Hic sunt daemones

Hic sunt daemones címmel nyílik kiállításom június 12-én a Kis Á-ban a Memento Mori egyesület szervezésében. A kiállítás teljes anyagát klekszográfiák teszik ki. E furcsa név mögött egy nagyon ismerős módszer rejlik. A híres Rorschach-teszt táblái ugyanis technikai értelemben klekszográfiák. A szimmetrikus tintapacákat sajátos kultusz övezi, de míg a pszichoanalízisnek látványos jelképévé lett, művészi értéke bizonytalan. Igyekszem lehetőségeit teljes mértékben kihasználni. Az alkotásnak a körültekintően tervező, a háttérben akár több jelentésréteggel is támogatott, és a megmagyarázhatatlan forrásból táplálkozó, intuitív, önteremtő módja egyaránt foglalkoztat. Egymáshoz való viszonyuk azóta izgat, amióta rajzolok, festek. Gyakorlatilag a szakrális festészet mibenlétét keresem elméletben és gyakorlatban – változó hatékonysággal, de sosem szűnő eltökéltséggel. Jelenleg a klex tökéletes terepnek tűnik minehhez. A kiállításon látható lesz pár Rorschach sumi-e és absztrakt ikon, de főleg démonok, denevérek, rovarok sajátos portréi töltik meg a Kis Á galériáját. A SHEABOUTEVERYTHING blogon olvashatsz egy interjút, ami valójában remekebb ajánló, mint ez. A facebook eventet itt találod, a képek egy részét a facebookon vagy a flickr-n.

Az est során az Entrópia Architektúra éléről jól ismert Kósa Csaba zenél, Der Zunder néven. A búgva, dörömbölve, zúgva, csobogva kitörő és alámerülő magányos drone architektúra az alkotás intuitív módja, és a hangok mögött megnyíló feneketlen mélység miatt lett az est társszereplője. Hallgassátok meg ezt az ízelítőt, és olvassátok el ezt a 2013-as kultblogos interjút.

“Itt sárkányok vannak!” (hic sunt dracones), üzenték a térképészek úgy 500 éve. A még felfedezetlen és/vagy veszedelmes területeket jelölték így munkáikon, épp úgy, ahogy korábban a római és középkori kollégáik oroszlánokra figyelmeztettek (hic sunt leones). Az üzenet túlmutat geográfián és kartográfián: Óvakodj az ismeretlentől! Félj attól, amit (még) nem ismersz! 

Hic sunt daemones, szólhatna az üzenet egy újabb formában. A daimón (δαίμων) eredetileg isten, majd az isteni szándékot teljesítő természetfeletti lény. Segíti az embert, óvja az életére leső veszélyektől, de cselekedni helyette nem tud, csupán figyelmeztet, riaszt, hogy azokat haladéktalanul kerülje el. Később az el nem került bajokat is a démoni aktivitás jelének vélték, akár ártószándékot is tulajdonítva az eredetileg önálló akarattal nem bíró, alaktalan szellemlényeknek. Az élet őreiből, az isteni gondviselés pártatlan közvetítőiből bűnbakok lettek. Az eredeti daimón/démon elképzelés már megszületése óta folyamatosan mutálódik, reagálva környezete és kora változásaira. A magát nagyon régóta nagyon makacsul tartó, konvencionális elképzelés szerint a démont leginkább valamiféle diabolikus rettenetként érdemes definiálni. Lehetséges alakja, megjelenése továbbra sem tisztázott, de úgy tűnik, hogy az általunk ismert lényektől való határozott különbözősége, feldolgozhatatlan látványa teszi őt riasztó jelenéssé – sikeresen betöltve így rettegett szerepét. A művészek – az emberi képzelet sajátos korlátainak áttörhetetlensége miatt – sötét babonák által megbélyegzett állatok emberszerű, de bizarr keverékével próbálnak utalni arra az elemi erejű undorra, páni félelemre, ami a démon maga, de ragaszkodnak egy egészen másmilyen, egy egészen vonzó ábrázoláshoz is. Mert a démon megtéveszt és elhomályosít. Elcsábít vagy rádront. Cselekvésre késztet vagy kényszerít. Fordulj vissza! Maradj távol! Az élet körforgásából nem léphetsz ki! Nem mérlegel. A körforgást fenn kell tartani. Mindenáron. Létfenntartó ösztön, önvédelmi reflex – ez is a démon maga. A démon-jelenést saját tudatunk kreálja. Ő az élet rendíthetetlen és kijátszhatatlan őre. Minden sprituális törekvő közeli ismerőse. Mert a megvilágosodás életellenes.

“Minden jelenség

– a békés és haragvó istenségek,

még a leghatalmasabb is -,

önnön tudatod teremtménye.

Ennyit ha tudsz elég,

és szabad vagy!”

(Bardo Thödol)

A Dongba kalligráfia

A nási nép által használt dongba (vagy tomba) írás a világ egyetlen ma is élő képírása – joggal írják ezt a feltünő kuriozitást mindenütt, ahol a násikról van szó. A nási (angolul naxi vagy nakhi) "nemzetiség" Kína Jünnan tartományában él, de valószínűleg a Burmai és Tibeti határokon túl is megtalálhatóak. A nási népesség ma közel 300 ezer embert jelent. Az egykori Nási Királyság a nyolcadik századtól egészen a kínai uralomig, 1724-ig létezett.

Nyelvük a tibeto-birmán nyelvek közé tartozik. Híres írásuk nem a hétköznapi írásaik egyike (legalább 5 féle különböző írást használnak), hanem sámánjaik/papjaik, a dongbák által használt speciális írás. A dongbák úgy tartják, hogy írásukat a tibeti bön vallás alapítója, Tönpa Senrab (ton pa gshen rab) alkotta. A történelmi bizonyítékok szerint az írás a hetedik századtól létezik, azaz királyságuk és mágikus célú írásuk születése egyaránt a buddhista tantra aranykorára tehető. Vallásukat ma a tibeti buddhizmus, a bön és a taoizmus sajátos keverékeként határozzák meg.

A piktografikus írás elsősorban a különböző vallásos szertartások elengedhetetlen "kelléke". A rituálé során a dongbák a könyvek széleit meggyújtják, hogy a füst továbbítsa a könyv “üzenetét”. Mikor egy dongba meghal, szent könyveit eltemetik vele egy hegyi barlangba, vagy temetési máglyán égetik el őket.

Ma mintegy hatvan dongba él, aki olvasni és írni tudja ezt az írást. Legtöbbjük hetven évnél idősebb és csak páran fiatalabbak harmincnál. Hogy az írás el ne vesszen, a fiatalabb dongbák gyakran tanítják azt helyi iskolákban. Egy-egy idősebb mester pedig szívesen ír nagyobb közönségnek áldást, jókivánságot, ami az önálló dongba kalligráfia létezését bizonyítja, és jó esélyt ad a nagyvilágnak, hogy megismerhesse ezt az írást és vele együtt magát a nási kultúrát.

