Egy hete nyílt az ötödik kerületi Kis Á-ban a Hic Sunt Daemones címre keresztelt kiállítás. Végül 22 kép került a falakra. Ez a kiállításra méltó képeknek kb. egyharmada, de nem feltétlenül a legeslegjobb egyharmada. A nagyobb személyes kedvenceim sincsenek mind ott, de az összhatással végül elégedett vagyok. És úgy tűnik nem csak én. Őszintén örültem az azonnali és pozitív visszajelzéseknek és az est során kialakuló kisebb-nagyobb beszélgetéseknek. Együtt látva a falakon a képeket, világos, hogy mely irányokba érdemes tovább haladnom, de körvanalazódnak további utak, amiken legalább egy-egy lépést mindenképpen érdemes megtenni.
A fotókat Valovics Tímea készítette, és eredetileg a Memento Mori egyesület oldalán jelentek meg. Köszönöm! És még inkább hálával tartozom Kósa Csabának is, aki az eseménynek épp annyira volt főszereplője, mint én. A koncert mögötti vetítésre a képeket Rátz Péter fűzte össze, ill. emelte egymásba.
Hic sunt daemones címmel nyílik kiállításom június 12-én a Kis Á-ban a Memento Mori egyesület szervezésében. A kiállítás teljes anyagát klekszográfiák teszik ki. E furcsa név mögött egy nagyon ismerős módszer rejlik. A híres Rorschach-teszt táblái ugyanis technikai értelemben klekszográfiák. A szimmetrikus tintapacákat sajátos kultusz övezi, de míg a pszichoanalízisnek látványos jelképévé lett, művészi értéke bizonytalan. Igyekszem lehetőségeit teljes mértékben kihasználni. Az alkotásnak a körültekintően tervező, a háttérben akár több jelentésréteggel is támogatott, és a megmagyarázhatatlan forrásból táplálkozó, intuitív, önteremtő módja egyaránt foglalkoztat. Egymáshoz való viszonyuk azóta izgat, amióta rajzolok, festek. Gyakorlatilag a szakrális festészet mibenlétét keresem elméletben és gyakorlatban – változó hatékonysággal, de sosem szűnő eltökéltséggel. Jelenleg a klex tökéletes terepnek tűnik minehhez. A kiállításon látható lesz pár Rorschach sumi-e és absztrakt ikon, de főleg démonok, denevérek, rovarok sajátos portréi töltik meg a Kis Á galériáját. A SHEABOUTEVERYTHING blogon olvashatsz egy interjút, ami valójában remekebb ajánló, mint ez. A facebook eventet itt találod, a képek egy részét a facebookon vagy a flickr-n.
Az est során az Entrópia Architektúra éléről jól ismert Kósa Csaba zenél, Der Zunder néven. A búgva, dörömbölve, zúgva, csobogva kitörő és alámerülő magányos drone architektúra az alkotás intuitív módja, és a hangok mögött megnyíló feneketlen mélység miatt lett az est társszereplője. Hallgassátok meg ezt az ízelítőt, és olvassátok el ezt a 2013-as kultblogos interjút.
“Itt sárkányok vannak!” (hic sunt dracones), üzenték a térképészek úgy 500 éve. A még felfedezetlen és/vagy veszedelmes területeket jelölték így munkáikon, épp úgy, ahogy korábban a római és középkori kollégáik oroszlánokra figyelmeztettek (hic sunt leones). Az üzenet túlmutat geográfián és kartográfián: Óvakodj az ismeretlentől! Félj attól, amit (még) nem ismersz!
Hic sunt daemones, szólhatna az üzenet egy újabb formában. A daimón (δαίμων) eredetileg isten, majd az isteni szándékot teljesítő természetfeletti lény. Segíti az embert, óvja az életére leső veszélyektől, de cselekedni helyette nem tud, csupán figyelmeztet, riaszt, hogy azokat haladéktalanul kerülje el. Később az el nem került bajokat is a démoni aktivitás jelének vélték, akár ártószándékot is tulajdonítva az eredetileg önálló akarattal nem bíró, alaktalan szellemlényeknek. Az élet őreiből, az isteni gondviselés pártatlan közvetítőiből bűnbakok lettek. Az eredeti daimón/démon elképzelés már megszületése óta folyamatosan mutálódik, reagálva környezete és kora változásaira. A magát nagyon régóta nagyon makacsul tartó, konvencionális elképzelés szerint a démont leginkább valamiféle diabolikus rettenetként érdemes definiálni. Lehetséges alakja, megjelenése továbbra sem tisztázott, de úgy tűnik, hogy az általunk ismert lényektől való határozott különbözősége, feldolgozhatatlan látványa teszi őt riasztó jelenéssé – sikeresen betöltve így rettegett szerepét. A művészek – az emberi képzelet sajátos korlátainak áttörhetetlensége miatt – sötét babonák által megbélyegzett állatok emberszerű, de bizarr keverékével próbálnak utalni arra az elemi erejű undorra, páni félelemre, ami a démon maga, de ragaszkodnak egy egészen másmilyen, egy egészen vonzó ábrázoláshoz is. Mert a démon megtéveszt és elhomályosít. Elcsábít vagy rádront. Cselekvésre késztet vagy kényszerít. Fordulj vissza! Maradj távol! Az élet körforgásából nem léphetsz ki! Nem mérlegel. A körforgást fenn kell tartani. Mindenáron. Létfenntartó ösztön, önvédelmi reflex – ez is a démon maga. A démon-jelenést saját tudatunk kreálja. Ő az élet rendíthetetlen és kijátszhatatlan őre. Minden sprituális törekvő közeli ismerőse. Mert a megvilágosodás életellenes.
