Ngak'chang Rinpoche kalligráfiája

Ha tibeti kalligráfiáról van szó, a Ngak'chang Rinpoche név csak nagyon ritkán hangzik el. Ez részben teljesen érthető, hiszen közvetlen hatása ma nem igazán jelentős, ám a tibeti kalligráfia úttörőinek egyike ő, ráadásul a legelső nyugati, aki művészi szinten kezdte azt művelni. Ugyanis a név nem egy tibeti mestert takar. Ngak'chang Rinpoche angol apa és német anya gyermekeként született Németországban (1952-ben), majd szinte gyerekkora egészét Angliában töltötte. Tizenegy évesen kezdte érdekelni a buddhizmus, miután felfedezett egy tibeti művészettel és kultúrával foglalkozó könyvet az iskola könyvtárában. Az iskolában rendkívűli képességű művészeti hallgatónak bizonyult. Különösen a thangka festészet érdekelte. A hetvenes évek elején Indiába, Ladakhba, Sikkimbe és Nepálba utazott. Ekkor kezdődtek keleti tanulóévei, majd kezdett maga is tanítóvá válni.

Ngak'chang Rinpoche kalligráfiája, akárcsak Csögyam Trungpáé, a kelet-ázsiai stílust követi. Nádtoll helyett ecsettel ír, ahogyan azt Tibettől keletre teszik, ám a jellegzetes tulajdonságú indiai tintát használja, ami fényesebb, ragyogóbb, mint a kelet-ázsiai tus. Kelet-ázsia finom és tökéletes kalligráfia-papírjai helyett pedig a lényegesen durvább, kiszámíthatatlanabb textúrájú Sikkim-i papírt részesíti előnyben. Munkáinak jellegzetességei, hogy pecséteihez nem csak cinóberpirost használ, valamint, hogy a papíron szétfreccsenő tintacseppek is egyfajta pecsétnyomok.

Ribondzin

Tudományos és misztikus weboldalak és blogok is lelkesen adták hírül egész héten, hogy ma, a hónap utolsó estéjén Fekete Hold várható. Ha egy hónapban kétszer van újhold, a hangzatos nevet a második alkalom automatikusan kiérdemli. Pár évente adódik ilyen: 2014-ben volt legutóbb, három év múlva lesz legközelebb.
Idén szeptemberre esett a távol-keleti holdnaptár szerinti 8. hónap 15-ik napja is, azaz az Őszközép Ünnep idejét meghatározó Őszi Telihold. Ez önmagában nem olyan ritka (bár pl. jövőre október 4-re esik), de ezúttal félárnyékos (penumbrális) holdfogyatkozással társult (legközelebb: 2024).
A harmadik és legritkább szeptemberi hold-esemény közel két hétig, őszi teliholdtól fekete holdig tartott, és csak az északi félteke egy adott pontjáról volt látható. Korábban még sosem volt rá példa, de jövőre talán újra megfigyelhető a jelenség: szeptember 16-tól 29-ig a soproni Torony Galéria adott otthont a Hold előtt tisztelgő kalligráfiáimnak.

Különösen szerencsés, hogy a megnyitó a szeptemberi telihold napjára esett, mivel ez az év legszebb teliholdja: tökéletesen kerek és fehéren ragyogó (ez az oka annak, hogy az őszi telihold a távol-keleti költészet gyakori témájává vált). Kínában ekkor rendezik az Őszközép Fesztivált, ami az év második legnagyobb fesztiválja, míg Japánban ez a Holdnézés ünnepe (tsukimi), ami a ma már nálunk is ismert és népszerű Cseresznyevirágzás ünnepéhez (hanami) fogható esemény. Tibetben a “holdnézés ünnepe” új jelenség, kínai hatásra jelent meg, de hamar népszerűvé vált. Tibetben a telihold a buddhizmus elsődleges szimbólumainak egyikeként jelentős: az éjszakai sötétséget eloszlató ragyogó fehérség és kerek forma az abszolút tökéletesség képzetével társul.

Miután Buddha életének legfontosabb eseményeit, azaz születését, megvilágosodását, első tanítóbeszédét, Parinirvánába térését teliholdas napokra teszi a hagyomány, nem meglepő a kiemelt figyelem, de jelentőségét igazán a kanonikus szövegek Holdat használó hasonlatai igazolják, hiszen képesek megvilágítani olyan rejtélyes és vitatott fogalmakat, mint a dharmakája és dharmadhatu.