A naxi írás

Naxi manuscripts collection (Harvard College Library)

Propitiation of serpent deities Ssu / Ceremony for the serpent deitites Ssu

Csögyam Trungpa kalligráfiája

A tibeti kalligráfiát szélesebb körben igazán csak az utóbbi tíz évben kezdték felfedezni, és a jelek szerint ez a tendencia a jövőben még erősödni is fog. Annak ellenére volt sokáig a tibeti szépírás terra incognita a keleti művészetek világában, hogy adottságai egészen kivételesek. A nyugati kalligráfiának a latinbetűs írásfajták lenyűgöző diverzitása kínál folyamatosan növekvő perspektívát, míg a kínai és japán kalligráfia a szabadabb, lendületesebb, dekoratív, nyugati szemmel nem egyszer absztrakt vagy akár minimálba hajló stílusával nyűgöz le műértőt és laikust egyaránt. A tibeti kalligráfia egyszerre rendelkezik mindezekkel. Betűtípusainak sokszínűsége, és puszta mennyisége a tibeti kultúrában jártasabbakat is meglepheti, és bár betűírás, képes a keletázsiai kalligráfia hangulatát visszaadni. Utóbbi lehetőséget Csögyam Trungpának köszönhetjük, aki lényegében teljesen megújította, új alapokra helyezte a tibeti kalligráfiát. 

Csögyam Trungpa Rinpocse (1939-1987) Tibet Kham tartományában született egy szegény nomád család gyermekeként. A nyingma és kagyü iskola is tulkujaként ismeri el. Ő volt a Szörmang Monostor legfőbb apátja. A hagyományos tibeti művészeti ágakat itt tanulta (thangka festészet, kalligráfia, költészet, tánc). Az 1959-es kínai megszállás elől Indiába menekült, ahol a dalai láma felkérésének eleget téve négy éven át a Fiatal Lámák Bentlakásos Iskolájának szellemi tanácsadója volt. 1963-ban Angliába utazott, és az Oxfordi Egyetemen nyugati filozófiát, vallás- és művészettörténetet hallgatott. Utóbbi nagy hatással volt rá: “Különösen izgatott a képzőművészet. A módszer, mellyel a jelenkori nyugati művészet keresztülvág minden kételyen, hogy szabadon kifejezhessen bármely furcsa dolgot, ami az emberben felmerül, szöges ellentétben áll a hagyományos keleti művészettel.” Angliai évei alatt kezdett el ismerkedni a zennel és a hozzá társuló művészetekkel. Virágrendezést évekig tanult a Szogecu ikebana iskolában. A japán tusfestészet hatására ekkoriban próbálkozott először ecsettel és tussal rajzolni. 1968-tól egy Skóciai meditációs központban oktatott, majd 1970-ben meghívást kap az Egyesült Államokba. A hetvenes évek Amerikájának jellegzetes világában inspiráló partnerekre lel. Nem sokkal az Államokba érkezése után, 1970-ben kétszer is találkozott Sunrju Szuzuki Rosival a San Fransiscoi Zen Központ alapítójával. A zen nyugati gyökéreresztésén dolgozó mester és Trungpa könnyen megtalálta a közös hangot. Trungpát izgatta a zen esztétika egyszerűsége és eleganciája, és arra késztette, hogy a tibeti buddhizmus nyugati terjesztését valahogy befolyásolni próbálja ezen tapasztalatokkal. 

“Egy eredeti ötlet nem különösebben drámai. Teljesen átlagos. A környezetedben való elcsendesülésből és a helyzetek természetesként való elfogadásából eredeztethető. Az ihlet sokkal inkább az elfogadásból ered, mintsem fejedből hirtelen felvillanó jó trükkökből. A természetes inspiráció egyszerűen azt jelenti, hogy van valami valahol, amivel össze tudsz kapcsolódni, ami stabilitás és szilárdság érzetét biztosítja. Az inspiráció két részből áll: nyitottságból és tisztánlátásból, ami szanszkritul Sunyatá és Pradzsnyá. Mindkettő az eredeti tudat fogalmán alapul, melyet hagyományosan Buddha tudatként ismerünk, amely üres és nyílt.” 

“Az első gondolat a legjobb gondolat” – a mondat Trungpa Rinpocse védjegyévé vált. A híres szólás nem azt jelenti, hogy a művészetben, vagy akár általában az életben el kell tudnunk kapni a legelső gondolatot vagy képet, ami felvillan a fejünkben, hanem hogy bíznunk kell a nembefolyásolt, felülbírálatlan tudatállapotunkban. A kalligráfiában az első gondolat az “első pont” a papíron: a fekete tussal dúsan átitatott ecset hegyének első érintése a papír tiszta fehér felületén. A kiterjedésnélküli pont létrehozása jelzi a tér nemkondicionált természetét. Ekkor az ábra és háttere, forma és üresség, idő és tér egyszerre születik. Ebből a magból születik minden további megjelenő forma; minden kalligráfia az első ponttal kezdődik. 

“Ha Tibetben, Kínában vagy Japánban kalligráfiát tanulsz, először is azt kell tudnod, hogy ez egyáltalán nem fog gyorsan menni. A “fű írást” vagy a kurzív stílust nem azonnal tanítják. Először azt kell elsajátítanod igazi klasszikus stílusban, milyen egy ecsetvonás, hogyan kell meríteni az ecsetet, hogyan kell a tollhegyet a tintatartóba mártani. Minden precíz, nagyon pontos, aprólékos. Valójában, a kezdetekkor még csak azt tanulod meg, hogyan kell szabályos, egyenes vonalakat húzni a papíron, ami nyugati szemmel nézve igencsak unalmas dolog. De mégis, mindenkinek végig kell haladnia ezen a folyamaton. A könnyelműség és gyors ugrások talaján nem válhatsz teljes jogú “művésszé”. Nem létezik gyorstalpaló Berlitz művészeti iskola. Ez önellentmondás lenne.” 

Csögyam Trungpa kalligráfiáit általában egyetlen szó vagy kifejezés adja. Ezek általában a buddhizmus és a Sambala tanítás kulcsfogalmai, mint dharma, bölcsesség, Nagy Keleti Nap, szélparipa. A tibeti írás balról jobbra, vízszintesen halad. Trungpa a többszótagú fogalmaknak vagy rövidebb szövegeknél a szótagokat függőlegesen írta egymás alá, ahogyan az a kínai és japán kalligráfiából ismerős. (A mai latinbetűs viet kalligráfiában szintén gyakori a függőlegessé tett írás, hogy az a tradicionális szépírásra emlékeztessen.) A tibeti kalligráfia hagyományos íróeszköze a bambusz- vagy nádtoll, akárcsak az iszlám kalligráfiában. Csögyam Trungpa a japán kalligráfia hatására ecsetet használt, és ahhoz japán tust. Gyűjtötte a japán ecseteket; óvta, becsülte, ápolta őket, mint egy szamuráj a kardját. Számára a kalligráfia ecset szent fegyver volt, a nemagresszió kardja. Hagyományos tuskövet nem használt, praktikusan azt a folyékony tustintát használta, amit az amerikai boltokban is megkaphatott. A papír típusa folyamatosan változott, különböző tulajdonságúakat próbált ki. Sokszor olcsó és rossz minőségű papírt használt, majd később csak magas minőségű japán papírokat. Nagyon kevés kivétellel feketével dolgozott fehér papíron, vagy feketével aranyszínűn. A harmadik szín mindig a pecsét piros színe. A pecsét mindig a kompozíció szerves része. A Trungpa vonal régi, akár többszáz éves pecsétjeit éppúgy használta, mint saját tervezésű modern pecsétnyomóit. Utóbbiak jellegzetes darabja a skorpió pecsét, amiből különböző méretűt és anyagút is használt (az egyik ilyen meteoritvasból készült).