Már egy hete hallható egy Remete név alatt publikált lemez, amit nevezhetünk a hazai dark ambient színtér egy jelentős eseményének is akár. Az egyelőre még nem fizikai valójában megjelent Egy című lemez sokkal többet tud, mint a számcímekben az ékezetes betűk ügyes kerülése. Ilyen lemezt már régóta nagyon vártunk. A befagyott hegyi tavak tartós jégpáncélja alatti hosszú magányban gyakorolt tummo hangjai hatásosan valósítják meg a műfaj primordiális zenei toposzát, a tűz és jég találkozását.
Akinek dekódolhatatlan fura zenéknek tűntek a blogon eddig prezentált lemezek, akkor ezt a posztot már rutinosan ignorálta. Jól tette, a Silentium Deum ColeBardo Thödol című lemeze hozza mindazt, amit az egyszemélyes underground zenei kísérletektől megszoktunk/elvárunk. Műfajilag nincs hová tenni, valahol az ambient és a kilencvenes évek neoklasszikusba hajló neofolkja között mozog az album. Junio Costa további lemezei ennél valamivel szélesebb területen mozognak, és a mögöttes szellemi mozgatórugó rendszerint valami okkult processzus, alkímia, hermetikus filozófia. A borító szerint a lemezt nem csupán a Halottaskönyv és az azt megteremető tibeti buddhista kultúra, de kiemelten Alexandra David-Neel utazásai és történetei is inspirálták. A lemez 2009-ben jelent meg, de úgy tűnik, hogy még nem találta meg a közönségét. Talán majd most.
"Amikor 1980-ban egy tibeti geshe tolmácsaként Németországban laktam, egy hölgy hívott fel telefonon, aki akkor olvasta a Tibeti Halottaskönyvet és szeretett volna többet megtudni a tibeti buddhizmusról. Megbeszéltünk egy időpontot, és a hölgy el is jött a központba, és elmagyarázta a geshének, hogy mennyire fellelkesült ettől a csodálatos könyvtől és szeretne többet is tudni [Tibetről és a buddhizmusról]. A geshe néhány alapvető dologról tájékoztatta a hölgyet, adott neki pár tanácsot, és felajánlotta, hogy bátran jöjjön el arra a tanfolyamra, amit ő tart. A hölgy ezután eltávozott. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a tibeti geshe felém fordulva kérdezte: " Mi az a Tibeti Halottaskönyv?"
Ez a történet azért meghökkentő, mert szembenáll azzal, amit mi, nyugatiak képzelünk Tibetről. Az igazi, élő Tibet és a nyugati világ által elképzelt Tibet kettősségét szemlélteti."
Mahákála a vadzsrajána buddhizmus legismertebb haragvó istensége a nyugati féltekén. A félelmetes külsejű tanvédő népszerűségének jele lehet akár a kortárs nyugati művészetben, ill. az underground zenében való rendszeres megjelenése is. Most öt Mahákála előtt tisztelgő felvételt veszek sorra.
A budapesti Entrópia Architektúra már több, mint tíz éve próbálja egyedi zenei univerzumát tökélyre formálni. Fáradhatatlanul küzdenek a különböző inspirációk egybehegesztésén. "Fontos befolyásokként a következők említhetők: Mahakala és Mahayana Buddhizmus, Postkonstruktivizmus, az ipari gépek éneke és zaja, a poszt posztmodern korban való felnövés és élet." Egy lemez és egyre több koncert tapasztalatával a hátuk mögött, most már tényleg nagyon oda kell rájuk figyelni. Egyre jobbak!
A moszkvai Lungta csoportról már írtam itt a blogon kb. öt éve. 2002-es lemezüket újabb már nem követte, azaz utolsó lemezük utolsó száma vált számukra mondatvégi ponttá. Ez volt a Guru Mahakala:
A belarusz Udumbal számomra a közelmúlt egyik üdítő felfedezése. A kéttagú csoport kétéves aktív létezése alatt két lemezt jelentetett meg. Black metalból induló, de dark ambientbe érkező, okkult hátterű zenei kísérletről van szó. Legjobb pillanataik a ritual dark ambient műfaj kultikus zenekarát, az Endvrát idézik. A projekt szinte nyom nélkül tűnt el, mígnem tavaly megjelent egy négylemezes box, ami 1998 és 2008 közötti kiadatlan lemezeiket gyűjti egybe… A szett mérete okán nehezen és csak lassan emészthető, de mindenképpen figyelemreméltó, Endvra fanatikusoknak kötelező.