Tibetben a Föld hű társát számos néven ismerik, például: kumünyen (a vizililiom barátja), karmé gyelpo (csillagok ura), gyamtsoga (az óceán öröme), nyikyé gyelpo (a kétszerszületettek királya), kanden (erényes), ribondzin (nyulas). Valamennyi név igen beszédes, sokat elárul a Holdról, és mindarról, amivel a vallásukban elsődlegesen azonosítják.

A kiállítás részletei megtalálhatóak az esemény fb oldalán.

A blog korábbi bejegyzései közül ajánlott: Ensō: hold 

Kalligráfiáimból legtöbbet (régit és újat) ebben a Flickr albumban találsz.

Klexhibit

Egy hete nyílt az ötödik kerületi Kis Á-ban a Hic Sunt Daemones címre keresztelt kiállítás. Végül 22 kép került a falakra. Ez a kiállításra méltó képeknek kb. egyharmada, de nem feltétlenül a legeslegjobb egyharmada. A nagyobb személyes kedvenceim sincsenek mind ott, de az összhatással végül elégedett vagyok. És úgy tűnik nem csak én. Őszintén örültem az azonnali és pozitív visszajelzéseknek és az est során kialakuló kisebb-nagyobb beszélgetéseknek. Együtt látva a falakon a képeket, világos, hogy mely irányokba érdemes tovább haladnom, de körvanalazódnak további utak, amiken legalább egy-egy lépést mindenképpen érdemes megtenni. 

A fotókat Valovics Tímea készítette, és eredetileg a Memento Mori egyesület oldalán jelentek meg. Köszönöm! És még inkább hálával tartozom Kósa Csabának is, aki az eseménynek épp annyira volt főszereplője, mint én. A koncert mögötti vetítésre a képeket Rátz Péter fűzte össze, ill. emelte egymásba.

Hic sunt daemones

Hic sunt daemones címmel nyílik kiállításom június 12-én a Kis Á-ban a Memento Mori egyesület szervezésében. A kiállítás teljes anyagát klekszográfiák teszik ki. E furcsa név mögött egy nagyon ismerős módszer rejlik. A híres Rorschach-teszt táblái ugyanis technikai értelemben klekszográfiák. A szimmetrikus tintapacákat sajátos kultusz övezi, de míg a pszichoanalízisnek látványos jelképévé lett, művészi értéke bizonytalan. Igyekszem lehetőségeit teljes mértékben kihasználni. Az alkotásnak a körültekintően tervező, a háttérben akár több jelentésréteggel is támogatott, és a megmagyarázhatatlan forrásból táplálkozó, intuitív, önteremtő módja egyaránt foglalkoztat. Egymáshoz való viszonyuk azóta izgat, amióta rajzolok, festek. Gyakorlatilag a szakrális festészet mibenlétét keresem elméletben és gyakorlatban – változó hatékonysággal, de sosem szűnő eltökéltséggel. Jelenleg a klex tökéletes terepnek tűnik minehhez. A kiállításon látható lesz pár Rorschach sumi-e és absztrakt ikon, de főleg démonok, denevérek, rovarok sajátos portréi töltik meg a Kis Á galériáját. A SHEABOUTEVERYTHING blogon olvashatsz egy interjút, ami valójában remekebb ajánló, mint ez. A facebook eventet itt találod, a képek egy részét a facebookon vagy a flickr-n.

Az est során az Entrópia Architektúra éléről jól ismert Kósa Csaba zenél, Der Zunder néven. A búgva, dörömbölve, zúgva, csobogva kitörő és alámerülő magányos drone architektúra az alkotás intuitív módja, és a hangok mögött megnyíló feneketlen mélység miatt lett az est társszereplője. Hallgassátok meg ezt az ízelítőt, és olvassátok el ezt a 2013-as kultblogos interjút.

“Itt sárkányok vannak!” (hic sunt dracones), üzenték a térképészek úgy 500 éve. A még felfedezetlen és/vagy veszedelmes területeket jelölték így munkáikon, épp úgy, ahogy korábban a római és középkori kollégáik oroszlánokra figyelmeztettek (hic sunt leones). Az üzenet túlmutat geográfián és kartográfián: Óvakodj az ismeretlentől! Félj attól, amit (még) nem ismersz! 