Csögyam Trungpa egész tanítása tibeti és japán buddhista hagyományok (tantra és zen) és művészetek egyedi és hatékony ötvözete. A kalligráfia csak egy szelet mindebből, de egy nagyon fontos és látványos szelet. A megújított, lehetőségekben gazdag tibeti kalligráfia, mint a gyakorlás eszköze még Trungpa után is sokáig csak lappangott, nem teljesedett ki. Az okok egyike, hogy mint művészet, sokkal tartalmasabb, mint amennyire esztétikus. A zen kalligráfia inspirálta Trungpát, de mindvégig sokkal fontosabb volt neki maga az aktus, mint a “falra akasztható végeredmény”. A tibeti kalligráfia aktuális hulláma nem létezne nélküle. E hullám (divat?) erénye, hogy újra ráirányítja a figyelmet a hiteles Dharma művészetre.

Ácsárja valódi bölcsessége

A Mahávairocsana szútra – vagy tibeti címén Vairocsanábhiszambódhi tantra – az első igazi buddhista tantra, a tantrikus buddhizmus legkorábbi részletes összefoglalása. A szöveg eredeti, valós írója ill. összeállítója valószínűleg egy buddhizmusra áttért bráhmin. Erre először a szövegben ismertetett homa tűzrítus miatt gondoltak a kutatók. A szövegben szereplő istenségek ikonográfiai leírása a keletkezés idejét is valószínűsíti valamelyest. Ezek nyomán a Mahávairocsana szútra hatodik század közepére datálható. Szerencsére a szöveg terjedelme lehetővé teszi, hogy olyan elemeket is tartalmazhasson, amik nyomán a keletkezés helye is lokalizálható. A hindu istenségek és buddhák nevei alapján Észak- és Dél-india mindenképpen kizárható. Orissza és Mahárástra egyaránt elképzelhető, de utóbbi sokkal inkább.
A szútrának két mitikus eredete is ismert. Az ismertebb szerint Buddha halála után 800 évvel Nágárdzsuna leli meg a szöveget egy dél-indiai vas sztúpában, ahová korábban maga Vadzsraszattva rejtette a tan befogadására alkalmas nemzedékre várva. Nágárdzsuna szerepel a singon nyolc patriárkája és a tan nyolc terjesztője között is. Egészen biztos, hogy ő nem azonos a mádhjamika Nágárdzsunával, de az alkímista Nágárdzsuna is kizárható. A hagyomány talán a harmadik, tantrikus Nágárdzsunára gondolt eredetileg, aki Pancsakrama szerzője (mára összemosódtak az alakok és majdnem a teljes örökséget a leghíresebbnek tulajdonítja az utókor). A másik, ritkábban idézett eredetmítosz lényege röviden, hogy valahol egy északindiai erdőben majmoktól kapja meg a szöveget egy favágó.

Az eredeti szanszkrit szöveg már elveszett, de fenmaradtak a tibeti és kínai fordítások. A kínai fordítás megőrizte a szanszkrit mantrák eredeti sziddham írását. Ezt leginkább a kínaitól idegen szanszkrit betűírás indokolhatta, aminek a tibeti írás viszont nagyon közeli rokona (mivel az indiai eredetű). Tibeti nyelvre valamikor 812 előtt fordíthatta egy indiai pandit, Silendrabódhi és Padmaszambhava egyik tanítványa, Kava Pelceg (ska ba dpal brtsegs). Kínai nyelvre korábban, 724-ben (vagy 717-ben?) fordította Subhákaraszinha, de maga a szöveg valószínűleg már közel ötven évvel korábban eljutott Kínába.

A Mahávairocsana szútra két alapvető részre osztható: az első elméleti (ez maga az első fejezet), és önmagában állva más Mahájána szövegekhez hasonló szerkezetű, a második rész (a második fejezettől) viszont a gyakorlatról szól igen részletesen (a mandala megszerkesztése, mantrák, beavatások). Az első fejezet mindenki számára érthető lehet, ám a szöveg másik fele elvileg csak magyarázatokkal együtt, csak a beavatottak számára lehet teljesen világos.

XVI. Az Ácsárja valódi bölcsessége

Azután Vadzsrapáni minden mandala és mantra esszenciájáról kérdezte a Nagytiszteletű Vairocsanát.
– Mi az összes mantra egyetlen, közös esszenciája? Ez az, amit meg kell értenie valakinek ahhoz, hogy mesterré váljon?
A Nagytiszteletű Vairocsana így válaszolt:
– Kitűnő, ó Mahászattva! Felfedem előtted a Tudatosság legnagyob titkát, a legmagasabb rangú Mantra Tudatosságot. Hallgasd kitartó figyelemmel!
Az úgynevezett "A" betű az összes mantra esszenciája, belőle ered a mantrák megszámolhatatlan sokasága. Az "A" betű a maga tejességében hozza létre a Tudatosságot, ami lecsendesít minden fogalmi burjánzást.
Ó Misztériumok Ura! Hogy miért az "A" minden mantra esszenciája? A Tökéletes Buddhák tanították, hogy az "A" a mag, a lényegi, vitális erő. Ebből következik, hogy mindennel alapvető módon azonos, benne rejlik minden összetevőben; és ezen összetevőkről, részekről, elemekről, tagokról szintúgy tudható, hogy léteznek mindig mindenben, a meghatározott módon. Az eredeti, primordiális betű áthatja a további betűket, amik maguk is mindent átjárnak, behálóznak. A betűk hangokat formáznak, és szótagok keletkeznek belőlük. Az "A" eképp hatja át valamennyi dolgot, és eképp hozhat létre oly nagy diverzitást.
Elmagyarázom a betűk szabályait. Hallgasd nagy figyelemmel. Az "A"-val jelöld a szíved, majd a további betűkkel a tested további részeit. Ha ezt teszed és helyes módon, velem válsz azonossá. Elmélkedj jóga testtartásban a Tathágatákról. Ha valaki megérti e tanításokban rejlő bölcsességet, felismeri a benne rejlő tudást, Tökéletesen Felébredetté válik. Ezt a személyt mesternek, Ácsárjának hívom. Ő egy Tathágata, más néven Buddha, egy Bódhiszattva, Brahmá, Visnu, Meheszvara, Csandra, Áditjá, Varuna, Pradzsápati, Kálarátrí, Jama és Mandzsugósa. Egy szentéletű bráhmin, egy cölibát, szenvedélyektől megszabadult nemes szerzetes, boldog és szerencsés lény, minden titkok birtokosa, mindent tudó és mindent látó, minden jelenséget uraló. A Bódhicsitta állapotában tartózkodik a hangok tudatosságának szentelve magát, nem függve egyetlen jelenségtől sem. Ő a mindent betöltő. Ő egy mantrin, mantrák birtoklója, dicső mantra király, egy Vadzsradhára. Minden aksara-csakra megnevezve a testén, a következő módon: A „HUM” a szemöldökök között. Ez a vadzsra helye. A „SZA” a mellkason. Ez a lótusz helye. Én a szív helyével vagyok azonos: ez minden ura és mestere; mindentől független és szabad. Egyetemesen betölt minden érző és nemérző lényt.