A buddhista identitású progresszív metált művelő Firstborn-ról is írtam már itt korábban. Azóta a zenekar egyre jobban, okosabban bánik a szitár adta lehetőséggel. Az idén tavasszal megjelent Lions Among Men lemez nagyságrendekkel jobb, erősebb, egyénibb, szerethetőbb, mint elődei. Az egész lemez meghallgatható a zenekar bandcamp oldalán.
Mahákálának tett zenei felajánlásuk a 2005-ös TheUnclenching of Fists albumukon szerepel. Ez a lemez egyik legjobb dala.
A 156Adel Souto aktuális zenei projektje. A nagyon korai ipari- és zajzenéket próbálja minél autentikusabban megidézni. Vagy éppen magát Mahákálát.
Múlt év őszén – csendben, szinte észrevétlenül – két kedvenc japán zenekaromnak jelent meg közös lemeze buddhista – és felerészben kifejezetten tibeti – tematikával. Egyiküket ráadásul nem csak a japán kísérleti zenekarok közt gondolom egyik legjobbnak; a Vasilisk a mai napig méltán egyfajta etalon a ritual ambient világában. Egy kevésbé jó irányba tett lépés, majd egy nagyon hosszú csönd után teljes erejükben tértek vissza.
Eddig nyílvánosan a Vasilisk és az új évezred nem nagyon állt szóba egymással. Az underground zenék illegális, de nemes szándékú továbbadására szakosodott blogok világán túl csak fel-fel bukkanó kísértetként voltak/vannak jelen. Se MySpace-, se Facebook-oldal (se rajongói, se hivatalos). Vasilisk interjú egy darab sincs a világhálón (talán soha nem is készült?), de fotót se nagyon érdemes keresni.
A Vasilisk története 1985-ben indult, mikor Tomo Kuwabara a rövid életű White Hospital oszlása után Yukio Nagoshival és Chiakival folytatta tovább a zenélést. Zenei világukat elsősorban ázsiai és afrikai ütős és fúvós hangszerek uralták. Az a bizonyos három klasszikus lemezük viszonylag rövid időn belül követte egymást: Whirling Dervishes, 1987; Mkwaju, 1988; Acqua, 1989. A három lemez legjobbjaiból állították össze a Liberation and Ecstasy című CD-t 1990-ben.
A kilencvenes évek javában látszólag inaktívak voltak. Tomo két éven át utaz(gat)ott szerte Ázsiában, majd más tagokkal (egy énekessel és egy gitárossal) felvett egy lemezt Tongue címmel 1993-ban. A lemez sosem jelent meg, ahogy egy '95-ben rögzített anyag sem. 1998-ban egy, – a rajongók számára igen nehezen megszerethető – pszichedelikus trance/goa album viszont megjelent (ez volt a Sixth Darshan). Egy hosszabb filmszakadás után 2011 szeptember 17-én Tomo Kuwabara egy tokiói klubban adott koncertet Vasilisk néven.
A fellépést megörökítő videók után nemsokkal jelent meg az a bizonyos split-lemez a Dissecting Table nevű egyszemélyes noise-grind legendával Saddharma / Tibetan Liberation címmel. Ichiro Tsuji (D. Table) hozza a formáját; egy közel 32 perces tömény és változatos zajfolyammal taglózza le a hallgatót a ráeső játékidőben. Ichiro nem először dolgozik valamilyen buddhista témával, és bár a méretes diszkográfiában szinte elvész az a pár album, az utóbbi években egyre gyakoribbak (pl: Dharma, 2007; Twelve Limbs Of Dependent Origination, 2008; Ten Realms, 2009; Purity Of The Six Senses, 2010).
A Vasilisk négy számot tett a lemezhez. Tomo újra Yukio Nagoshival (és két új szereplővel) építi a zenét. Közel sem olyan ritmusorientált az eredmény, mint azok az aktuális élő videók, de nagyságrendekkel jobb hangulatú és tartalmasabb, mint legutóbb a Sixth Darshan világa. Úgy hírlik, a folytatás nem marad el, a Vasilisk tényleg újra aktív.
Az orgona hangját nagyon lehet szeretni. És nem csak azokat a bizonyos nagyon mély regisztereket (de leginkább azokat). Harminc éve Peter Michael HamelBardo című szerzeményét a hagyományos sípos orgona, elektromos orgona és szintetizátor adta keretek közé álmodta. A 26 perces műben megvannak a kötelező mélyek, de nem ezek varázsolnak el, hanem a hangszerek ragyogó összhangja. A zeneszerzőt a keleti vallásokkal és zenékkel való közvetlen találkozásai és pszichológiai tanulmányai egyaránt befolyásolhatták a komponáláskor.
