Sámánok aranya

A legtöbb kolumbiai indián kultúra nem ismerte az írást vagy a naptárt és nem épített hatalmas piramisokat, ám aranyművességük páratlan. Kolumbia a dél- és közép-amerikai aranyművesség központja és elindítója volt. Columbus a XVI. század első évtizedeiben tonnaszámra szállítatta Spanyolországba a kolumbiai aranyművesek remekeit. A kegytárgyakat ékszereket, szobrocskákat mind beolvasztották. A telhetetlen spanyolok kegyhelyeket és sírokat fosztogattak, hogy arany utáni vágyukat kielégíthessék, de úgy tűnik, nem voltak elég alaposak, eredményesek... Az 1938-as alapítású bogotai Museo del Oro még így is sokezer darabos gyűjteményt tudhat magáénak. Kolumbián kívül 1954 óta közel 200 kiállításon mutatták be aranyremekeiket a világ különböző városaiban. A budapesti Néprajzi Múzeumban 1980-ban lehetett őket megcsodálni (Kolumbia: arany és természet). Linzben augusztus végéig látható a bogotai múzeum anyagából összeállított Geister-Gold Schamanen című kiállítás.



A kiállítás első része Kolumbiát mutatja be régi térképeken, antropológusok fotóin és kitömött állatokon (óriás hangyász, jaguár, lajhár, tatu) keresztül. Itt a legérdekesebb a terem közepén felállított Circus Obscura (a Circus és Camera Obscura szavak összevonása). A részben 3 dimenziós film tárgya a dél-amerikai sámánhit (víziók az élet kezdetéről, a sámán állattá változása stb.). A második részben az aranyé a főszerep (kis számban agyagfigurák, edények is láthatóak). Számomra itt a legkedvesebb darabok a madárrá vagy denevérré változott sámánokat megformáló apró kis figurák, de mindenképpen említésre méltóak a szertartási és halotti maszkok, hangszerek, ékszerek és poporók. Változatosak és izgalmasak maguk a formák és nem kevésbé az okok, amik életre hívták őket.

... és akkor megérkeztek a mocsikák

A Magyar Szépművészeti Múzeum aktuális kiállításán a mocse kézműves remekek alaposan elhomályosították a többi letűnt perui civilizáció kiállított tárgyi emlékeit. Hiába voltak itt a nagy inkák, csupán a nazcák tudták volna őket megszorongatni, de ők sajnos csak kis létszámban voltak jelen. A mocse kerámiák régi szerelmeseként örültem sikerüknek. A világ Nagy Eltűntjei közül a mocse civilizáció tűnik az egyik legnagyszerűbbnek és legnehezebben megfejthetőnek. A páratlan szépérzékkel és képzelőerővel megáldott nép úgy tűnik, nem rendelkezett az írás semmilyen formájával sem. Egy piramistemplomokat, csatornákat, öntözőrendszereket építő, jól szervezett társadalom írásnélkülisége egy eddig ismeretlen természetű intelligenciára utal. Más lehetőség híján csupán tárgyi emlékeik, feltárt sírjaik alapján következtethetünk életükre. Túlzások, találgatások, pre-koncepciók, általánosítások, ellentmondások, helyesbítések. A szakirodalom már sokmindent elmondott róluk, életükről és időnként nem spórol olyan fogalmakkal, mint szadizmus, szodómia, kannibalizmus, emberáldozat... A szakemberek bizonytalansága és korlátoltsága egyszerre komikus és aggasztó.



"a képek értelmezése sokszor ad hoc jellegű, azok egyszerűen mást is jelenthetnek. Néhány, aligha biztonsággal megalapozható előfeltevés nélkül nem érthető meg, hogy miért tekintenek például egyértelműen hadifogolynak az elemzők szinte minden, fizikai kínokat elszenvedő férfialakot. (...) Szokták mondani, hogy a mocsikáknak nincs írásuk, ikonográfiájuk azonban úgy működik, mint egy képeskönyv. Sokan öntudatlanul is úgy értik ezt a mondatot, hogy e képes könyv olyan, mint az a képregény, amelynek elvesztek ugyan az aláírásai, de rekonstruálhatók. (...) e képaláírások rekonstruálhatatlanok, mert semmilyen értelemben nem is léteztek: ha a mocsikák valamit akartak volna írni a képeik alá, tehetséges nép lévén feltalálták volna az írást és a történelmi krónika műfaját" (Mester Béla: Történelmi képek kortársaink magyarázatában)