Az „A” a legmagasabb életenergia.
A „VA” a víz.
A „RA” a tűz.
A „HUM” jelentése indulat.
A „KHA” azonos a térrel.
A szótagok feletti anuszvára a végső, abszolút üresség szimbóluma.

Aki megismeri ezt a legvégső igazságot, Ácsárjának nevezzük. A Tökéletes Buddhák tanításait célszerű eképpen értened. Aki szüntelen szorgalommal gyakorol, eléri a haláltalan állapotot.

S. H. Raza absztrakt művészete

Az idén kilencven éves Sayed Haider Raza, indiai festő egy újabb olyan művész itt a blogon, aki India szellemi hagyományainak alapvető lényegét az absztrakt művészet eszközeivel próbálja láthatóvá, befogadhatóvá tenni. Nem csak számunkra, saját maga számára is. "A legalapvetőbb esszencia keresésének megszálottja vagyok. Az indiai ikonográfia, jelek, szimbólumok relevációja erősíti meg ezt a keresést." A bindu koncepció és a Prakriti-Purusa polaritás, ami leginkább meghatározza munkáit.

A franciaországban élő művészre az ötvenes években nagy hatással voltak olyan európai művészek, mint Cezanne, Van Gogh, Picasso és Gaugain, de témáit mindvégig India jelenti, ahová ma is rendszeresen visszajár.

Sayed Haider Raza on TheArtsTrust 
Sayed Haider Raza on artnet

Illustrations for Vajrajñānasamuccaya Tantra

A tajvani Nemzeti Palotamúzeum páratlan kincseket rejt. Gyűjteménye mintegy 620 000 tárgyból áll. A tajpeni múzeumban egyszerre csupán 15 000 műtárgyat tudnak kiállítani, így három havonta változik a tárlat. Egy 2003-as kiállítás a múzeum tibeto-kínai buddhista szentirat illusztrációiból válogatott. Köztük volt a Vajrajñānasamuccaya tantra (tib.: ye shes rdo rje kun las btus pa'i rgyud) egy gazdagon illusztrált kézirata is. A kéziratot 1428-ra datálják, az illusztrációk festője Shang Hsi, a kalligráfus Shen Tu.

A Tantric Moment

Rásonyi Ábel, mint művész, több tekintetben is periférián mozog. Az általános érdeklődés legkülsőbb határát súroló inspirációval alkot és olyan periferikus műfajokban (is), mint pl. a képregény. Sokan legelőször valamelyik képregényes munkáját ismerték meg tőle. 1998-tól képregényesített rendszeresen 5-6 oldalakon E.A. Poe, Csáth Géza, H.P. Lovecraft, Pilinszky János, Babits Mihály, H.C. Andersen és Szerb Antal műveket a Tajtékos Lapok nevű underground lapban, majd 2004-től saját történetét szőtte Oradour címmel a rövid életű, de úttörő jellege miatt nagyhírű PTSD Antológiában. A kiadvány megszűntével a rejtélyes történet is megszakadt. A negyedik, már meg nem jelent epizód oldalait hat évvel később, a művész legutóbbi kiállításán láthattuk csak.
Képregényei közül kedvencem tőle a rúnák mitikus eredetét feldolgozó darab (ez is a Tajtékos Lapokban jelent meg).

Képregényeinek egy része megtalálható a Gothic.hu-n (UPDATE: sajnos azóta már nem, de reméljük majd egyszer újra), s ugyanitt publikálja Ábel művészettörténeti írásait is, amik közül párat érdemes külön kiemelni:

Szent geometria – Néhány megjegyzés a francia szimbolizmus, posztimpresszionizmus és korai absztrakt művészet okkult vonatkozása kapcsán

Id. Pieter Bruegel – Adalék a ”majom–szimbólum” jelentés tartalmaihoz

Caspar David Friedrich

Aubrey Beardsley

Aktuális festményeit kb. 2004 óta láthatjuk rendszeresen önálló vagy csoportos kiállításokon. Az első benyomás többeknek vált meghatározóvá, és a mai napig az 5-7 éve megismert fomanyelvet azonosítják Rásonyi Ábel művészeti birodalmának centrumaként. Ha a centrum ez is, maga a birodalom folyamatosan tágul, miközben elsősorban a szellemi felemelkedés és a fizikai megsemmisülés legszorosabb lehetséges kapcsolatát keresi a különböző tradíciókban. A khtonikus, diabolikus energiákban ott rejlik valamiképp az azonnali és totális transzformáció képessége, ami egy rendkívüli pillanatban meglovagolható? 

"Minden esetben törekednünk kell arra, hogy az alkotás praxisával magasabb értelem felé hatoljunk, s tükrözni tudjuk az igazságok örökkévalóságát. Az érzések tartalmait függetleníteni a tiszta szellemtől talán a legnehezebb. Sőt, gyötrő ravaszságával a lehúzó mélység, a kiszáradt psyché, a sárban fetrengő Korpusz folytonosan támad. Meg kell küzdenie az ideák felé törő léleknek mindennel, amit a matéria rázúdít. Ebben a harcban, ami talán a psychomachia, segítséget tudnak nyújtani bizonyos művészeti alkotások. A művészet. A szellemi jelentéssel bíró szimbolikus ábrázolások. Az archaikus, igazi művészeti tárgyak kapuk a princípium felé. Nem jelenthetem ki, hogy az általam prezentált képek ablakok lennének egy másik világra, de mégis olyan alkotásoknak vélem őket, amelyek a tudattalanba történő alászállás közben magasabb céltól vezérelve kerültek vissza a többé-kevésbé uralt felszínre…" Rásonyi Ábel, 2005 

Rásonyi 2009 tavaszi kiállítása jelentős állomás volt. Ekkor láthattuk először az ind hitvilág befolyását képein. A kiállítás főszereplői a Visnu tíz avatárjából ötöt feldolgozó képei. Az avatárokon kívül megjelent Síva, Káli, Ganésa és Yama is. Utóbbi ikonográfiailag nem egyértelmű, de mindenképpen meggyőző erejű interpretáció (az anomália már feltűnt itt Wayne Martin Belger Yama Kamerája kapcsán). 