Hamel Berlinben és Münchenben tanult pszichológiát, szociológiát és zeneszerzést. Rendszeresen töltött hosszabb időt Ázsiában. Nagy hatással volt rá az indiai klasszikus zene és a keleti filozófia. Bardo (1981) című lemezén kívül a Colours of Time (1980), The Voice Of Silence (1973) és a Buddhist Meditation East-West (1975) albumokkal is érdemes próbát tenni. Utóbbi a korszak egyik kelet-nyugati kuriózuma.
"A legmagasabb rendű vízió nem a bardo végén, hanem annak a legelején jelentkezik, a halál pillanatában, és ami azután történik, az illúziókba és homályba való lassú alászállás, míg a mélyponton az új fizikai létbe lemerülés áll. A szellemi csúcspontot az élet végeztével érjük el." C.G. Jung
"Az isten- és szellemvilág semmi más, mint a bennem lévő kollektív tudattalan. Ez a mondat azonban megfordítva így hangzik: a tudattalan a rajtam kívülálló isten- és szellemvilág." C.G. Jung
Amikor 1991-ben Brian Eno a kazahsztáni Voices of Asia Fesztiválon felfedezte a Yat-Kha (Ят-ха) duót, akkor az még egy egészen más arcot mutató zenei fúzió volt, mint amit a kilencvenes évek folyamán a világzenei fesztiválok látogatói megismerhettek. A zenekart egy tuvai torokénekes (Albert Kuvezin) és egy orosz elektronikus zenész (Ivan Sokolovsky) alapította. Közös munkájuk sajnos csak 1993-ig tartott. Ezután Kuvezin már más tagokkal vitte tovább a Yat-Kha nevet, egyre inkább eltávolodva az elektronikus zenétől. Az eredeti duó felvételeit több lemez is őrzi (Antropophagy, 1993; Tundra's Ghosts, 1997), legnagyobb slágerük talán a Teve-Haya. Akkoriban az elektronika és a torokének találkozása nyomokban olyan extrém elektronikus zenékkel volt rokon, mint pl. a Plasma Pool, de egészen más világokat is megidéztek. Sokan imádtuk, míg voltak akik írtóztak a zenék és kultúrák efféle talákozásától. Anno a Második Látás fanzine egyik szerzője utóbbiak táborát erősítette:
"Nevüket egy tradicionális népi hangszertől kölcsönözték. Valami deszkaszerűség húrokkal. Jobban nem tudták nekem elmagyarázni. Bizonyára hatott rájuk a nyugati rock-zene, de elsősorban a tuvai népzene befolyása alatt állnak. Többet nem is akartak elmondani zenéjükről, inkább nézzem meg őket. Nos ezt meg is tettem. Kuzevszin [sic!] lép színpadra egy sámánisztikus, vidámszínű köntösben. Alaptónusa égszínkék, a díszítések rajta: nap-meleg sárga és vérvörös. Egyes egyedül áll ott, áhítattal, koncentráltan. Fejhangja átölel, halkan lüktetni kezd a vér az ereimben, hangja beszivárog minden porcikámba, remegésre késztet, de ugyanakkor melegít. Erre aztán színpadra kerül a másik, a maszk hordozója, és a szintetizátor mögé lép. (…) Sokként ér, amikor hideg billentyű hangokkal festi alá az éneket. Ez lenne a nyugati befolyás? Kár érte!"