Hic sunt daemones, szólhatna az üzenet egy újabb formában. A daimón (δαίμων) eredetileg isten, majd az isteni szándékot teljesítő természetfeletti lény. Segíti az embert, óvja az életére leső veszélyektől, de cselekedni helyette nem tud, csupán figyelmeztet, riaszt, hogy azokat haladéktalanul kerülje el. Később az el nem került bajokat is a démoni aktivitás jelének vélték, akár ártószándékot is tulajdonítva az eredetileg önálló akarattal nem bíró, alaktalan szellemlényeknek. Az élet őreiből, az isteni gondviselés pártatlan közvetítőiből bűnbakok lettek. Az eredeti daimón/démon elképzelés már megszületése óta folyamatosan mutálódik, reagálva környezete és kora változásaira. A magát nagyon régóta nagyon makacsul tartó, konvencionális elképzelés szerint a démont leginkább valamiféle diabolikus rettenetként érdemes definiálni. Lehetséges alakja, megjelenése továbbra sem tisztázott, de úgy tűnik, hogy az általunk ismert lényektől való határozott különbözősége, feldolgozhatatlan látványa teszi őt riasztó jelenéssé – sikeresen betöltve így rettegett szerepét. A művészek – az emberi képzelet sajátos korlátainak áttörhetetlensége miatt – sötét babonák által megbélyegzett állatok emberszerű, de bizarr keverékével próbálnak utalni arra az elemi erejű undorra, páni félelemre, ami a démon maga, de ragaszkodnak egy egészen másmilyen, egy egészen vonzó ábrázoláshoz is. Mert a démon megtéveszt és elhomályosít. Elcsábít vagy rádront. Cselekvésre késztet vagy kényszerít. Fordulj vissza! Maradj távol! Az élet körforgásából nem léphetsz ki! Nem mérlegel. A körforgást fenn kell tartani. Mindenáron. Létfenntartó ösztön, önvédelmi reflex – ez is a démon maga. A démon-jelenést saját tudatunk kreálja. Ő az élet rendíthetetlen és kijátszhatatlan őre. Minden sprituális törekvő közeli ismerőse. Mert a megvilágosodás életellenes.

“Minden jelenség

– a békés és haragvó istenségek,

még a leghatalmasabb is -,

önnön tudatod teremtménye.

Ennyit ha tudsz elég,

és szabad vagy!”

(Bardo Thödol)

Abszolút Kalligráfia

Holnaptól (okt. 30.) egészen november végéig látható a Kazincy utcai Abszolút Pálinka kiállítóterében nyolc magyar kalligráfus munkáinak alkalmi összegzése. A tárlatnak eredetileg még szeptemberben egy V. kerületi galéria adott volna otthont, ám végül a romkocsmanegyed főütőere biztosítja a megfelelő teret és miliőt. Nem tudom, hogy rajtam kívül a többiek milyen művekkel készültek, – és még csak nem is ismerem mindegyikük korábbi munkáit – de megpróbálok egy last minute ízelítőt rögtönözni a holnapi megnyitó elé.

A névsor legismertebbje kétségkívül Buzogány Dezső, aki egyre inkább a hagyományos kalligráfia eleven iránytűjének bizonyul. Mindannyiunknak hasznos lehet betűszótára és betűmintái, vagy tapasztalatai különböző papírokkal, tintákkal, no meg tollakal.

Pászti Péter a kiállítás szervezője, amatőr festő és kalligráfus, a Kalligráfia Baráti Kör egyik alapítója és rendszeres Guiness rekorder. Szeret nagyobb szövegekkel dolgozni. Megír kézzel akár teljes könyveket is. Minél több karakter, annál nagyobb kihívás, és úgy tűnik szereti a kihívásokat.

Barna Zoltán a Napfényes Művészeti Szabadegyetemen okít kalligráfiát. Tartalmas írását a kalligráfiáról mindenképpen érdemes elolvasni. Ha nem is értek teljes mértékben egyet az antropozófiai nézőponttal, több érdekes példát, felvetést tartalmaz Barna Zoltán írása.

Nagyon kiváncsi vagyok milyen művekkel készül a kiállításra Markóné Szalai Szilvia, a táblaírás mesterasszonya, mivel korábban hasonló kiállításokon igazán remek munkákkal volt jelen.

Tóth Etelka Edit Baja Béla illuminátor hatására kezdett a kalligráfia iránt olthatatlan szomjjal érdeklődni - ahogy egy vele készített interjúból ez kiderült.