"A holttest az egot jelképezi; a buddhizmus felfogása szerint a halálban megsemmisül az ember empirikus énjének teljessége. Ugyanakkor - a tantrikus felfogással megegyezően – a halál mint transzformáció misztériuma felfogható. Yama brutális és kíméletet nem ismerő módon temeti maga alá a „régi embert” – amely egyszersmind a feltételekhez kötött szubjektum, a szamszárai én feloldódása is az ember lényegi, abszolút természetében. A halál csak az empirikus, testi ember számára megsemmisülés: a felébredt „belső ember” a szellemi „én” számára a felszabadulás kapuja is lehet." Pető Zoltán, 2009

Pető Zoltán: Gnóthi Szeauton – Rásonyi Ábel művei elé, MMIX. május 7.

Paksi Endre Lehel: Alászállások igéző alakokkal 

Legutóbb múlt év őszén állította ki aktuális képeit – ismét a Memento Mori szervezésében, A Magick Moment címmel. A képek mágikus töltete erősebb, mint bármikor korábban. Nem Ganésa delejes hatásához hasonló mágikus jelenlétre gondolok, hanem az európai okkult hagyomány szimbolikájára, ikonográfiájára, és főleg Aleister Crowley befolyására. Crowley hagyatéka, mint inspiráció újra és újra feltűnik azok életében, akik valamiképp már korábban kapcsolatba kerültek vele. Rendszere túlléphető, hagyatéka megkerülhetetlen. 

"Inspiráció tekintetében a néhány évvel ezelőtti Vishnu avatárák ábrázolásával egy időben Ioannes Wierus pszeudomonarchiája és a gardneriánus boszorkánykultusz egyaránt foglalkoztatott. 
Folytatásként hát egyértelműnek tűnt Aleister Crowley mágikus munkásságának figyelembevétele. A felkészülést követően Frater Perdurabo írásaiból döntően a Hazugságok Könyve, az ú.n. Amalantra tervezet valamint a Thoth Tarot-val és az Aethyrek megidézésével kapcsolatos vitatott látomások hatottak rám leginkább. A most bemutatásra kerülő képek tehát olyan újabb keltezésű rajzok és festmények, melyeket a nagyszerű ’látnok’ világa és életműve befolyásolt. Reményeim szerint a processzus folyamán kondícionált személyiségemen túlmutató, egyetemes összefüggésekre rámutató alkotások születtek." Rásonyi Ábel, 2011 

"A távol-keleten létezik egy fogalom, amely azt a gondolatot fejezi ki, hogy ha sikerül meglovagolnunk a tigrist, nem csak megakadályozzuk hogy ránk vesse magát és széttépjen minket, hanem ha megragadjuk, nem esünk le róla, végül le tudjuk győzni. ezzel analóg a Mithras kultuszban a bika meglovaglása, majd megölése. Ennek alkalmazása talán legjobban a személyes belső élet magatartásmódjára vonatkozhat, de kritikus történelmi és közösségi szituációkban is felvehetünk ilyen magatartást. 

Az occultum fátyla mögé betekintő művész, Rásonyi Ábel, aki valódi inspiráltsággal közelít témáihoz, alapos kutatással, értő módon, mind szellemi tekintetben, mind technikai szempontból pontosan ezt a személyes belső életben megjelenő magatartásmódot valósítja meg. 
Nagyfokú uraltságot érzek munkáiban, semmiképpen sem egy öntudatlan művész sodródását tapasztalom, aki a téma iránti elragadtatásban elveszve, szinte megfullad művészete nagyszerűségének nyomasztó súlya alatt. Itt egy autonom felismerésből fakadó út bejárásának lehetünk szemtanúi. Ez Rásonyi Ábel tigrislovaglása.  


E folyamatban más módon segíteni nem tudunk a Homo Viatornak, csak tiszta szívből bátoríthatjuk őt, hogy tisztába jőve az úton reá leselkedő veszélyekkel, lovagolja meg a már említett fenevadat, erős kézzel irányítva azt. Ne járjon úgy, mint sokan, akik felugrottak ugyan a tigris hátára, de egy óvatlan pillanatban lefordultak róla, s most a hasába kapaszkodva, odaütődve az út kemény szikláihoz, még mindig azt hiszik, hogy ők az urai a vadul száguldó állatnak, mely a fékezhetetlen erők tökéletes szimbólumaként egyre távolabb viszi őket eredeti céljuktól." Rádi Sándor Zsolt, 2011

Rádi Sándor Zsolt: Az occultum fátyla mögött – Rásonyi Ábel művei elé 

Aleister Crowley: A Tizennegyedik Aethyr hívása, kit úgy hívnak UTI (Rásonyi Ábel fordítása)

Rádi Sándor Zsolt és Rásonyi Ábel

Koponyakultusz Tibetben: damaru

Homokóradob (szkr. damaru, tib. rnga chung) 

Az ún. homokóradob vagy damaru – a régészeti leletek szerint – már az Indus völgyi Harappa kultúrában (i.e. 2500 - i.e. 1500) is ismert volt, mint korai saivita jelkép. Siva damaruja az ábrázolásokon a háromágú szigonyán (szkr. trisula) lóg – így jelenik meg a hindu férfi-princípium passzív természete és párja, a vele ellentétes aktív, dinamikus női energia (szkr. sakti). Nátarádzsa, a táncoló Siva jobb karjainak egyikében damaru szól; férfias ritmus (szkr. tála) és nőies dallam (szkr. rága), mint az univerzum szerkezete. A dob homokóra alakja Siva és Sakti egyesülését jelképezheti.

A damarut a jógik, jóginik, sziddhák – és az ábrázolásokon az istenségek is – a módszert képviselő jobb kezükben fogják és használják. Aképpen ahogyan a bölcsességet jelentő bal kézben tartott nőies csengő az üresség hangját hírdeti, az alapvetően férfias princípummal társítható damaru a nagy boldogság hangjának kinyilatkoztatója. Ezek mint belső vagy nem megszólaltatott hangok (szkr. anahata nada), megfelelnek az idegrendszer csengésének és a vérkeringés dobolásának, amiket a jógi hall, mikor teljes csöndben ül.