Wendy Carlos az első szintetizátorok egyik legfontosabb népszerűsítője, az elektromos zene egyik nagy úttörője (pl. ő használt először vocodert, olyan elektronikus eszközt, mely az emberi hangot átalakítja elektronikus hanggá). A hatvanas években hangmérnökként ismerte meg Dr. Robert Moog-ot, majd elkezdte használni szintetizátorát. A Moog szintiken előadott Bach átíratok az előadónak és a hangszernek egyaránt elismerést hozott (az elismerés Grammy díjakban és a Moog szintetizátorok kultikus és zeneforradalmi státuszán mérhető). Wendy Carlos ma elsősorban a Clockwork Orange, The Shining és Tron filmzenék révén ismert. Az 1986-os Beauty in the Beast lemeze egy egészen különleges pszeudo-tibeti kompozícióval kezd (Incantation). A szerzeményben a tibeti szertartászenék hangszerei, a szerzetesek recitációja és imamalmok hangjai egyaránt szintetizátorral készült imitációk. Egy ilyen koncepció könnyen szülhet hervasztó végeredményt, de ezúttal nem így történt:
Somei Satoh Mandara Trilogy-ja után miért is ne lehetne egy Void Ov Voices poszt? A VOV Csihar Attila legsajátabb zenei projektje, szóló produkciónak is hívhatom akár. A különös/különleges hangú és énektechnikájú Csihar ezerszer elmondott karriertörténetét most átugrom. Mivel korábban már volt itt szó a Sunn O)))-ról (többször is), arról a pontról folytatom. A Sunn O))) egyértelműen egy jól felismerhető fordulópontot jelentett az énekesnek. A zenekar teljesen beért, kiteljesedett formája egy korábban elképzelhetetlen természetű és méretű zenei mélységeket tárt fel. Attila ehhez sokat tett hozzá, de ő is sokat kapott a Sunn O))) univerzumtól. David Tibettel és Jarboe-val való közös munkái leginkább csak szimbolikusak voltak; szerettük ezeket, mert jók, de többre értékeljük a Void Ov Voices-t, mert az amennyire saját, annyira szédítőek a benne szunnyadó lehetőségek. Attila talán még sokáig nem tud vetekedni Sunn O)))-s önmagával, de ezt egy ideig még nem is várnánk. A Void Ov Voices még csak most formálódik, koncerteken csiszolódik. Jelenlegi állapotában a VOV a különböző hangképzési technikákra és némi elektronikára egyaránt támaszkodik. Magyarországon eddig kétszer lehetett koncerten élvezni a produkciót. Először az Ulver előtt lépett fel, majd legutóbb augusztusban, az év legnagyszerűbb klubkoncertjén, a finn Hexvessel előtt tartott sajátos szeánszot.
Beletúrtam a blogon-egyszer-mindenképpen-posztolnom-kell lemezek sűrűjébe (még mindig nagyon sok ilyen van – sosem érek a végére, ha ilyen ráérősen adagolom őket), és Somei Satoh Mandara Trilogy albuma lett a szerencsés kiválasztott. A hatvanas évek legvége óta alkotó művész szerzeményeit kevés lemez őrzi, bár kompozícióinak száma lényegesen több. Az 1998-as kiadású Mandara Trilogy három hosszabb, (szinte) csak a zeneszerző hangját alkalmazó tételből áll. A három felvétel: Mandara (1982), Mantra (1986) és Tantra (1990). A Mantra korábban már egyszer megjelent egy 1988-as lemezen is, majd 1993-ban egy alig több, mint 1 perces részlete nyitotta a Baraka filmzenealbumot. Somei Satoh vokális szerzeményei leginkább a japán shingon iskola tradícióinak vonzásában születtek. Zongorára írt művei nem kevésbé hatásosak. A Mantra 23 perce után hallgasd meg az 1975-ös Cosmic Womb-ot is (pt. 1 & pt. 2) vagy a Birds in Warped Time II-t.
A tegnapi posztban szóba került a komoly referenciával bíró dark ambient művész, Peter Andersson. Elsődleges zenei vállalkozása a raison d'être a közelmúltban volt épp 20 éves. Svasti-Ayanam név alatt 1993-ban készített először felvételeket, majd az első és eddig egyetlen nagylemezt (Sanklesa) 1998-ban jelentette meg az efféle súlyos industrial ambientben akkoriban erős amerikai Crowd Control Activities kiadó. 2007-ben a lemez már feljavítva és további számokkal megtoldva nyerte el új formáját. Az alkotó elsősorban egyfajta tibeti-nepáli hangulatot kívánt közvetíteni. Ez nem Ázsia Világossága, hanem Ázsia Sötétsége, és ezt Peter Andersson nyugodtan veheti bóknak. Hipnotikus hangok és feltartóztathatatlan ritmusok: az éjszaka megmozduló katmandui idolok és a múltból előlépő híveik. Kár, hogy csak ilyen esetlen fanvideó készült erre a számra:
Gianluigi Gasparetti (azaz Oöphoi) un. deep ambientje valahol az ambient és drone határán érzi igazán elemében magát. Bardo lemeze éppoly lényegretörő, mint a címe. Az egyik legmélyebbre hatoló az efféle kísérletek közt. Abszolút hiteles munka ebben a műfajban nem létezhet, de a lelkiismeretes hozzáállásnak, a témában való alapos elmélyülésnek vannak fokozatai. Egy időben nagyon sokat hallgattam ezt a lemezt, engem meggyőzött. A lemez a "szokásostól" eltérően nem a hat stációt jelentő hat tételből áll, Gasparetti négy bardó állapotra fókuszál, az élet és álom bardót "átlépve" a Samten Bardo kontemplációjával nyitja az albumot ill. az utazást.
