Orientális ortientációk

Tisztelet a dalai lámának – Orientális orientációk a magyar kortárs képzőművészetben címmel nyílt érdekes tematikájú kiállítás a Budapest Galéria Kiállítóházában. A dalai láma szeptember 18-19-i magyarországi látogatásának alkalmából rendezett kiállításon 33 művész egy-egy alkotása kíván a címnek többé-kevésbé megfelelni. Szerepel a tárlaton többek között Szemadám György (aki szerintem a legkiválóbb hazai kortárs festő), Méhes Lóránd, Fe Lugossy László, K. Grandpierre Károly, Nagámi, Bogdándy Zoltán, Csáji Attila, Szathmári Botond.

A kiállítás megtekinthető 2010. október 10-ig, hétfő kivételével naponta 10 – 18 óráig.

Thai Contemporary Art

Jirapat Tatsanasomboon / PicassoMio
Jirapat Tatsanasomboon / Thavibu Gallery



Kriangkrai Kongkhanun / MySpace
Kriangkrai Kongkhanun / Saatchi Gallery
Kriangkrai Kongkhanun / World Art Positions



Narupon Chutiwansopon / ShopArt
Narupon Chutiwansopon / Rama IX Art Museum

New Buddhas

Ha azt hitted, hogy Hulk tibeti tombolása csakis egy amerikai csávó agyréme lehet, akkor még nem ismered eléggé a kortárs tibeti művészetet. Gade (1971-) a Diamond series darabjaként festette meg a zöld melákot a hagyományos tibeti festészet stílusjegyeinek alkalmazásával. A Mandala- és Új Buddha-sorozatával még messzebre megy a művész... Hogy ez most égbekiáltó blaszfémia vagy elgondolkodtató kortárs művészet, ki-ki döntse el maga, én ebből inkább kimaradnék... beszéljen helyettem maga a művész: "A legtöbb ember képzeletében Tibet egy ősi, titokzatos és egzotikus hely. A "Tibet-fogalom" egy talány. Mikor a kívülállók már tényleg el is látogatnak Tibetbe, különösen Lhászában, kulturális sokkot kapnak, amikor a pop-kultúra, gyorséttermek, rock zene, kóla, sör, márkás ruhák, hollywoodi fimek és éjszakai élet egészét látják. Úgy gondolom, hogy Lhászát át kellene keresztelni Lhasa Vegas-ra. (...) Amikor egy Pazi nevű apró faluban jártam a 8102 méteres Xishabangma hegy lábainál a Himalájában, a gyerekek Coca-Colát ittak és Micky Mouse-os iskolatáskát hordtak a hátukon. Ez arra késztetett engem, hogy felfedezzem a nyugati kultúra és nyugati értékek mindenütt jelenlevő emblémáinak hihetetlen erejét."

"A buddhista istenek bölcsek: pontosan tudják, hogy mit miért teszek."




Gade egy korábbi figyelemreméltó munkája: Jég Buddha installáció a Kyi Chu folyón

Nicholas Roerich

"A Roerich féle hitrendszer szíve a kezdet és vég nélküli univerzum hindu koncepciója, mely a teremtés körforgásában nyilvánul meg, amiben az isteni energia hatására feloldódnak az anyagi formák. Az emberiség egészére vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy civilizációk jönnek és mennek, míg az egyéni élet szintjén a lélek reinkarnációjában tükröződik." (Irina Corten)

Nicholas Roerich (vagy Nikolai Konstantinovich Rerikh/Николай Константинович Рерих) orosz festő, tudós, régész, filozófus és teozófus. 1874 október 9-ben született a forradalom előtti Szentpétervárott, jómódú orosz családban. Tehetsége és intellektuális képességei révén egyszerre tanult jogot és művészetet. Érdekelte az irodalom, a filozófia, a régészet, de legfőképpen a művészet. Kiállításaival már fiatalon beutazta Oroszországot, majd Európát. Festészetére nagy hatással voltak az orosz szentek alakjai és az ősi szláv motívumok. Állítólag ő volt a sugalmazója Igor Stravinszkij legnagyszerűbb művének, a Tavaszi áldozatnak (Le Sacre du printemps). Ő készítette a jelmezeket és színpadi díszleteket az 1913-as párizsi premierre. Az ősi, pogány orosz motívumok feltűnése az epikus témájú balettelőadáson nem maradt hatás nélkül.

Roerich 1920-ban járt először New York-ban ahol megalapította az Egyesült Művészetek Intézetét és csatlakozott több teozófiai társasághoz. 1923-ban nyílt meg a New York-ban a Nicholas Roerich Museum, mely a mai napig a művész festményeinek leggazdagabb gyűjteménye. Még ezév végén a Roerich család (fia, George később, mint tibetológus lett ismert) Indiába repül, hogy 6 barátjukkal felfedezzék Ázsiát. Az 5 évesre nyúlt expedíció eredetileg tervezett útvonala: Sikkim, Punjab, Kashmir, Ladakh, Karakorum-hegység, Khotan, Kashgar, Qara Shar, Urumchi, Irtysh, Altáj-hegység, Oryot régió (Mongólia), Közép-Góbi, Kansu, Tsaidam, Tibet, majd Szibérián át vissza Moszkvába 1926-ban. Új hegycsúcsokat és szorosokat jelölhettek meg a térképeken, régészeti emlékműveket fedeztek fel és ritka kéziratokat találtak. Óriási tudományos anyagot gyűjtöttek és több könyv is született az út során. Roerich közel ötszáz képet festett, melyeken sikerrel ragadta meg a legmagasabb szépség különös és meglepő világát. Festményein mind színekben, mind formai stílusban rendkívül hatásosan ragadta meg a "Himalája-élményt". Ezekre a különös hangulatú festményekre utalhatott H.P. Lovecraft amikor Az őrület hegyei (At the Mountains of Madness) című természetfeletti horror történetében az antarktiszi tájat Roerich "különös és torokszorító" festményeihez hasonlítja.

1927 nyara és 1928 júniusa között az expedíciót mindenki elveszettnek gondolta, mivel ezidőre minden kapcsolat megszakadt velük. Tibetben megtámadták őket és csak lőfegyvereik erőfölénye akadályozta meg a vérontást és mentette meg életüket. Tibeti útleveleik ellenére az expedíciót a tibeti hatóságok erőszakkal megállították. Az expedíció tagjait a kormány öt hónapra őrizetbe vette. A lehetetlen körülmények és sovány ételadagok miatt a csoport öt tagja meghalt. 1928 márciusában elhagyhatták Tibetet és délre utaztak Indiába. Itt és ekkor, a Kullu völgyben alapították meg a Himalájai Kutatások Intézetét, melyet Urusvati névre kereszteltek (a fogalom jelentése a szanszkritban: a hajnalcsillag fénye). A kutatóintézet a mai napig működik; nyelvészettel, művészettel, régészettel, botanikával, keleti orvoslással foglalkozik. A nyugat-himalájai völgyben a Roerich család is új otthonra lelt.

Nicholas Roerich Kulluban halt meg 1947 december 13-án. Hamvait szétszórták a szeretett hegyekben, melyeket közel 700 alkalommal festett meg. A hamvasztó tűz helyén, szemben hihetetlen havas csúcsokkal, egy nagy kőlapot emeltek, amire a következő feliratot vésték: "Itt, 1947 december 15-én Maharashi Nicolas Roerich – India nagy orosz barátját – a tűz oltalmára bízták. Legyen béke."

Roerich művészként a világ megközelíthetetlen szépségeit, teozófusként a kultúrák, vallások közti szellemi kapcsolatokat kereste fáradhatatlanul. Közel 7000 festmény, több könyv, alapítvány és intézet a tanúja, gyümölcse ennek a tartalmas és mérhetetlen életútnak.








"Minden művészeti alkotás olyan, mint egy dinamó, amely a végtelenségig felemelő energiával rendelkezik, egy igazi lelkesedés-generátor. Persze ez viszonylagos. Néhány mű csak egy órányi készlettel rendelkezik ebből az energiából, néhánynak pedig elegendő van az örökkévalóságra – ez a viszonylagosság. S az a legfelemelőbb pillanat, amikor a Tanár és tanítványai, akár egy szó nélkül megérintik a Gyönyörűségnek ezt a forrását. Tudjuk mindannyian, hogyan ível át a félreértések szakadékán akár egyetlen gesztus, egy néma mozdulat. És nem ezt a félreértést kell legyőznünk? Bizony mondom, létezhet-e rossz, különösen a szépség mérhetetlen mezején? Természetesen lehet tudatlanság és csúfság, ami a tudatlanságból származik; lehet félreértés, ami a tudatlanság sarja. Manapság a nagy összevisszaságban és romlásban, amikor a lelket szokások nehéz láncai kötik, milyen figyelmesen kell vigyáznunk minden félreértés eredetére, s milyen szorgalmasan kell irtani azokat a kellemetlen parazitákat, melyek a legszebb kertet is olyan gyorsan visszataszító szemétdzsungellé változtatják.
És ki gyógyíthatja meg a csúfság e szörnyű betegségét? Egyedül a tanítómester. Hogyan tudja ezt megtenni? Mint Guru. Olyan nehéz és alkalmazhatatlan ez manapság?" (Részlet Nicholas Roerich: Shambhala című könyvéből – fordította: Lakatos Andrea)

Nicholas Roerich - Wikipedia
Nicholas Roerich Museum
International Centre of the Roerichs
Estonian Roerich Society
International Roerich Memorial Trust
Nicholas Roerich - MySpace
Nicholas Roerich virtual museum
Nicholas Roerich Museum, Moscow – YouTube
Nicholas and Helena Roerich – Russian Spiritual Superheroes
Pax Cultura
Agni Yoga

Nyikolaj Rerih – Magyar Teozófiai Társulat
Nyikolaj Rerih: Ragyogó Shambala
Rerichék nyomában Szentpéterváron

In Memoriam Copper Thunderbird

David Campbell - Copper Thunderbird:

Joshim Kakegamic

Joshim Kakegamic (1952-1993) a harmadik, sógora Norval Morrisseau és Carl Ray mellett, aki közreműködött a Woodland stílus megszületésében. 1973-ban két testvérével (Goyce és Henry) megalapította a Triple K Co-op-ot, egy selyem szitázó társaságot. Míg elődei feltaláltak és finomították a piktografikus stílust, Joshim túllépett rajta és igen hamar tökéletesítette a kifejezésieszköz-tárat. Festőként virtuóznak bizonyult és emelett újító volt az indián nyomatok területén. Joshim Kakegamic 1993-ban halt meg egy tragikus mentő akcióban.

Carl Ray

Úgy tizenöt éve, Bodrogi Tibor örökbecsű könyvében, a Törzsi művészet (Corvina kiadó, 1981) második kötetében találkoztam először Carl Ray nevével, művészetével. A Varázsló medve című képének fekete-fehér reprodukciója nagyon sokáig az egyetlen kép volt, amit ismertem tőle, de ezt az egyet a mai napig kiemelkedő jelentőségű, nagy hatású "képzőművészeti emlékemként" tartom számon. Ha létezik "modern" sámánisztikus vizuális művészet, akkor Carl Ray annak művelője volt, bár ez korán sem olyan egyértelmű, mint Morrisseau esetében (mások szerint az ő esetében is vitatható).




"A sámánisztikus művészetekről való értekezés szintén tele van problematikus elemekkel. A műalkotásokat gyakran a sámánisztikus hit illusztrálására használják fel, nem törődve azzal, hogy valódi sámánisztikus környezetben alkalmazzák-e azokat vagy sem. Sőt, a sámánizmussal összefüggő egyes motívumokat bárhol sámánisztikusnak neveznek meg akkor is, ha nem sámánisztikus környezetben fordulnak elő. Az effajta motívumokra példa a világfa (Vastokas 1974), valamint az ún. röntgenábrázolás, azaz az állatnak vagy embernek a csontjaival vagy belső szerveivel történő megjelenítése (Lommel 1976). Mindkét ábrázolás előfordul sámánisztikus, illetve egyéb kontextusban. A sámánisztikus művészetben a csontvázak és a belső szervek megjelenítése jelentheti a sámán testének átalakulását egy mágikus erővel rendelkező testté a sámánná avatás folyamán. (...) Az egyik ok, amiért a nem sámánisztikus művészeteket gyakran a sámánizmus fogalmainak illusztrálására használják az, hogy a sámánizmus nem mindenhol társul művészettel. A vizuális művészet nem tartozik a sámánizmus létfontosságú elemei közé, annak ellenére, hogy a sámán esetenként a társadalom egyetlen vagy a legfontosabb alkotóművésze, és sok kutató szerint a sámán volt a legelső művész. (...) A sámánizmus legfontosabb értékei az egyediség, a változatosság és a mozgás. A sámánizmus jellegzetes művészetformái azokkal az értékekkel harmonizálnak, melyek időben kibontakozó művészetekre jellemzőek: a zenére, az énekre és a táncra. A vizuális művészetek csak másodlagos szerepet játszanak, és a sámánizmus sok esetben ezek nélkül létezik. A sámánizmus az átmenetek egyes állapotaival foglalkozik, inkább a «valamivé válással», mint a «valamiként létezéssel»." (Pásztory Eszter: Sámánizmus és észak-amerikai indián művészet, Tabula 1998/1)