A Himalája régióban a damaru emberi koponyából készült vátozata elsősorban – és szinte kizárólagosan – a saivita szekták hatásának köszönhető. A két emberi koponyából készült damaru átmérője kb. 15 centiméter. A koponyafedők belső felületére gyakran mantrákat vésnek, mielőtt a bőrt ráfeszítik és ragasztják, a külső felületét lakkozzák, pácolják vagy szimbólumokat festenek rá díszítésként. A két ragasztott kecskebőrt általában zöldre festik. Mindkét bőrt ugyanabból a nagyobb darabból vágják, majd vízben áztatják a ragsztás előtt, hogy ugyanazt a hangmagasságot érjék el mindkét bőrdarabnál, mikor azok kiszáradnak. A damaru középső, szűk részét díszes brokáttal, bőrrel vagy fémszalaggal vonják körbe. Ennek a középső szalagnak mindkét oldaláról ovális, horgolt verő lóg le, melyeket általában két piros vagy fekete csavart selyemfonallal rögzítenek, amik közepére néha csomót kötnek.

A leírások szerint egy tizenöt vagy tizenhat éves fiú és lány, vagy egy tizenhat éves fiú és egy húsz éves lány koponyáit kell összeilleszteni a dobhoz (haragvó és félig-haragvó tantrikus istenségek ábrázolásain a koponya-dob baloldalát gyakran kisebbnek rajzolják, hogy az egyértelműen egy serdülő korú lány koponyájának tűnjön). Mikor a damarut ritmikus rázással megszólaltatják, a kamasz fiú és lány koponyája együtt szólnak; nemiségük egyesülése a módszer és bölcsesség egyesülésének, mint relatív és abszolút bodhicsittának szimbóluma. Ezt az egyesülést tovább hangsúlyozza, hogy a két koponya pontosan a koponyarepedésnek azon bizonyos pontján illeszkedik egymáshoz, amit brahma-randhrának, azaz Brahma nyílásának hívnak. Ez a pont vagy a sutura frontalis azaz a koponya homlokvarrata vagy az egyik idővel becsontosodó kutacs, a fonticulus anterior azaz elülső kutacs. Sokak szerint a brahma-randhra valójában a korona csakra másik neve.  

A tibeti damaruk temetőkből származó koponyákból készülnek. Ezek a helyek egykor viszonylag bőségesek voltak, ám ma az ilyen rituális tárgyak már nagyon ritkák, és ezzel együtt nagyon drágák is a keleti piacokon. Könnyebben elérhetőek a modern hamisítványok, amik indiai műhelyekben készülnek, például különböző balesetek áldozatainak koponyáiból, vízbe-temetetteknek a Gangesz partjára kimosott maradványaiból, de állítólag akár a hamvasztási törmelékekből is menthetőek ki használható darabok. A tantrikus szövegek kikötései miatt ezek a koponyák jóformán használhatatlanok, erőtlenek olyan szertartásokhoz, amikre kellene, hogy alkalmasak legyenek. Kis méretű, majom koponyából készült damarukhoz szintén könnyen hozzá lehet jutni.

*** 

Indiában a saivita kápalika (koponyahordozó) szekta tagjai a kaszton kívüliek (érinthetetlenek, aszkéták) koponyái között keresik a megfelelő nyersanyagot, mivel ezek testét tilos elégetni, így koponyájuk biztosan nincs feltörve, azaz az életerő még nem távozhatott el belőle. Hindu temetkezési szokások szerint az égetési szertartás záró jelenete a holttest koponyájának szétrobbanása. A koponya a hő hatására nyílik szét, de hitük szerint az abban felgyülemlett életerő (szkr. prána) szakítja szét a koponyát. A tisztátalan életet élt emberek koponyája nem tud magától megnyílni, így ilyenkor a szertartást vezető bráhmin egy hegyes fémdarabbal megnyitja a koponyatetőt a Brahma nyílásánál, hogy a prána eltávozhasson és a holttest lelke (szkr. átman) visszatérhessen a világlélekhez (szkr. bráhman).

A kápalikák speciális módszerekkel megállapítják, hogy a megtalált, ép állapotban lévő koponya egy aszkétáé volt-e, majd a felesleges részek letördelésével a koponyát edénnyé alakítják. A kapala náluk is a csontban felgyülemlett, el nem távozott, elraktározódott életerő révén képes nagyhatalmú mágikus eszközzé válni.

Az ún. balkezes tantrában (vama marga) úgy hiszik, hogy egy gyilkos vagy kivégzett ember koponyája bír a legnagyobb spirituális hatalommal. A balesetben, fertőző betegségben vagy erőszakos módon meghaltak koponyájának közepes mágikus ereje van, míg az idősen, békében elhunytak koponyája jóformán semmilyen okkult hatalommal sem rendelkezik. Egy serdülőkor kezdetén meghalt gyerek koponyájának szintén nagy tekintélye van, ahogy kasztok közötti tiltott viszonyból, házasságon kívül, vérfertőző kapcsolatból születettek vagy ismeretlen szülők törvénytelen gyermekének koponyájának is. Úgy vélik, hogy bizonyos tantrikus rítusban egy hét vagy nyolc éves, vérfertőző viszonyból született törvénytelen gyerek koponyája (tib. nal thod) birtokolja a legnagyobb lehetséges hatalmat.

Ma még nem tudhatjuk egészen biztosan, hogy a tibeti csont- és koponyakultusz eredete a hindu tantra, a bön, a belső-ázsiai samanizmus, vagy egy mindezeknél korábbi tibeti ősvallás lehet. Ezek közül a bönt talán kizárhatjuk, mert a Szamjé kolostor híres 792-es hitvitájában a bönpók nyíltan érveltek amellett, hogy vallásuk „tiszta“, mivel ők nem használnak emberi csontokat és koponyákat szertartásaikhoz, mint a buddhisták. A belső-ázsiai samanista/animista népek hitvilága számos lehetséges kiindulópontott adhat a csont- és koponyakultusz ilyen formájú kialakulásához. Ahogy Eliade írja: „Vadásznépeknél a csontok az élet legvégső forrását képviselik, amiből a faj tetszés szerint megújulhat. (...) a lélek a csontban székel, s következésképpen az egyedek feltámadása csontjaikból kiindulva remélhető.“ „az élet princípiuma és a csontok azonosításának ősi hagyományai, bár manapság nagyon eltérő rendszerekbe illeszkednek, nem tűntek el teljesen az ázsiai szellemiség szemhatáráról.“ 

Az ősvallás-elméletet a régészetnek kellene tudnia bizonyítania, de Tibetben eleddig csupán csonttűket és kanalakat találtak (ezek úgy tízezer évesek). További ásatások mindenképpen szükségesek.

Eurázsiában az emberi koponyák használata igen széles körben elterjedt már a legrégebbi időktől fogva. Régészek feltételezik, hogy a paleolitikum és neolitikum idején az európai ősember már használta a koponyát ivócsészeként, de csakis gyakorlati célból, sosem szakrális tartalommal társítva. Később már szertartási kellékként tűnik fel számos kultúrában: szkíták, törökök, szlávok, kelták, germán törzsek... de keresztény közegben is előfordul(t) a szentek, mártírok koponyáinak imádata, és bizonyos ünnepnapokon még ivóedényként való használatukra is volt példa. 

