A Burmai hárfa (Biruma no tategoto; 1956) messze az egyik legjobb II. világháborús film, amihez eddig szerencsém volt. Kon Ichikawa filmjének főhőse, a háború befejezését a burmai fronton megélő japán katonák egyike, Mizushima közlegény. A japán katonák az angol fogolytáborok vendégszeretet élvezhetik, amíg hazatérhetnek a térdrekényszerített, újjáépítésre váró hazájukba. Egy, a hegyekben még kitartó kis csoporthoz Mizushimának kell elvinnie a háború végének hírét. Nem adják meg magukat. Mind meghalnak. Egyedül a hírnök marad életben, akit egy buddhista szerzetes talál meg és gyógyit fel. Mizushima vándor szerzetesnek öltözve indul el társaihoz a táborba (a ruhát megmentőjétől lopja, de idővel egyre inkább azonosul a véletlen szereppel). Útközben, már napokkal a háború befejezése után szembesül a vérontás méretével, értelmetlenségével, borzalmával. Katonaként hárfajátékával társai elcsigázottságát, a háború súlyát enyhítette, most buddhista szerzetessé válva sírgödrök százait ássa rothadó honfitársainak. Az őt viszontlátó bajtársai számára egy elérhetetlen jelenésnek tűnik. Mizushima nem térhet vissza társaihoz és nem térhet vissza velük Japánba. A sors magányos és fájdalmas feladatot osztott rá.
Kon Ichikawa Michio Takeyama regényéből készítette filmjét. A könyvtől kisebb részletekben eltér (például eredetileg a félholt Mizushimát egy kannibál törzs találja meg), de megtartja és erősíti a sajátos, nyugtalanító nézőpontot. A Burmai hárfa Ichikawa leghíresebb filmje (1985-ben újraforgatja színesben a filmet). Gazdag filmográfiájának egyik leghíresebb és bártran ajánlható darabja az 1958-as Enjo, ami Mishima Yukio Magyarországos is népszerű klasszikusából, az Aranytemplomból (Kinkaku-ji; 1956) készült.
Kon Ichikawa interview 1/2 — YouTube
Kon Ichikawa interview 2/2 — YouTube
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése