BARDO: Tibetre nyíló kapuk I.

Kőrösi Csoma Sándor kapukat nyitott Tibetre szótára megszerkesztésével és az azokat kísérő különböző tanulmányokkal. Míg egy széles tábor Kőrösit bódhiszattvaként tiszteli a tibeti buddhizmust a nyugati világ előtt megnyitó fáradságos munkája miatt, mások a református Kőrösit misszionáriusként becsülik, ki megnyitotta Tibetet Krisztus tanítása és annak hírdetői előtt. Mind a tibetisztika, mind Tibet evangelizátorai őt nevezik meg a stabil alapok megteremtőjeként – Magyarországon legalábbis mindenképpen. Hiába hivatkozási alap, bő terjedelmű öröksége nagyon sokáig gyakorlatilag semennyire nem befolyásolta a magyar nyelvű tibet-irodalmat ill. annak egy speciális, ám nagyon fontos részét. Hazájában a keresztény missziós irodalom tiszteletteljesen meg-meg említette Csomát, de aztán helyette inkább kétes forrásokból merített. A több bejegyzésre vágott dolgozat a múlt század első felének Tibetet érintő magyar nyelvű missziós irodalmát kívánja feldolgozni (az egyház javát szolgáló missziós irodalom semmiképpen sem jelenti csupán a misszionáriusok beszámolóit). Csak kis számú – ám igen jellemző – ilyen kiadványon keresztül van alkalmam ezt megtenni, de azokból igyekszem hosszan idézni a füzetek, könyvek üzenetének és stílusának lehetőség szerinti hű bemutatása végett. Az írás megszületését indokolta az a gyanú, hogy ezek a Tibetről többnyire hamisan tájékoztató kiadványok könnyebben és többekhez tudtak eljutni, mint pl. Stein Aurél vagy Sven Hedin könyvei. Így érdemes utánajárni miket is olvashattak akkoriban magyarul Tibetről, milyen kép alakulhatott ki bennük arról az országról, melyért egy honfitársuk oly sokat tett, kivívva a tudományos világ őszinte tiszteletét.

Krisztus zörgetése

A Magyar Református Külmissziói Szövetség egy 1935-ös kiadványa Félelmetes Tibet címen jelent meg, utalva a kötet kilenc írásából egyszerre kettőre. Balázs László Kőrösi Csoma Sándor a tibeti zarándok című cikkében elsők között tekintett Csomára tibeti missziós tevékenységek előkészítőjeként, és nem mint egy tibeti kultúrát feldolgozó nyugati tudomány úttörőjeként. “Igazi misszionáriusi alak lemondásában és külzdelmében. Küzd elsősorban a magyar hazáért, de küzd – ha közvetve is – a keresztény misszióért.” A szerző keresztény szentiratok tibeti nyelvre fordításának szándékát véli/akarja kiolvasni egy-egy szűkszavú feljegyzésből (a témát sokkal később Marczell Péter is előveszi, de többre ő sem jut). Újabb támpontokat, kézzelfogható bizonyítékot, akár biztosabb forrást nem talál, de lelkesen nyomoz és valószínűsít, majd beéri lelkesítő féleredménnyel.

“De van még egy összekötőkapocs Kőrösi Csoma Sándor és a misszió között. Misszionáriusok viszik tovább az ő tudományának zászlóját. Jaschke a teljes Bibliát is lefordítja tibeti nyelvre, de azután mint világhírű nyelvész is méltó utódja Kőrösi Csoma Sándornak. Franckéből pedig, aki szintén misszionárius, a berlini egyetem nagynevű professzora lesz, szaktekintély a tibeti dolgokra nézve. Az ő közvetlen utódai csak misszionáriusok lehetnek, amint hogy minden idegen országban, ahol pogányság van még, az első megtett lépés után a másodikat a misszionáriusok teszik meg, amikor életüket sem kímélve, azoknak a népeknek az Evangéliumot hírdetik. Ha feltárul egy ajtó, akkor a misszionáriusok az elsők között vannak, akik áthaladnak az ajtón, – hacsak nem maguk nyitják ki az ajtót az idegen országba. (…)

Azt tudjuk, hogy szíve dobogása az árvákul Ázsiában hagyott magyar testvéreké volt. De azt is tudjuk, hogyha a magyar testvéreket Ázsiában megtalálta volna, – a második tette az lett volna, hogy nekik az Evangéliumot hirdesse. Ennek zálogát látjuk munkáiban, amit az Evangélium érdekében végzett.

De így is hírdeti munkáját az a tibeti misszió, amely Nyugat-Tibet határán diadalmasan hirdeti az Evangéliumot. Ladákh-tartomány Leh városában egy kis keresztyén gyülekezet van már, ahol tibeti bennszülött lelkész is hirdeti az Evangéliumot. Kyelangban pedig egy keresztyén nyomda áll, amely a különös tibeti betűkkel írott Bibliát, Énekeskönyvet és vallásos füzeteket egymásután bocsátotta ki, hogy az Evangéliumot minél többen hallják és olvassák ott a nagy hegyek között. Ha ezeket a munkákat látjuk, szívünk hálával van telve Isten iránt Kőrösi Csoma Sándorért, akinek az élete volt az a fundamentum, amelyre az Evangélium Tibetben felépült.”

A kiadvány címadó tanulmányát Draskóczy László írta “Tibet sötét arcáról”. Rövid és általános földrajzi, történelmi áttekintés után rátér a lényegre. Az olvasó megtudhatta, hogy a reformer Csong-Kaba (sic!) előtt a szerzetesek dohányoztak, szeszes italt fogyasztottak, megnősültek. Annyi istenük van, hogy még a rablóknak is jut egy. Papuralom van. Az istentiszteleteket “lármás zene” kíséri. A tibetiek számára az imádság lényege “nem az Istennel való lelki kapcsolat”, hanem, hogy az adott formula minél többször legyen elismételve, de igazából még az sem szükséges, elég egy papírra leírni és betenni azt egy imamalomba. Természetesen többnejűségben és többférjűségben élnek. A leánygyermekeket nem szeretik. “Ha sok a leányuk, a később születetteket megölik.” Szűzeket nem vesznek feleségül, mert akkor a házasságot nem áldják meg az istenek. “Az anyák átutazó kereskedőknek ajánlják fel lányaikat, hogy férjhez adhassák őket.” Bár a hullaevést Zenobius Benucci püspök szerint 1256 körül már nem gyakorolták, “atyáik koponyájából a tibetiek kelyhet készítettek s lakomáik alkalmával azokból itták a bort.” Tibetben a halálos kivégzésnek két módja ismert: “egy frissen vágott yak bőrébe varrják az elítéltet s kiteszik a nap égető sugarai hatása alá. Amint kiszárad a nyers bőr, mind jobban szorítja a benne levő elitéltet mindaddig, míg az életét ki nem szorítja belőle.”

A másik módszer szerint “a halálraítéltet mély kiszáradt kútba dobják; eltekintve attól, hogy esés közben nyomorékká zúzza magát, legtöbbször már rothadó emberi tetemekre esik. Szenvedésétől itt is csak a sokszor napok múlva bekövetkező éhhalál váltja meg.” A szerző e barbár rémségeket felsoroló, és a következő, “Misszionáriusok Tibetben” című rész között, le kell, hogy szögezze: “Tibet sötét és idegenek számára félelmetes életébe a keresztyén missziók meg-megújuló kísérletei hoznak némi reménysugarat.”
A tibeti missziós tevékenységek mintegy 600 évét felölelő ismertetés jelentős részét egyetlen személy magasztalása teszi ki:

“Meg kell emlékeznünk a tibeti misszió egyik legnagyobb hősének, a hindu Sadhu Sundar Singh-nek hősies munkájáról is. Nem lenne teljes a tibeti missziók története, ha nevét kifelejtenénk. Életének története a magyar olvasóközönség előtt sem ismeretlen. Az előkelő családból származott hindu ifjú rokonai akarata ellenére keresztyén lett s egész életét az elzárt Tibet evangelizálására szentelte. Neki, hindu lévén, könnyebben sikerült bejutnia az elzárt területre, mint európai misszionáriusnak s elhatározta, hogy minden tavasszal a Himalája hófödte csúcsain keresztül felkeresi a lámák országát s ősszel, mielőtt a rossz idő beállana, visszatér hazájába.”

Első ilyen útjára 1906 tavaszán indult 17 évesen, majd 1929-ben a legutolsó alkalommal, mikoris már nem tért vissza. A huszonhárom évnyi missziós tevékenység nem volt kalandoktól, szenvedésektől, csodáktól mentes, ahogy azokról kínai, japán, európai, amerikai előadókörútjain alkalmasint be is számolt lelkes közönségének. Úgy tűnik, a sok évnyi kalandon és viszontagságon kívül mással nem kívánta untatni közönségét a tibeti misszió ünnepelt hőse:

“Sundar Singh munkája eredményeiről nem sokat beszélt, de annyit sejteni engedett, hogy Tibetben sokkal több keresztyén van, mintsem gondolnánk. (…) Az bizonyos, hogy sokkal kevesebbet tudunk Tibetről és az ottani életről, hogy a keresztyénség egy-egy ilyen nagy alakjának a munkáját és eredményeit meg tudnánk ítélni s gyümölcsét statisztikába tudnánk foglalni.”

Draskóczy László oly szépen fejezi be cikkét, hogy azt mindenképpen idéznem kell:

“Tibet ma még a keresztyén missziók számára is félelmetes és ismeretlen, de az a bizonyos, hogy minden emberi “kínai fal” ellenére Isten Szent-lelkével és egyes kiválasztott embereivel végzi a maga munkáját, mert a Szentlélek elé hiába építenek emberek “kínai fal”-at, hiába állítanak fel tilalomfákat, a Lélek munkáját ember nem képes korlátozni. Tibet elzártan, emberi szemek előtt láthatatlanul, de bizonyára magában hordozza Isten országa csíráit s egyszer – talán ez a nemzedék már nem éri meg – felnyílnak féltveőrzött kapui s Isten országa diadallal vonulhat be oda, ahol a szívek legtovább ellenállottak Krisztus zörgetésének.”