Carl Ray (1943-1978) a Sandy Lake rezervátumban született és nőtt fel, ugyanott ahol a barátja, Norval Morrisseau és Joshim Kakegamic (itt született meg később a Woodland School of Art). Iskolaévei után először prémvadász, majd favágó és később aranyásó lett. A festést, mint egyfajta terápiát használta, amikor tbc-s lett. Ray nagyszerű rajzkézséggel rendelkezett, számos különböző stílusban, technikában egyaránt otthonosan mozgott. Az úgynevezett röntgen stílusban (x-ray style) alkotta a legegyedibb képeket. Megmutatta az állatok és emberek belső szerveit és belső energia vonalait, amik az ő képein sokszor kétségkívül zaklatottak. Élete tele volt konfliktussal és jóvátétellel. Az önmagával és a természettel vívott folyamatos küzdelme művészetében is felismerhető. Fiatalon, 35 évesen halt meg tőrdöféstől egy házi veszekedés során.

Norval Morrisseau

"Az asztrális sík harmóniáit közvetítem ecseteimmel a fizikai síkba. Ezek a másvilági színek tükröződnek vissza a természet ábécéjében, ez egy nyelvtan amiben a jelek növények, állatok, madarak, halak, Föld és ég. Én csupán egy csatorna vagyok amit a szellem használ, amire egy azt sóvárgó társadalomnak nagy szüksége van."



Norval Morrisseau (1931- ), odzsibve (Ojibwe) indián sámán a Legend vagy Medicine festészeti stílus alapítója. Népe kezdetben bírálta az újító vizuális szókincset, mert a tradícionális spirituális tudásuk korábban szigorúan csak szóban volt továbbadható. Ő ezt a tudást nagyapjától, Moses Potan Nanakonagos-tól szerezte meg, aki odzsibve sámán volt. Ő tanított neki a midewiwin tekercsképekről, amik Morrisseau-nak az erőteljes képek és jelentések legfőbb forrását adták.



1962-ben ő az első indián művész, aki megmutathatta munkáit egy kortárs galériában (Pollock Galéria, Torontó), ahol lelkesen fogadták élénk, stilizált képeit. Színgazdag, figuratív alakjait (wendigók, lélek-vezetők, állatok) erős fekete/kék körvonallal hangsúlyozza. Képeire krí (Cree) szótagírással szignálja a Réz Viharmadár (Copper Thunderbird) nevet, amit egy sámánnőtől kapott 19 évesen, hogy meg tudjon küzdeni egy súlyos betegséggel (tbc).



1970-től tagja a Kanadai Királyi Művészeti Akadémiának és alapítója az Erdőségi Indiánok Művészeti Iskolájának (ma ezt Anishnaabe art-nak hívják), ahol újjáélesztik az anishnaabe ikonográfiát, a tradícionális vésett sziklarajzokat és a Midewiwin nyírfakéreg tekercsképeket. 1996-ban kijelöték az Ojibwe nép nagy sámánjává. Jelenleg Nanaimoban (British Columbia) él, sajnos parkinson kórja miatt festeni már nem tud, de népéből sokan követik fiatalkori és érett stílusát (köztük egyik fia, Christian Morrisseau).



"Az indiánok között, mint más népek esetében, néhányan művésznek születnek, de a legtöbbjük nem. Én egy született művész vagyok. Jobban érdekel a népem, mint bármely antropológust, tanulmányoztam kultúránkat és ismereteinket. Célom újra összegyűjteni az egykor büszke kultúránk darabjait, és megmutatni népem méltóságát és bátorságát."

Norval Morrisseau – unofficial page
Norval Morrisseau – wikipedia
Norval Morrisseau Blog

Rakusan Tsuchiya

Rakusan Tsuchiya
Rakusan Tsuchiya 2
Rakusan Tsuchiya 3

Michel Henricot

Michel Henricot egyike az általam kedvelt kortárs nyugati festőknek. A google magyar nyelven semmit sem talált eddig az idősödő francia vizionáriusról. Ezzel a bejegyzéssel egy kicsit javítottam a helyzeten.
Henricot figurái nem élők és nem is holtak. Élet és halál között lebegők, szárnyalók, zuhanók, függők, egyensúlyozók. Városai prehistorikusak és posztapokaliptikusak. Virágait a hús és izom formálja. Fosszíliái idolok.

