerich féle hitrendszer szíve a kezdet és vég nélküli univerzum hindu koncepciója, mely a teremtés körforgásában nyilvánul meg, amiben az isteni energia hatására feloldódnak az anyagi formák. Az emberiség egészére vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy civilizációk jönnek és mennek, míg az egyéni élet szintjén a lélek reinkarnációjában tükröződik." (Irina Corten)

Nicholas Roerich (vagy Nikolai Konstantinovich Rerikh/Николай Константинович Рерих) orosz festő, tudós, régész, filozófus és teozófus. 1874 október 9-ben született a forradalom előtti Szentpétervárott, jómódú orosz családban. Tehetsége és intellektuális képességei révén egyszerre tanult jogot és művészetet. Érdekelte az irodalom, a filozófia, a régészet, de legfőképpen a művészet. Kiállításaival már fiatalon beutazta Oroszországot, majd Európát. Festészetére nagy hatással voltak az orosz szentek alakjai és az ősi szláv motívumok. Állítólag ő volt a sugalmazója Igor Stravinszkij legnagyszerűbb művének, a Tavaszi áldozatnak (Le Sacre du printemps). Ő készítette a jelmezeket és színpadi díszleteket az 1913-as párizsi premierre. Az ősi, pogány orosz motívumok feltűnése az epikus témájú balettelőadáson nem maradt hatás nélkül.

Roerich 1920-ban járt először New York-ban ahol megalapította az Egyesült Művészetek Intézetét és csatlakozott több teozófiai társasághoz. 1923-ban nyílt meg a New York-ban a Nicholas Roerich Museum, mely a mai napig a művész festményeinek leggazdagabb gyűjteménye. Még ezév végén a Roerich család (fia, George később, mint tibetológus lett ismert) Indiába repül, hogy 6 barátjukkal felfedezzék Ázsiát. Az 5 évesre nyúlt expedíció eredetileg tervezett útvonala: Sikkim, Punjab, Kashmir, Ladakh, Karakorum-hegység, Khotan, Kashgar, Qara Shar, Urumchi, Irtysh, Altáj-hegység, Oryot régió (Mongólia), Közép-Góbi, Kansu, Tsaidam, Tibet, majd Szibérián át vissza Moszkvába 1926-ban. Új hegycsúcsokat és szorosokat jelölhettek meg a térképeken, régészeti emlékműveket fedeztek fel és ritka kéziratokat találtak. Óriási tudományos anyagot gyűjtöttek és több könyv is született az út során. Roerich közel ötszáz képet festett, melyeken sikerrel ragadta meg a legmagasabb szépség különös és meglepő világát. Festményein mind színekben, mind formai stílusban rendkívül hatásosan ragadta meg a "Himalája-élményt". Ezekre a különös hangulatú festményekre utalhatott H.P. Lovecraft amikor Az őrület hegyei (At the Mountains of Madness) című természetfeletti horror történetében az antarktiszi tájat Roerich "különös és torokszorító" festményeihez hasonlítja.

1927 nyara és 1928 júniusa között az expedíciót mindenki elveszettnek gondolta, mivel ezidőre minden kapcsolat megszakadt velük. Tibetben megtámadták őket és csak lőfegyvereik erőfölénye akadályozta meg a vérontást és mentette meg életüket. Tibeti útleveleik ellenére az expedíciót a tibeti hatóságok erőszakkal megállították. Az expedíció tagjait a kormány öt hónapra őrizetbe vette. A lehetetlen körülmények és sovány ételadagok miatt a csoport öt tagja meghalt. 1928 márciusában elhagyhatták Tibetet és délre utaztak Indiába. Itt és ekkor, a Kullu völgyben alapították meg a Himalájai Kutatások Intézetét, melyet Urusvati névre kereszteltek (a fogalom jelentése a szanszkritban: a hajnalcsillag fénye). A kutatóintézet a mai napig működik; nyelvészettel, művészettel, régészettel, botanikával, keleti orvoslással foglalkozik. A nyugat-himalájai völgyben a Roerich család is új otthonra lelt.

Nicholas Roerich Kulluban halt meg 1947 december 13-án. Hamvait szétszórták a szeretett hegyekben, melyeket közel 700 alkalommal festett meg. A hamvasztó tűz helyén, szemben hihetetlen havas csúcsokkal, egy nagy kőlapot emeltek, amire a következő feliratot vésték: "Itt, 1947 december 15-én Maharashi Nicolas Roerich – India nagy orosz barátját – a tűz oltalmára bízták. Legyen béke."

Roerich művészként a világ megközelíthetetlen szépségeit, teozófusként a kultúrák, vallások közti szellemi kapcsolatokat kereste fáradhatatlanul. Közel 7000 festmény, több könyv, alapítvány és intézet a tanúja, gyümölcse ennek a tartalmas és mérhetetlen életútnak.