 ***

Irodalom:
Beer, Robert: The Encyclopedia of Tibetan Symbols and Motifs. Serindia Publications. Chicago, 2004.
Eliade, Mircea: A samanizmus – Az eksztázis ősi technikái. Osiris kiadó. Budapest, 2001.
Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. Heckenast Gusztáv. Pest, 1854.
Laufer, Berthold: Use of Human Skulls and Bones in Tibet. Field Museum Of Natural History. Chicago, 1923.
Loseries-leick, Andrea: Tibetan Mahayoga Tantra: An Ethno-Historical Study of Skulls, Bones and Relics. B.R. Publishing. Delhi, 2008.
Rockhill, W. W.: On the Use of Skulls in Lamaist Ceremonies. Proceedings of the American Oriental Society. 1888.

A tanulmány első része: Koponyakultusz Tibetben: kapala

Koponyakultusz Tibetben: kapala

A XIII. és XIV. századi belső-ázsiai utazók beszámolóiban leírt számos tibeti szokás közül egyet sem kísért akkoriban olyan élénk érdeklődés, mint az emberi koponyák vallási célokra való alkalmazása. Odoric Pordenone – aki 1316 és 1330 között tartózkodott Tibetben –, részletesen ír a helyiek barbár szokásairól: a fiúk megfőzik és megeszik halott apjuk fejét, majd edényt készítenek a koponyából, amiből a családtagok isznak az elhunyt családfőre emlékezve. A leírás nem személyes tapasztalaton alapul, mint ahogy Wiliam Rubruk hasonló leírása sem (ő 1253-ban, Mongóliában gyűjtött ilyen tibeti történeteket). Később, a XVII. és XVIII. században Tibetbe utazó keresztény misszionáriusok is gyakran írnak az emberi koponyák vallási célú használatáról – már nem csupán mások elbeszélései nyomán.

A XX. század elején is még sokszor a koponyakultusz volt az egyik legtöbbet emlegetett tibeti szokás antropológusok és korabeli „valláskutatók“ között. E két dolgot (Tibet és emberi koponyák rituális használata) nehéz volt egymástól különválasztani. Korábban, a kelleténél nagyobb hangsúly nem biztos, hogy a megfelelő irányba befolyásolta a nyugati érdeklődőkben kialakult „Tibet-képet“, főleg nem kielégítő mennyiségű és minőségű információra alapozva azt. Ma viszont a téma valamelyest háttérbe szorult a tibeti vallás(osság) számos más jellegzetességének javára, így viszont sokkal kisebb figyelmet kap, mint amennyit a vallásban már hosszú ideje betöltött szerepéhez mérve valóban kiérdemel. Andrea Loseries-Leick 2008-ban megjelent könyve (Tibetan Mahayoga Tantra: An Ethno-Historical Study of Skulls, Bones and Relics) elsőként mutatta be a maga teljességében a tibeti csontfaragók hagyományát. A még élő hagyomány helyszínein végzett tanulmányok (1983-1994) és több indiai és tibeti szöveg (V. - XX. század) feldolgozása nagyban szélesíti és árnyalja a korábbi ismeretanyagunkat. Ez a kétrészes poszt sem az emberi koponyák és csontok megmunkálási módjait és azok miértjeit, sem a koponyáknak a tibeti vallásosságban betöltött szerepüket nem kívánja hasonló mélységben bemutatni, csupán egy erősen leszűkített területre (kapala és damaru) és az alapvető spirituális háttérre fókuszál. Ami a két bemutatott rituális tárgyban közös, hogy mind a kapala, azaz koponyacsésze, mind a damaru, azaz koponyadob (vagy alakja után homokóradob), az emberi koponya  ovális felső részéből (cranium) készül.

 *** 

Koponyacsésze (szkr. kapala, tib. thod-pa) 

Az, hogy maga a kapala szó fordítható edénynek, csészének, kolduló edénynek és koponyának is, már egyértelműen jelzi sajátságos szertartási funkcióit. Ipolyi Arnold az 1854-es kiadású Magyar Mythologia című munkájában a következő összefüggéseket vélte találni a kapala, a koponya, kaponya, csésze, edény szavak és fogalmak között:

„a sanskr. kapala ugyan az, a mi a magyar koponya v. kaponya, és sajátlag formativumában koponyakehely (...) Mint látni a magyar koponya v. kaponya (a kap gyöktől származtatja Kresznerics is) tehát már találkoznék ismét a sanskrit szóval; mi több ezen kapala a sanskritban épen úgy serleget, poharat, csészét jelent, mint nálunk is a kaponya - merítő edény és situla. (...) Épen úgy összefügg azután, hogy valamint a sanskrit kapala, koponya és ivó edény, serleg, úgy a magyar kaponya is ma még vízmerítő edény volna, s valaha bizonyára ivó edény volt, mint a hősök által megölt elleneik arany- s ezüstbe foglalt koponyái dísz ivóserlegeik voltak, mikép az még hagyományunkból is felmerül – A magyarázatok tehát igen jól találnak.“ 

Egy vadzsrajána gyakorló áldozó csészéjeként a kapala hasonló a védikus áldozás agyagcsészéjéhez (szkr. kumbha), a Buddhák alamizsnás szilkéjéhez (szkr. patra) és a bódhiszattvák amritával teli korsójához (szkr. kalasa). A kapala lehet a haragvó istenségeknek bemutatott áldozati sütemények (torma) tartóedénye, de békés istenségeknek szánt ékköveket, virágokat vagy gyümölcsöket tartalmazó tálca vagy edény is. Egy aszkéta koldulóedényeként vagy evőcsészéjeként a kapala a halál, állandótlanság, az élet könnyed múlékonyságának állandó emlékeztetője, mely a lemondáshoz vezetheti gazdáját. Ami a buddhista hagyományt illeti, érdemes megjegyezni, hogy a szerzetesi szabályzat (szkr. vinaja) kimondottan tiltja az emberi koponya alamizsnás szilkeként való használatát. Csak a vadzsrajána rendszer indiai és tibeti terjedésével vált az emberi koponya fontos szertartási kellékké.

Az ezoterikus tantrikus hagyományban a koponyákat olyan „karmikus edénynek“ tartják, ami tartalmazza az egyén jó és rossz tulajdonságait. A koponya eredeti tulajdonosának életereje és energiája testet nyer a csontban, és tantrikus rítusok előadásához alkalmas erő-tárggyá minősíti azt. Több ízben hangsúlyozzák, hogy csak a megfelelő vallási irányítás alatt és tantrikus áttétellel képes valaki a koponya erejének szakszerű használatára. Máskülönben még egy bódhiszattva koponyája is bajt okozhat a tapasztalatlan tulajdonosának. 