"Egy éjszaka két álom közt, majdnem ébren, átkeltem egy hegyen, ahol egy félelmetes méretű barlangot találtam. Beléptem és láttam egy járatot, ami balra elágazik (az álomkép borzasztóan részletes). Ott cseppkövek voltak, amik úgy néztek ki, mintha óriási lények sűrűsödtek volna össze egyetlen szilárd tömeggé. Lehetetlen volt őket megközelíteni, mert egy olyan rettenetes mágneses erőt sugároztak magukból, amelyek visszavertek minden közeledést. A járat elvitt a barlang végéig, ahol megpillantottam egy nagyon kicsi ajtót, amin egy tíz éves gyerek tudna csak belépni. Keresztül jutni rajta hihetetlen erőfeszítés volt, elképzelhetetlenül durva remegések közepén sikerült belépnem a nyílásba. Tudtam, hogy egy másodperc töredékére jogom van látni azt, amit egyedül nekem kell tudnom. És azt is tudtam, hogy egyszer az ajtó bezárul, és nekem vissza kellene térnem a többiekhez meggyőzni őket, hogy ez a hely valóban létezik. Ebben a pillanatban az álomban, rettenetes szomorúságot éreztem, mert tudtam, hogy soha senki nem jöhet ide velem, csak én találhatom meg újra ezt a helyet a legnagyobb nehézségek árán."

"Az anatómia iránti érdeklődésem egyáltalán nem tudatos... 6-7 éves koromban, hívő katolikus nagymamám nevelt, aki gyakran járt a falu kicsiny templomába, és engem is mindig magával vitt. Volt ott egy fehér Krisztus, eléggé realista ábrázolás. Hónapokon keresztül, ugyanúgy megjelent álmaimban, egy magamban őrzött baráttá vált, állandóan önkívületi állapotban, de ugyanakkor mindig élő és eleven: fokozatosan felkutattam és kielemeztem, hogy megláthassam minden vonagló testrészét. A gyermekkori látomás kétségtelenül megmaradt bennem. Íme..."






Michel Henricot — Dmochowski Gallery
Michel Henricot — CFM gallery
Michel Henricot interview at ArtsLivres
Michel Henricot — Ten Dreams
Michel Henricot — Visionary Revue
Michel Henricot — bernArt
Michel Henricot interview at Rose Noire No. 5, 1998

Zdzisław Beksiński

Zdzisław Beksiński (1929-2005) számomra az elátkozott XX. századi nyugati festészet legnagyszerűbb alakja. Kiemelkedően hosszú pályája során leginkább álmokat vagy hirtelen bevillanó pillanatképeket festett. Nyomasztó vízióiban az elkerülhetetlen pusztulás, a végtelen idő és az ezekkel való reménytelen küzdelem ismerhető fel legtöbb ízben.



Stílusa tíz éves korszakokra bontható. A nyolcvanas években születtek leghíresebb, legtöbbször reprodukált festményei. Leginkább ecsetkezelése újult meg rendszeresen. Utolsó tíz évének festményein olyan megoldásokkal, technikákkal, formákkal és színvilágokkal kísérletezett, amik elképzelhetetlenek, sőt megvalósíthatatlanok lettek volna harminc-negyven éves festői múltja nélkül. Mindez sajnos a reprodukciókon közel sem annyira élvezhető, mint az eredeti festményeken.



Először 15 éve, az IPM magazin 1992 augusztusi számában talákoztam képeivel. Dávid Csaba Szolid pusztulás nappali füstben címmel írta az azóta is legfontosabb, és talán egyetlen értékelhető hosszúságú magyar nyelvű cikket a festőről. Tavaly augusztusban végre élőben is láthattam az IPM-ből megismert és későbbi kedvenceimet. A művész szülővárosában, a dél-kelet-lengyelországi Sanokban találhatjuk a legtöbb festményét egy helyen. A városi múzeumban helyet kapó galéria számos klasszikusá vált képpel dicsekedhet, de itt látható Beksinski utolsó, befejezetlen képe is.



„Azt mondják, az ember a végső igazságot kutatja, nekem azonban az évek hosszú során úgy tűnt, hogy az ember nem keresi ezt az igazságot, hanem csupán vég nélkül beszél róla. Amúgy pedig az igazságot mindannyian tökéletesen ismerjük, azonban megpróbáljuk leplezni, mivel számunkra elfogadhatatlan. Kétségbeesésünkben hazugságok után nézünk, amelyekkel tompíthatnánk, elfedhetnénk valamiképpen, hogy végül is csak halálunk óráján szembesüljünk vele. A művészet eme gyönyörű hazugságok egyike, és úgy gondolom, semmi több.”

