Egy hete nyílt az ötödik kerületi Kis Á-ban a Hic Sunt Daemones címre keresztelt kiállítás. Végül 22 kép került a falakra. Ez a kiállításra méltó képeknek kb. egyharmada, de nem feltétlenül a legeslegjobb egyharmada. A nagyobb személyes kedvenceim sincsenek mind ott, de az összhatással végül elégedett vagyok. És úgy tűnik nem csak én. Őszintén örültem az azonnali és pozitív visszajelzéseknek és az est során kialakuló kisebb-nagyobb beszélgetéseknek. Együtt látva a falakon a képeket, világos, hogy mely irányokba érdemes tovább haladnom, de körvanalazódnak további utak, amiken legalább egy-egy lépést mindenképpen érdemes megtenni.
A fotókat Valovics Tímea készítette, és eredetileg a Memento Mori egyesület oldalán jelentek meg. Köszönöm! És még inkább hálával tartozom Kósa Csabának is, aki az eseménynek épp annyira volt főszereplője, mint én. A koncert mögötti vetítésre a képeket Rátz Péter fűzte össze, ill. emelte egymásba.
Hic sunt daemones címmel nyílik kiállításom június 12-én a Kis Á-ban a Memento Mori egyesület szervezésében. A kiállítás teljes anyagát klekszográfiák teszik ki. E furcsa név mögött egy nagyon ismerős módszer rejlik. A híres Rorschach-teszt táblái ugyanis technikai értelemben klekszográfiák. A szimmetrikus tintapacákat sajátos kultusz övezi, de míg a pszichoanalízisnek látványos jelképévé lett, művészi értéke bizonytalan. Igyekszem lehetőségeit teljes mértékben kihasználni. Az alkotásnak a körültekintően tervező, a háttérben akár több jelentésréteggel is támogatott, és a megmagyarázhatatlan forrásból táplálkozó, intuitív, önteremtő módja egyaránt foglalkoztat. Egymáshoz való viszonyuk azóta izgat, amióta rajzolok, festek. Gyakorlatilag a szakrális festészet mibenlétét keresem elméletben és gyakorlatban – változó hatékonysággal, de sosem szűnő eltökéltséggel. Jelenleg a klex tökéletes terepnek tűnik minehhez. A kiállításon látható lesz pár Rorschach sumi-e és absztrakt ikon, de főleg démonok, denevérek, rovarok sajátos portréi töltik meg a Kis Á galériáját. A SHEABOUTEVERYTHING blogon olvashatsz egy interjút, ami valójában remekebb ajánló, mint ez. A facebook eventet itt találod, a képek egy részét a facebookon vagy a flickr-n.
Az est során az Entrópia Architektúra éléről jól ismert Kósa Csaba zenél, Der Zunder néven. A búgva, dörömbölve, zúgva, csobogva kitörő és alámerülő magányos drone architektúra az alkotás intuitív módja, és a hangok mögött megnyíló feneketlen mélység miatt lett az est társszereplője. Hallgassátok meg ezt az ízelítőt, és olvassátok el ezt a 2013-as kultblogos interjút.
“Itt sárkányok vannak!” (hic sunt dracones), üzenték a térképészek úgy 500 éve. A még felfedezetlen és/vagy veszedelmes területeket jelölték így munkáikon, épp úgy, ahogy korábban a római és középkori kollégáik oroszlánokra figyelmeztettek (hic sunt leones). Az üzenet túlmutat geográfián és kartográfián: Óvakodj az ismeretlentől! Félj attól, amit (még) nem ismersz!