Több tibeti szöveg is foglalkozik a kapalával és az ahhoz kapcsolódó rítusokkal. A legkorábbról ismert ilyen szöveg a XII. században született. A szakja tudós, Drakpa Gyalcen „A belső áldozati edény a Guhjamantrajánában“ című írásában felsorolja egy koponya nyolc jellemző vonását, ami alkalmassá teszi egy tantrikus szertartáshoz. Egy Szangyé Lingpa (1340-1396) által felfedezett szöveg egy különleges kapala szertartás instrukcióit tartalmazza. A XV. században Ratna Lingpa (1403-1478) egy másik fontos szertartási szöveget talált. Ez a két gter-ma szöveg nagyon fontosnak bizonyult a kapala, főleg szájhagyományra épülő történelmében. Andrea Loseries-Leick 1981-es dardzselingi és 1987-es tibeti terepmunkája során interjút készített több tradicionális csontfaragóval és ebben a témában jártas lámával. Ezek a kutatások bizonyították, hogy a koponya-kultuszok még mindig élnek a szájhagyományban – Tibetben és a száműzetésben egyaránt. Fennmaradásuk legvalószínűbb oka, hogy ezek a gyakorlatok a legmagasabb tantrikus tanításnak, az Anuttaratantra körébe tartoznak, ezért megőrízték, mint titkos tanítást. Loseries-Leick megállapítja, hogy a szájhagyomány nagyrészt egyezik, azokkal az utasításokkal, amiket a fenti szövegek leírnak.

W. W. Rockhill 1888-ban publikálta egy tibeti kézirat fordítását „Koponyák használata lámaista szertartásokon“ címmel. A szöveg részletesen leírja egy Amitábha, a Mérhetetlen Fény Buddhájának tett koponya-felajánlást. Amitábha uralkodik a Nyugati Paradicsom (szkr. szukhávati) fölött, és a hozzá imádkozók ide, a Tiszta Földre kívánnak újjászületni. Az istenséget rendszerint a híveit halhatatlanságban részesítő nektárral (szkr. amrita) teli edényt tartva ábrázolják. Idővel a vallási gyakorlatban ezt az edényt egy koponya váltotta fel és szokássá vált egy koponyát felajánlani az istennek, hogy isteni áldásban részesítse az őt megszólító felajánlót. Népszerűvé vált egy olyan szokás is, amiben az emberi koponyákat az istenek templomi szobrainál tett italfelajánlások tartályaiként használták.

Az Amitábhának felajánlott koponya szertartása összetett és körülményes. Egy különféle színű fonalakba burkolt vadzsrát helyeznek a koponyába. Ezek a fonalak fogják irányítani a szertartásvezető láma szívéből kisugárzó színes fényt, hogy az behatolhasson az életre kelt Amitábha szobor szívéből kiáradó fénybe. Ezen optikai kapcsolaton és spirituális egyesülésen keresztül az istenség lelke felébred és számtalan áldásban részesíti a lámát. Egyesült szíveikből egy fény továbbterjed és eltávolítja a szegények bánatát és teljesíti minden vágyukat, majd ennek a fénynek a végső határán ékkőeső záporozik, mely megtölti a hívő lakhelyét és a világ minden szegletét. A szertartásvezető láma a vadzsra köré tekert zsinórokat tartva, és a koponyát mindkét kezével saját fejéhez emelve egy, az istenséget magasztaló és annak áldását kérő fohászt recitál. Közben a templom-terem istenségei, beleolvadva az Amitábha szívéből szétterjedő fénybe, elégedettségüket mutatják. Ezzel a koponya felajánlása megtörtént. A láma amikor mindezt megtette, minden kérése teljesült és egy, az őrző és helyi istenségeknek tett felajánlás után a koponyát selyemburkolatba csomagolja és elrejti a templom raktárhelységében. A koponyát gondosan kell elrejteni és senkinek sem engedik, hogy megérintse, mivel ebben az esetben veszítene azon minőségekből, melyeket birtokol és a tulajdonos szerencséjét meggyengítené vagy lehet, hogy végleg el is pusztítaná. 

A megfelelő koponyák kiválasztására a lámák kifejlesztettek egy sajátos koponyatani rendszert, mely a jellegzetes tünetek szerint különbözteti meg a jó és rossz koponyákat. Lényeges, hogy az isteneknek felajánlásra előkészített koponya eredeti tulajdonosa mélyen vallásos legyen, de kiemelten alkalmas lehet még rangja, származása, bölcsessége vagy tanultsága révén, de egy koponya egyik legfontosabb, rituális értéket meghatározó tulajdonsága, a színe. A legjobb koponyák közé a következőket sorolják: kagylóként csillogó tiszta fehér koponya; aranyhoz vagy hibátlan ékkőhöz hasonlóan ragyogó sárga koponya; egyenletes vastagságú és kis űrtartalmú; olyan koponya, amin egy éles barázda nyúlik be messze a belsejébe, mint egy madárcsőr vagy tigriskarom; kemény és nehéz, mint a kő; lágy érintésű, polírozott; nincsenek a varratokat tisztán mutató vonalak. A koponya minősége állítólag meghatározható élő személyen is. A következő jelek utalhatnak remek koponyára: nagy, éles és hegyes orr; vékony nyak; magas homlok; hangsúlyos szemöldök; piszkos fogak... Ezek és hasonló instrukciók tanítják a jó és rossz koponyák megkülönböztetésének módszerét.

A koponya eredeti tulajdonosának nemét a feldolgozás előtt különböző vizsgálatokkal állapítják meg. Először megvizsgálják a koponya textúráját és a varratokat, ugyanis a női koponya elvékonyodik közel a fülhöz és vénalenyomatai mélyebbek. Ha ez nem vezet eredményhez, akkor egy különös próbát kell tenni: a vizsgáló személy belevizel a koponyába. Csak a női koponya produkál ekkor jellegzetes csilingelő hangot! 

Múzeumokból, gyűjteményekből jól ismertek a talapzaton álló, fémberakású teljes koponyák is, mint tartóedények. Ezen koponyák benső felülete sárgarézzel vagy aranyozott rézzel borított. Ovális, domború fedéllel fedik, amiből egy finoman kidolgozott vadzsra emelkedik ki, mint egy fedélgomb. A koponya rendszerint egy lángokkal diszített háromszögletű talapzaton áll, aminek minden sarka egy-egy emberfej vagy koponya. Ezek az összeállítások roppant költségesek és ezzel együtt nagyon ritkák voltak a felhasznált arany, ezüst, korall és türkiz miatt. A XVII. században tűntek fel, párhuzamosan a kolostori hatalom növekedésével. Ma rendszerint az egyszerű koponyacsészék belseje is fémborítású és díszes peremszegéllyel ellátott. A szegély mintája gyakran egy sor koponya.

Az tanulmány második része: Koponyakultusz Tibetben: damaru

G. R. Santosh

Ghulam Rasool Santosh (1929-1997) bár muszlim családba született, a hatvanas években a kasmíri saivizmus hatására teljesedett ki a kubista és absztrakt festészet nyomán elindult művészete. Tantrikus tanulmányai után shiva-shakti szimbólumok, utalások kezdték uralni műveit, melyekből legtöbbet online, a teljes életműből 127-et válogató Delhi Art Gallery oldalán találsz.