Benedek Sándor László a “hagyományos kalligráfia” határait tolja ki különböző irányokba: rovásírás, pirográfia, kézigravírozás, fafaragás. Úgy tűnik, hogy ő rovásírással készült a kiállításra. Holnap kiderül.

Jó eséllyel Zsiga-Hornyik Adrienn kalligráfiái fogják nekem a legnagyobb meglepetést okozni, mivel munkáit még egyáltalán nem láttam, de a stílusra van némi tippem.

Az én tibeti és szanszkrit betűim úgy tűnik kilógnak majd a sorból. Viszek pár ‘H’ betűt, és a napokban készített két “hosszabb” tibeti szöveget. Az egyik egy megfontolandó tibeti közmondás (avagy idézet ismeretlen szerzőtől): “A megosztott figyelem hatástalan, ahogy kéthegyű tűvel sem lehet varrni”. A másik szöveg pedig kétsornyi bölcselet Padmaszambhavától:

"Ahogy lesz tudásom és megértésem az égnél is hatalmasabb kiterjedésű, úgy lesznek tetteim és következményei még a legfinomabb árpaliszt szemeknél is jelentéktelenebb méretűek."

Okunoin

Japán legnagyob területű temetőjének a szent Kója-hegy égigérő cipruserdője ad otthont. Okunoin nem csupán hatalmas kiterjedésű, de a világ legszebb temetői között is valahol a legelsők között kell, hogy számon tartsuk. Meglepő lehet, hogy mégsem tartozik Japán legkedveltebb turistacélpontjai közé. A tartósan Japánban – főleg Oszakában – időző külföldieken kívül szinte csak belföldi “zarándok turisták” keresik fel az egyszerre gyönyörű és vallási szempontból kiemelkedő jelentőségű helyet.

A fennsíkon az első kolostort Kúkai hozta létre 816-ban, és tette ezáltal a helyet az általa alapított Singon irányzat szakrális központjává. Kúkai a buddhizmus titkos tanításainak értőjeként vívta ki kora és az őt követő századok elismerését, de neki tulajdonítják pl. a kana szótagábécét, és mint kalligráfus, szobrász, költő, tóépítő és szótáríró is tisztelt. Kúkai 835-ben mély meditációba merült, és azóta várja így Maitréja eljövetelét. A XI. században kialakult hagyomány szerint a hívők – nemesek és közrendűek egyaránt – Kúkai sírja közelében igyekeztek elhelyezni hozzátartozóik hamvait vagy haját, hogy közel legyenek hozzá a “feltámadáskor”. A hagyomány még ma is él, a mauzóleumot több ezer síremlék veszi körül – tulajdonképpen ez maga a temető.

A jellegzetes és feltűnően hasonló “sírkövek” (a legmagasabb 10 méteres), valójában egyfajta “kősztúpák”. A gorintó az öt elemet (föld, víz, tűz, szél, tér) reprezentáló formák (négyzet/kocka, kör/gömb, háromszög/gúla, félkör/félgömb, cseppforma) együttese az azoknak megfelelő szótagokkal (A, Va, Ra, Ha, Kha) az oldalain. Az öt elem alkotja különböző arányban az általunk érzékelhető evilágot. Egy elmélet szerint ezek halálunkkor különválnak. A gorintó kialakulását egészen vad, ám izgalmas geometriai elméletek is kísérik, de ezek még nem elfogadottak.

A temető legtöbbször látott szoboralakja Dzsizó Boszacu (Ksitigarbha Bódhiszattva). Ábrázolásokon szerzetesként jelenik meg, borotvált fejjel, szerzetesi ruhában. Ő a lények legfőbb segítője Sákjamuni Buddha nirvánába térése és Maitréjának, az új világkorszak buddhájának megjelenése közötti időben. Érdekes, hogy további két módon is egyfajta “átmenetiséghez” köthető az alakja. Egyrészt, mert elsősorban a meghalás és születés közti tartományban oltalmazza a lényeket, így Dzsizót gyakran Jamával azonosították. Másrészt az úton lévő vándoroknak is védőszentje; kőszobraival mindenütt találkozunk az utak mellett, falvak és temetők határában. Dzsizót ma mégis leginkább gyermekek védőistenének tekintik Japánban. Könnyű szülésért, gyermekük egészségéért, hosszú életéért imádkoznak hozzá az anyák. Temetőkben a halott vagy meg nem született gyermekeknek vált egyfajta oltalmazójává. Ha japán temetőben egy kőfigurán piros előkét látunk, akkor ott Dzsizóról van szó.