"Helyezkedjünk mi magunk a halott helyzetébe, akkor nem kevesebb nyereségünk lesz a tanításokból, ugyanis már az első tételből megtudjuk, hogy minden "adottságok" adója saját magunkban lakozik, amely igazság minden evidencia ellenére mind a legnagyobb, mind a legkisebb dolgokban soha nem tudott, bár igen sokszor oly szükséges, sőt elengedhetetlen volna, hogy tudottá váljék. Mindenesetre az effajta tudomány csak elmélyedni tudó emberek részére való, kik annak megértésére, hogy mit élnek meg, vállalkoztak, akik temperamentum tekintetében bizonyosfajta gnosztikusok, akik egy ödvözítőben, amilyen a Mendäusoké, az "Élet megismerésében" (manda d'haje) hisznek. Talán nem túlságosan sokaknak adatott meg, hogy a valóságot, a világot "adottságnak" lássa. Valószínűleg nagy és áldozatkész megfordulás szükséges ahhoz, hogy megláthassuk, hogy a világ miképpen "adódik" a lélek lényegéből. Hiszen mennyivel közvetlenebb, feltűnőbb, benyomást keltőbb és ezért meggyőzőbb azt látni, hogyan hat rám, mint azt megfigyelni, milyenné teszem én azt. Igen, az ember animális lényege idegenkedik attól, hogy önmagát lássa az adottságok előidézőjének. Ez okból voltak az ilyenfajta próbálkozások mindenkor titkos beavatások tárgyai, amelyekhez, hogy a fordulat totális karaktere szimbolizáltassék, a képletes halál mindenkor hozzátartozott." Carl Gustav Jung.
A tibeti hatású, és többnyire a Bardo Thödol-t is megragadni próbáló ambient, drone, noise, industrial lemezek sorában kiemelt hely jár a lengyel Contemplatronnak. Hallottam már mélyebbet, vonzóbbat, de Jaroslaw Wierny az, akinek mindez nem csak egy alkalmi kísérlet, hanem az egész zenei koncepciót eszerint határozza meg, miközben azt a bizonyos lécet is igyekszik magasra tenni és ott is tartani. A 2005-ös Antarabhãva / The Six Realms lemez címe önmagáért beszél. A szanszkrit antarabhāva a tibeti bardonak megfelelő kifejezés. A lemez első fele a halál utáni átmeneti állapot zenei kalauza, majd a második félidőt kitevő hat szám a hat létbirodalomra fókuszál. Zeneileg mindez egyértelműen dark ambient, többé-kevésbé standard formában. A 2008-as Delog lemez sokkal finomabb, részletgazdagabb. A cím ezúttal is sokat elárul a tartalomról. A délok (Tib. འདས་ལོག་, Wyl. 'das log) kb. halálból visszatértet jelent, és a bardóállapotból visszatért utazókra használják. Egy ilyen volt például Lochen Chönyi Zangmo, akire úgy tűnik több számcím is utal. A lemez tehát egyértelműen a korábbi folytatása, zenében, koncepcióban egyaránt. Sokat jelenthet, hogy a lemez közreműködője az a Peter Andersson, aki a sötéttónusú ambient zenék egyik legnagyobb mestere. Mindkét lemezről jókat írt az undeground szaksajtó és számos terjesztő is propagálja őket. Az igazi elismerés akkor érheti utol Jaroslaw Wiernyt, ha az adott zenei színtéren túl, az efféle hangokra is nyitott buddhista gyakorlók is felfedezik maguknak a Contemplatront.
Eraldo Bernocchi, a Sigillum S egyik alappillére a 25 éve többé-kevésbé folyamatosan létező és igen termékeny "főzenekaron" kívül több érdekes zenei kooperációban is részt vesz. Legutóbb a darkfolk-veterán Tony Wakeforddal készített izgalmas lemezt (Owls - The Night Stays), de a számomra egy kicsit kevésbé tetsző, ám a blog profiljába jobban passzoló új Somma lemez sem olyan régi még. A Somma (Sacred Order of Magic Music and Art) Eraldo Bernocchi és Petulia Mattioli gyermeke, de már az első lemez munkálatainál bekapcsolódott a dzsessz-körökben sokat magasztalt Bill Laswell. Hármójukon kívül a produkció állandó szereplőinek számít hat tibeti szerzetes is. Az első lemezükön (Somma 1: Hooked Light Rays, 1995) még egyértelműen a szerzetesek tradicionális zenéje dominált, ők jelentik a kiindulópontot, amihez Bernocchi, Mattioli és Laswell csak finoman, óvatosan teszi hozzá a magáét. A leginkább közös produktum a lemez leghosszabb tétele is egyben (Fluids Emanation), melynek dub-os lüktetése előre vetíti az irányt, amerre végül tovább haladtak több évnyi kihagyás után. A szám igazán kíváló, sajnálom, hogy a dzsessz-világzene fúzió irányába bontották ki az abban rejlő lehetőséget. A 2007-es lemezt nem ismerem teljes egészében, de amit hallottam, az nem igazán győzött meg. A tavalyi 23 Wheels of Dharma már valamelyest kiegyensúlyozottabb, a dzsessz, dub, világzene rajongóinak nagyon finom, tízpontos csemege. Én nem tartozom közéjük, így nem tudom teljes egészében élvezni az albumot, de ez legyen az én bajom. A lemez a soundcloud-on online meghallgatható.