"Minden művészeti alkotás olyan, mint egy dinamó, amely a végtelenségig felemelő energiával rendelkezik, egy igazi lelkesedés-generátor. Persze ez viszonylagos. Néhány mű csak egy órányi készlettel rendelkezik ebből az energiából, néhánynak pedig elegendő van az örökkévalóságra – ez a viszonylagosság. S az a legfelemelőbb pillanat, amikor a Tanár és tanítványai, akár egy szó nélkül megérintik a Gyönyörűségnek ezt a forrását. Tudjuk mindannyian, hogyan ível át a félreértések szakadékán akár egyetlen gesztus, egy néma mozdulat. És nem ezt a félreértést kell legyőznünk? Bizony mondom, létezhet-e rossz, különösen a szépség mérhetetlen mezején? Természetesen lehet tudatlanság és csúfság, ami a tudatlanságból származik; lehet félreértés, ami a tudatlanság sarja. Manapság a nagy összevisszaságban és romlásban, amikor a lelket szokások nehéz láncai kötik, milyen figyelmesen kell vigyáznunk minden félreértés eredetére, s milyen szorgalmasan kell irtani azokat a kellemetlen parazitákat, melyek a legszebb kertet is olyan gyorsan visszataszító szemétdzsungellé változtatják.
És ki gyógyíthatja meg a csúfság e szörnyű betegségét? Egyedül a tanítómester. Hogyan tudja ezt megtenni? Mint Guru. Olyan nehéz és alkalmazhatatlan ez manapság?"
(Részlet Nicholas Roerich: Shambhala című könyvéből – fordította: Lakatos Andrea)

Nicholas Roerich - Wikipedia
Nicholas Roerich Museum
International Centre of the Roerichs
Estonian Roerich Society
International Roerich Memorial Trust
Nicholas Roerich - MySpace
Nicholas Roerich virtual museum
Nicholas Roerich Museum, Moscow – YouTube
Nicholas and Helena Roerich – Russian Spiritual Superheroes
Pax Cultura
Agni Yoga

Nyikolaj Rerih – Magyar Teozófiai Társulat
Nyikolaj Rerih: Ragyogó Shambala
Rerichék nyomában Szentpéterváron

2007. július 20., péntek

Phurpa & Lungta



Phurpa

A phurpa egy háromélű démonűző tőr a Himalája térség buddhista – és akár pre-buddhista –hagyományaiban. Nyele rendszerint egy dorje vagy lófejű tantrikus istenség Hayagriva, de számos egyéb változat is ismert. Készülhet fémből vagy fából.
A Phurpa (korábban Purbának írva) nevet viselő orosz csoport megidézi a Bön és a négy nagy tibeti buddhista iskola (Nyingmapa, Kagyupa, Sakyapa, Gelugpa) zenéit, szertartásait. A csoport tagjai (elsősorban: Alexey Tegin, Sviatoslav Ponomarev, Igor Yanchoglov) ehhez autentikus tibeti hangszereket használnak: rGaling, Dung-chen, Dung-dkar, rKangling, Drilbu, Damaru, Rolmo, rGna… Hagyományos értelemben a Phurpa semmiképpen sem tekinthető zenekarnak, így megújulás azaz még több külső hatás (formai megoldásokra gondolok) beengedése a zene "élvezhetősége" érdekében nem megengedett. A Phurpa, koncepciójának engedelmeskedve megmarad szigorú zenei puritánságban (nagyon jól van ez így), szabadabb zenei kísérletezgetésre a Lungta alkalmasabb.

Phurpa
Phurpa 2
Phurpa 3
Fényképek a Phurpa 2007 júniusi szertartásáról




Lungta

A lungta (loungta, lung-ta, rlung-rta) azaz szélparipa a neve Tibet egyik ősi jelképének. Többnyire imazászlók mintájaként találkozunk a lángoló ékkövet (norbu) hordozó ló képével.
A Phurpában is szerepet vállaló Igor Yanchoglov vezette csoport hasonló pontról indul, mint a Phurpa, ám merészebb annál. Szintén a Bön szertartások, a tantrikus tanítások és Tibet maga jelentik a magot, ám ezúttal egy egyedi szintézisre törekednek. Európai, szibériai, észak-amerikai zenei hatások is megjelennek, így néha az ambient vagy worldmusic felé sodródnak, de sosem lépnek túl egy bizonyos határt (persze mindenki máshol, a saját értékítélete szerint húzza meg ezt a határvonalat), nem válik ízléstelenné, hiteltelenné vagy kommersszé.
Igor Yanchoglov producerként autentikus buddhista szertartás zenék lemezen való megjelenését segíti. Számos kiemelkedően jó lemez fűződik nevéhez: Gyudmed Tantric Monastery - Buddha medicine ceremony, Gyudmed Tantric Monastery - Green Tara ceremony, Kopan Monastery - Roar of Yama, Mongolian Kuntse Monastery - Chöd.

Lungta
Lungta 2