A teljes képgalériát megtalálod a Flickr!-en és a Facebookon is. A fenti szöveg korábban a gothic.hu-n lett publikálva 2013 decemberében.

Csögyam Trungpa kalligráfiája

A tibeti kalligráfiát szélesebb körben igazán csak az utóbbi tíz évben kezdték felfedezni, és a jelek szerint ez a tendencia a jövőben még erősödni is fog. Annak ellenére volt sokáig a tibeti szépírás terra incognita a keleti művészetek világában, hogy adottságai egészen kivételesek. A nyugati kalligráfiának a latinbetűs írásfajták lenyűgöző diverzitása kínál folyamatosan növekvő perspektívát, míg a kínai és japán kalligráfia a szabadabb, lendületesebb, dekoratív, nyugati szemmel nem egyszer absztrakt vagy akár minimálba hajló stílusával nyűgöz le műértőt és laikust egyaránt. A tibeti kalligráfia egyszerre rendelkezik mindezekkel. Betűtípusainak sokszínűsége, és puszta mennyisége a tibeti kultúrában jártasabbakat is meglepheti, és bár betűírás, képes a keletázsiai kalligráfia hangulatát visszaadni. Utóbbi lehetőséget Csögyam Trungpának köszönhetjük, aki lényegében teljesen megújította, új alapokra helyezte a tibeti kalligráfiát. 

Csögyam Trungpa Rinpocse (1939-1987) Tibet Kham tartományában született egy szegény nomád család gyermekeként. A nyingma és kagyü iskola is tulkujaként ismeri el. Ő volt a Szörmang Monostor legfőbb apátja. A hagyományos tibeti művészeti ágakat itt tanulta (thangka festészet, kalligráfia, költészet, tánc). Az 1959-es kínai megszállás elől Indiába menekült, ahol a dalai láma felkérésének eleget téve négy éven át a Fiatal Lámák Bentlakásos Iskolájának szellemi tanácsadója volt. 1963-ban Angliába utazott, és az Oxfordi Egyetemen nyugati filozófiát, vallás- és művészettörténetet hallgatott. Utóbbi nagy hatással volt rá: “Különösen izgatott a képzőművészet. A módszer, mellyel a jelenkori nyugati művészet keresztülvág minden kételyen, hogy szabadon kifejezhessen bármely furcsa dolgot, ami az emberben felmerül, szöges ellentétben áll a hagyományos keleti művészettel.” Angliai évei alatt kezdett el ismerkedni a zennel és a hozzá társuló művészetekkel. Virágrendezést évekig tanult a Szogecu ikebana iskolában. A japán tusfestészet hatására ekkoriban próbálkozott először ecsettel és tussal rajzolni. 1968-tól egy Skóciai meditációs központban oktatott, majd 1970-ben meghívást kap az Egyesült Államokba. A hetvenes évek Amerikájának jellegzetes világában inspiráló partnerekre lel. Nem sokkal az Államokba érkezése után, 1970-ben kétszer is találkozott Sunrju Szuzuki Rosival a San Fransiscoi Zen Központ alapítójával. A zen nyugati gyökéreresztésén dolgozó mester és Trungpa könnyen megtalálta a közös hangot. Trungpát izgatta a zen esztétika egyszerűsége és eleganciája, és arra késztette, hogy a tibeti buddhizmus nyugati terjesztését valahogy befolyásolni próbálja ezen tapasztalatokkal. 

“Egy eredeti ötlet nem különösebben drámai. Teljesen átlagos. A környezetedben való elcsendesülésből és a helyzetek természetesként való elfogadásából eredeztethető. Az ihlet sokkal inkább az elfogadásból ered, mintsem fejedből hirtelen felvillanó jó trükkökből. A természetes inspiráció egyszerűen azt jelenti, hogy van valami valahol, amivel össze tudsz kapcsolódni, ami stabilitás és szilárdság érzetét biztosítja. Az inspiráció két részből áll: nyitottságból és tisztánlátásból, ami szanszkritul Sunyatá és Pradzsnyá. Mindkettő az eredeti tudat fogalmán alapul, melyet hagyományosan Buddha tudatként ismerünk, amely üres és nyílt.” 