A számos név alatt ill. megszámlálhatatlan zenekarban zenéló Bill Laswell zenei miniuniverzumából a Sommán kívül a Divinationt érdemes kiemelni. Az Akasha és Sacrifice lemezek értékes ambient-búgást, csilingelést rejtenek.
A korai indusztriális zenekarok egy meghatározó része képes volt masszív pallót hegeszteni saját kizökkent, sivár, erősen deszakralizált ipari világuk és időben vagy térben távoli animista, mágikus vagy okkult, azaz sajátjuktól látványosan eltérő spiritualitással bíró világok közé. Így vált a fogaskerék és napkerék felcserélhetővé, és így születtek delejes-obskúros-okkult rituálék a gyártósorok között. Olyan kreatív erőként jelent meg a modern kísérleti underground zenei kultúrában az okkultizmus, mágia, misztika, alkímia, ahogy azóta sem (bár a lökéshullám továbbgyűrűzése a mai napig tart egy-egy alműfajban, de már kiszámíthatóbb keretek között). Olyan zenei csoportokról van szó, mint a korábban már itt tárgyalt SPK és Autopsia, valamint a jelenlegi poszt tárgya. A Sigillum S egy olasz formáció, mely nem kevés hangszert, hangkeltőeszközt és gépet használt fel a kívánt mélységű hangzás eléréséhez. Legkomolyabb hatást a harmadik, 1987-es kiadványuk érte el. A 108 példányban kiadott másolt kazetta anyagát a Tibeti Halottaskönyv inspirálta. A Bardo Thos Grol címet viselő kazettán a jellegzetes ipari zörejek, monoton ritmusok találkoznak a tibeti szertartászenék – akkoriban még jóval ritkábban hallott – hangszereivel, hangszíneivel. A lemez egyértelműen hatással volt több, hasonló területen mozgó előadóra, ill. lemezre. A kazetta anyaga 1992-ben jelent meg CD-n (1080 példányban), majd tavaly egy feljavított minőségű verziója lett elérhető. A Verba Corrige Prod./Bandcamp 8 euróért tette letölthetővé a lemezt (320k, FLAC vagy mp3), de ha letölteni/megvenni nem is kívánja az ember, a teljes album meghallgatható az oldalon, vagy itt:
"Sajátos azoknak a helyzete, akik életükben beavatási gyakorlatokat végeztek, vagy akik különleges körülményeknek köszönhetően egy, a beavatással analóg «megnyílást» éltek meg. Ezek a személyek az aggregátumokat létrehozó szanszárai erő mellett az igazi Ént is birtokolják, ami egy – az emberi állapotot meghatározó összes lelki és szubtilis elemtől elkülönülő – saját formáját megörző szanszárán túli princípium. Ez az Én egyúttal teljes szabadságot, a karmikus törvényszerűségtől való virtuális függetlenséget élvez. A tibeti bar-do szó a «között» értelmű bar-ból és a «kettő»-t jelölő do-ból tevődik össze (a bar-do tehát «kettő közötti»-t jelent). Ennek megfelelően általában «köztes állapotnak» fordítják, értve ez alatt az egyik életből a másikba átvívő állapotot. Ám a bardo szó elsődleges jelentése inkább «átmeneti állapot», tudniillik egy «keresztútszerű» bizonytalan állapotra utal, amit nem lehet egyértelműen meghatározni. E magyarázatot maguk a Bar-do Thos-sgrol fordítói többnyire magukévá teszik. A szövegekben foglalt tanítás határozottan kimondja, hogy akik – szellemi utat bejárván – képesek a halál beálltakor fellépő ájulást elkerülni vagy legyőzni, azok számára a halál utáni állapotok és a halál pillanata nem determinált. Ezek az emberek választhatnak. Alakíthatják sorsukat. Ha erejük nem elegendő a Végső Megszabadulás közvetlen eléréséhez, még mindig feltárul számukra a kondicionált világbéli új megnyilvánulás kiválasztásának módja, illetve hogy a legkedvezőtlenebb körülményeket hogyan kerüljék el." (Julius Evola)
Jarboe áprilisban koncertezett harmadszorra Budapesten. Úgy egy évvel az elképesztően izgalmas Mahakali lemez és az azt bemutató turné után, mind az új koncerteket, mind az új lemezt komoly várakozás előzte meg (részemről mindenképpen). Az Alchemic címre keresztelt albumot megelőzte egy Skullgirl néven ismertté vált demó. Világos volt, hogy a Mahakali drone metalján és a lemezt kísérő további CD-R-ek drone/ambient kísérletein túllépő zenei formát fog az Alchemic lemez takarni. Ezúttal nincsenek hiperkreatív alkotótársak és karakteres vendégénekesek. A lemez a legutolsó hangokig Jarboe munkája. Az eredmény egy valamelyest befeléforduló, ám cseppet sem lehangoló, zeneileg visszafogott, de így is kellően "energiadús" album, ami a Mahakali árnyékában sajnos talán sosem fogja a kellő elismerést/figyelmet megkapni. A megjelenés előtt/körül a lemezt kísérő ajánlók rendszerint kiemelték, hogy a lemez címe a tibeti Tonglen meditációra utal, ez inspirálta valójában az egész albumot.