Hic sunt daemones, szólhatna az üzenet egy újabb formában. A daimón (δαίμων) eredetileg isten, majd az isteni szándékot teljesítő természetfeletti lény. Segíti az embert, óvja az életére leső veszélyektől, de cselekedni helyette nem tud, csupán figyelmeztet, riaszt, hogy azokat haladéktalanul kerülje el. Később az el nem került bajokat is a démoni aktivitás jelének vélték, akár ártószándékot is tulajdonítva az eredetileg önálló akarattal nem bíró, alaktalan szellemlényeknek. Az élet őreiből, az isteni gondviselés pártatlan közvetítőiből bűnbakok lettek. Az eredeti daimón/démon elképzelés már megszületése óta folyamatosan mutálódik, reagálva környezete és kora változásaira. A magát nagyon régóta nagyon makacsul tartó, konvencionális elképzelés szerint a démont leginkább valamiféle diabolikus rettenetként érdemes definiálni. Lehetséges alakja, megjelenése továbbra sem tisztázott, de úgy tűnik, hogy az általunk ismert lényektől való határozott különbözősége, feldolgozhatatlan látványa teszi őt riasztó jelenéssé – sikeresen betöltve így rettegett szerepét. A művészek – az emberi képzelet sajátos korlátainak áttörhetetlensége miatt – sötét babonák által megbélyegzett állatok emberszerű, de bizarr keverékével próbálnak utalni arra az elemi erejű undorra, páni félelemre, ami a démon maga, de ragaszkodnak egy egészen másmilyen, egy egészen vonzó ábrázoláshoz is. Mert a démon megtéveszt és elhomályosít. Elcsábít vagy rádront. Cselekvésre késztet vagy kényszerít. Fordulj vissza! Maradj távol! Az élet körforgásából nem léphetsz ki! Nem mérlegel. A körforgást fenn kell tartani. Mindenáron. Létfenntartó ösztön, önvédelmi reflex – ez is a démon maga. A démon-jelenést saját tudatunk kreálja. Ő az élet rendíthetetlen és kijátszhatatlan őre. Minden sprituális törekvő közeli ismerőse. Mert a megvilágosodás életellenes.
Sokak szerint az év lemeze volt tavaly az izlandi Dead Skeletons debütalbuma (Dead Magick). A zenekart a kultikus The Brian Jonestown Massacre tagjanként is ismert Jón Sæmundur Auðarson (művésznevén Nonni Dead) hívta életre 2008-ban a Dead nevű összművészeti projektje részeként. Már a kezdetekben (főleg akkor) fontos eleme a koncepciónak az indotibeti halál- és koponyakultusz – változó komolysággal. Az első években a zene és szöveg egyszerű, lényegretörő, hatásos, "mantrikus". A számokhoz készült, underground körökben hamar népszerűvé vált videókról hasonló mondható el (Dead Mantra, Om Mani Peme Hung, Kingdom of God). Idővel az egész érettebb, még hatásosabb lett. Nevezik pszichedelikusnak, spacerocknak, krautrocknak, de a nyolcvanas évek legjobb dark wave, goth rock zenéinek is van itt nyoma – na meg némi experimentális drone-nak. Titkon abban bízom, hogy a stílusában egyszerre eklektikus és homogén, hatásában hipnotikus Dead Skeletons – akár egyedül, de inkább többedmagával – elindít egy olyan underground hullámot, ami elmossa végleg a kifulladni látszó post-rock/stoner/doom évek zenei szemétdombját.
Jón Sæmundur az Izlandi Képzőművészeti Főiskolán, majd a nagy múltú Glasgow-i Művészeti Iskolában tanult, ahol 2001-ben MFA diplomával végzett. Munkái leginkább olyan installációk, ahol együtt használhat festményt, szobrot, videót, zenét. Művészetének legfontosabb témája a halál és élet viszonya. 1994-ben HIV pozitívként diagnosztizálták. Kénytelen volt szembenézni halálfélelmével és legyőzni azt. Legismertebb munkája a Dead koncepció, amit 2003-ban kezdett és a mai napig leginkább ezen belül alkot. A Dead koncepció középpontjában valójában az élet áll. "Ki a haláltól fél, nem tudja élvezni az életet."