“Az első gondolat a legjobb gondolat” – a mondat Trungpa Rinpocse védjegyévé vált. A híres szólás nem azt jelenti, hogy a művészetben, vagy akár általában az életben el kell tudnunk kapni a legelső gondolatot vagy képet, ami felvillan a fejünkben, hanem hogy bíznunk kell a nembefolyásolt, felülbírálatlan tudatállapotunkban. A kalligráfiában az első gondolat az “első pont” a papíron: a fekete tussal dúsan átitatott ecset hegyének első érintése a papír tiszta fehér felületén. A kiterjedésnélküli pont létrehozása jelzi a tér nemkondicionált természetét. Ekkor az ábra és háttere, forma és üresség, idő és tér egyszerre születik. Ebből a magból születik minden további megjelenő forma; minden kalligráfia az első ponttal kezdődik. 

“Ha Tibetben, Kínában vagy Japánban kalligráfiát tanulsz, először is azt kell tudnod, hogy ez egyáltalán nem fog gyorsan menni. A “fű írást” vagy a kurzív stílust nem azonnal tanítják. Először azt kell elsajátítanod igazi klasszikus stílusban, milyen egy ecsetvonás, hogyan kell meríteni az ecsetet, hogyan kell a tollhegyet a tintatartóba mártani. Minden precíz, nagyon pontos, aprólékos. Valójában, a kezdetekkor még csak azt tanulod meg, hogyan kell szabályos, egyenes vonalakat húzni a papíron, ami nyugati szemmel nézve igencsak unalmas dolog. De mégis, mindenkinek végig kell haladnia ezen a folyamaton. A könnyelműség és gyors ugrások talaján nem válhatsz teljes jogú “művésszé”. Nem létezik gyorstalpaló Berlitz művészeti iskola. Ez önellentmondás lenne.” 

Csögyam Trungpa kalligráfiáit általában egyetlen szó vagy kifejezés adja. Ezek általában a buddhizmus és a Sambala tanítás kulcsfogalmai, mint dharma, bölcsesség, Nagy Keleti Nap, szélparipa. A tibeti írás balról jobbra, vízszintesen halad. Trungpa a többszótagú fogalmaknak vagy rövidebb szövegeknél a szótagokat függőlegesen írta egymás alá, ahogyan az a kínai és japán kalligráfiából ismerős. (A mai latinbetűs viet kalligráfiában szintén gyakori a függőlegessé tett írás, hogy az a tradicionális szépírásra emlékeztessen.) A tibeti kalligráfia hagyományos íróeszköze a bambusz- vagy nádtoll, akárcsak az iszlám kalligráfiában. Csögyam Trungpa a japán kalligráfia hatására ecsetet használt, és ahhoz japán tust. Gyűjtötte a japán ecseteket; óvta, becsülte, ápolta őket, mint egy szamuráj a kardját. Számára a kalligráfia ecset szent fegyver volt, a nemagresszió kardja. Hagyományos tuskövet nem használt, praktikusan azt a folyékony tustintát használta, amit az amerikai boltokban is megkaphatott. A papír típusa folyamatosan változott, különböző tulajdonságúakat próbált ki. Sokszor olcsó és rossz minőségű papírt használt, majd később csak magas minőségű japán papírokat. Nagyon kevés kivétellel feketével dolgozott fehér papíron, vagy feketével aranyszínűn. A harmadik szín mindig a pecsét piros színe. A pecsét mindig a kompozíció szerves része. A Trungpa vonal régi, akár többszáz éves pecsétjeit éppúgy használta, mint saját tervezésű modern pecsétnyomóit. Utóbbiak jellegzetes darabja a skorpió pecsét, amiből különböző méretűt és anyagút is használt (az egyik ilyen meteoritvasból készült).

Csögyam Trungpa egész tanítása tibeti és japán buddhista hagyományok (tantra és zen) és művészetek egyedi és hatékony ötvözete. A kalligráfia csak egy szelet mindebből, de egy nagyon fontos és látványos szelet. A megújított, lehetőségekben gazdag tibeti kalligráfia, mint a gyakorlás eszköze még Trungpa után is sokáig csak lappangott, nem teljesedett ki. Az okok egyike, hogy mint művészet, sokkal tartalmasabb, mint amennyire esztétikus. A zen kalligráfia inspirálta Trungpát, de mindvégig sokkal fontosabb volt neki maga az aktus, mint a “falra akasztható végeredmény”. A tibeti kalligráfia aktuális hulláma nem létezne nélküle. E hullám (divat?) erénye, hogy újra ráirányítja a figyelmet a hiteles Dharma művészetre.