A Tonglen (གཏོང་ལེན་; gtong len) a küldés és fogadás tibeti gyakorlata. A tong küldést vagy elengedést, a len pedig kapást vagy elfogadást jelent. Segítségével lecsendesíthetjük a vizeket önmagunkban és a világ másik végén egyaránt. Az alkalmazott együttérzés erőpróbája ez. A Tonglen a fájdalmat együttérzéssé alakítja.
A Tonglen szándékoltan a légzésen alapszik. Más tisztítógyakorlatokban fényt és gyógyulást légzünk be a világegyetemből, és méreganyagokat légzünk ki. A Tonglenben fájdalmat és sötétséget légzünk be. Ezt mélyen megéljük és teljesen átérezzük, majd kilélegezzük azt, ami felszabadulást jelent, abban a formában, amire épp szükség van. Ezt az ebben szükséget szenvedőknek küldjük, beleértve magunkat is.
„Tanuld meg az igazak által ismert alkímiát: abban a pillanatban amint elfogadod a rád mért bajokat, az ajtó kitárul.” (Rumi)
A limoges-i Exotoendo ill. Cyril Herry a Push Kara című munkájával nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a Tibeti Halottaskönyv / Bardo Thödol (bar-do thos-sgrol) zenei formába öntése. Az album hat tétele a hat átmeneti állapot meditatív ambient zenébe álmodva, a stílus sötétebb képviselőinek modorában. Cyril Herry hagyományos tibeti instrumentumokat, vonós hangszereket, mantrákat, zörejeket, ismeretlen eredetű hangokat alkalmaz, de mindenből csak egy keveset és erősen visszhangosítva, effektezve, finoman összemosva. Előtte is, utána is sokan tettek még hasonló kísérletet. Számomra ez a lemez volt annak idején az első ebben a témában (úgy 10 éve), és ezt tartom az egyik legjobbnak a sorban. Az azóta megismert további 10-20 hasonló tematikájú lemezt is megpróbálom rövid időn belül feldolgozni (röviden, hatékonyan) itt a blogon (már épp itt az ideje).
A korábbi Exotoendo lemez (Endorcism Process, 1998) semmivel sem marad el a Push Kara mögött. A tematika más, a hangulat, minőség azonos. Az úriember több lemezt sajnos nem készített Exotoendo név alatt. Mostanában Ninth Desert néven ad ki lemezeket.
"A Bardo-Thödol bizonyosan a legismertebb tibeti vallási szöveg a nyugati világban. 1928-ban fordították le és tették közzé angolul, de főként 1960 után vált elég sok fiatal kedvenc olvasmányává. A jelenség a kortárs nyugati szellemiség története szempontjából igen jelentős. Mély és nehéz szövegről van szó, amelynek egyetlen vallási irodalomban sem akad párja. Az az érdeklődés, amit nem csak a pszichológusok, történészek és művészek, hanem főként az ifjúság körében keltett, tünetértékű: jelzi, hogy a halál csaknem teljesen szentségét vesztette a kortárs nyugati társadalmakban, és azt az elkeseredett vágyakozást, hogy – vallásilag vagy filozófiailag – ismét értékkel ruházzuk fel ezt az eseményt, ami bevégzi s egyszersmind kétségbe vonja az emberi létezést" (Mircea Eliade)
Ha valaki Torture Corpse név alatt zenél, akkor joggal várhatunk tőle valami nagyon fájdalmas élményt. A holland Robert Kroos leginkább drone ambientben utazik, éppúgy, ahogyan az elvárható: lassan hömpölygő sűrű hangfolyamokat alkot. Most The world as it is today címmel egy ingyenesen letölthető kétszámos anyaggal állt elő (a címadón kívül a másik szám: Just As There Are No Good Smells In A Cesspit). A lemez ezúttal (is) Yama otthonába vezet. Korábban, a Particular Sufferings lemezen (ami valójában nem is lemez, hanem kazetta) már bejárta a buddhista poklot. Ez az anyag sajnos nem tölthető le (sem ingyen, sem máshogy), de a TC MySpace oldalán oldalán meghallgatható belőle három szám (Ryangoombe, The Pit Of Hot Embers és Sanzu; The Border Between Life And Death). Robert a Torture Corpse-on kívül Dirk Jan Hanegraaffal Mental Youth néven alkot valamivel könyedebb, meditatívabb zenét, Tharpa Jigmével pedig egy mélyen szendergő ambientet éneklő tálakkal, harmoniummal, dudukkal, klarinéttel, gitárral...