Zdzisław Beksinski – official
Zdzisław Beksinski gallery –  gnosis art
Muzeum Historyczne w Sanoku - Galeria Zdzisława Beksinskiego
Muzeum Historyczne w Sanoku - Galeria Zdzisława Beksinskiego 2
Zdzisław Beksinski – wikipedia
Zdzisław Beksinski Tribute – MySpace
Beksinski önmagáról – balkon.hu

Meiji-Art and Japonism

"Japan. Meiji-Art from the Khalili Collection and Japonism from Van Gogh to Schiele." Ezzel a címmel volt látható egy kiállítás Ausztriában a kremsi műcsarnokban ezév júniusáig. Izgalmas koncepció. Az európai és japán művészet találkozása és egymásra tett hatása a múlt századfordulón.



Japán számára a Meiji-kor (1868-1912) a reformok időszaka volt, új idők kezdete. A gazdasági, katonai, politikai reformon túl, a művészet is új utakra lépett. A művészetben leginkább az európai hatás megjelenése volt a változások oka. A kremsi kiállításnak látványos darabjai voltak az óriási füstölő égető bronz szobrok: a japán és európai hagyományok izgalmas találkozása. A korszakot rengeteg egyedi hangulatú, kézzel színezett fotó is felidézi. Ekkoriban rengeteg nyugati utazó és gyűjtő lepte el a világ előtt megnyílt Japánt, hogy magán- és közgyűjteményeket gazdagítsanak.



Egy-egy európai festő már korábban is a japán fametszetek hódolója volt, ám ekkora már igazi divattá vált művészkörökben (1872-ben született erre a japonizmus kifejezés). A nyugati festők a Távol-Keletről várták a festészetüket megújítani tudó hatásokat. A kiállítás címében megnevezett Vincent van Gogh és Egon Schiele szívesen próbálkozott a japán metszetek hangulatának megragadásával. Ezúttal kétségkívül Schiele képei voltak meggyőzőbbek. Helyet kaptak a Műcsarnokban a japán hatást más módon használó festők képei is. Ezek közé tartozott két magyar művész festménye is. Székely Bertalan Japán nő (1903) című képe a kiállított képek között az egyik legnépszerűbbnek tűnt. Képe a romantika és a japán diszítőművészettel kísérletező szecesszió találkozása. Érdekes volt Hans Makart azonos című festményével együtt látni. Orientalista festőnk, Tornai Gyula A szentélyben (1907) című képe a művész tervezte keretben nem kevésbé hatásos. Tornai többi japán témájú művét is ide kívántam volna (például: Gésák, Templombejárat Kiotóban). És persze kívánok egy ilyen kiállítást Budapestre is.

Tenzing Norbu Lama

Tenzing Norbu Lama 1971-ben született Nepálban, a Tibettel határos Dolpo körzetben, az ország egyik legeldugottab és legzordabb hegyi régiójában. A művész egy több, mint 400 évre visszavezethető festői családból származik. Már nagyon korán felfedezi a művészetet, 12 évesen kezdi el a hagyományos thangka festészet tanulását. Nagyon ismert művész lett a buddhista és nepáli közösségben. Képein keveri a thangka műfaját a dolpoi táj és életmód képeivel, különösen az általa is igen jól ismert vidéki élet jelenetei és a jakok kapnak kiemelt szerepet.

Franciaországban többször is szerepelt kiállításokon. Jacques Perrin, francia filmproducertől több megbízást is kapott, így készül el a Himalaya, l'enfance d'un chef című képes gyerekkönyv. A könyvnek komoly nemzetközi visszhangja lett. A nálunk Himalája, az élet sója címmel játszott francia film ebből a könyvből nőtte ki magát. A filmbéli festő szerzetest, Norbut bár nem ő játsza, de a karakter az ő személyére épül. A nemzetközi elismerés és siker ellenére Tenzing Norbu inkább szülöföldje, Dolpo elkötelezettjeként segíti otthonának kulturális és gazdasági újjászületését. Számos tanítvánnyal foglalkozik és segíti őket, hogy a festészet számukra lehetőség lehessen a szerény gazdasági helyzetű országban.