Az orgona hangját nagyon lehet szeretni. És nem csak azokat a bizonyos nagyon mély regisztereket (de leginkább azokat). Harminc éve Peter Michael HamelBardo című szerzeményét a hagyományos sípos orgona, elektromos orgona és szintetizátor adta keretek közé álmodta. A 26 perces műben megvannak a kötelező mélyek, de nem ezek varázsolnak el, hanem a hangszerek ragyogó összhangja. A zeneszerzőt a keleti vallásokkal és zenékkel való közvetlen találkozásai és pszichológiai tanulmányai egyaránt befolyásolhatták a komponáláskor.
Hamel Berlinben és Münchenben tanult pszichológiát, szociológiát és zeneszerzést. Rendszeresen töltött hosszabb időt Ázsiában. Nagy hatással volt rá az indiai klasszikus zene és a keleti filozófia. Bardo (1981) című lemezén kívül a Colours of Time (1980), The Voice Of Silence (1973) és a Buddhist Meditation East-West (1975) albumokkal is érdemes próbát tenni. Utóbbi a korszak egyik kelet-nyugati kuriózuma.
"A legmagasabb rendű vízió nem a bardo végén, hanem annak a legelején jelentkezik, a halál pillanatában, és ami azután történik, az illúziókba és homályba való lassú alászállás, míg a mélyponton az új fizikai létbe lemerülés áll. A szellemi csúcspontot az élet végeztével érjük el." C.G. Jung
"Az isten- és szellemvilág semmi más, mint a bennem lévő kollektív tudattalan. Ez a mondat azonban megfordítva így hangzik: a tudattalan a rajtam kívülálló isten- és szellemvilág." C.G. Jung
Wendy Carlos az első szintetizátorok egyik legfontosabb népszerűsítője, az elektromos zene egyik nagy úttörője (pl. ő használt először vocodert, olyan elektronikus eszközt, mely az emberi hangot átalakítja elektronikus hanggá). A hatvanas években hangmérnökként ismerte meg Dr. Robert Moog-ot, majd elkezdte használni szintetizátorát. A Moog szintiken előadott Bach átíratok az előadónak és a hangszernek egyaránt elismerést hozott (az elismerés Grammy díjakban és a Moog szintetizátorok kultikus és zeneforradalmi státuszán mérhető). Wendy Carlos ma elsősorban a Clockwork Orange, The Shining és Tron filmzenék révén ismert. Az 1986-os Beauty in the Beast lemeze egy egészen különleges pszeudo-tibeti kompozícióval kezd (Incantation). A szerzeményben a tibeti szertartászenék hangszerei, a szerzetesek recitációja és imamalmok hangjai egyaránt szintetizátorral készült imitációk. Egy ilyen koncepció könnyen szülhet hervasztó végeredményt, de ezúttal nem így történt:
Somei Satoh Mandara Trilogy-ja után miért is ne lehetne egy Void Ov Voices poszt? A VOV Csihar Attila legsajátabb zenei projektje, szóló produkciónak is hívhatom akár. A különös/különleges hangú és énektechnikájú Csihar ezerszer elmondott karriertörténetét most átugrom. Mivel korábban már volt itt szó a Sunn O)))-ról (többször is), arról a pontról folytatom. A Sunn O))) egyértelműen egy jól felismerhető fordulópontot jelentett az énekesnek. A zenekar teljesen beért, kiteljesedett formája egy korábban elképzelhetetlen természetű és méretű zenei mélységeket tárt fel. Attila ehhez sokat tett hozzá, de ő is sokat kapott a Sunn O))) univerzumtól. David Tibettel és Jarboe-val való közös munkái leginkább csak szimbolikusak voltak; szerettük ezeket, mert jók, de többre értékeljük a Void Ov Voices-t, mert az amennyire saját, annyira szédítőek a benne szunnyadó lehetőségek. Attila talán még sokáig nem tud vetekedni Sunn O)))-s önmagával, de ezt egy ideig még nem is várnánk. A Void Ov Voices még csak most formálódik, koncerteken csiszolódik. Jelenlegi állapotában a VOV a különböző hangképzési technikákra és némi elektronikára egyaránt támaszkodik. Magyarországon eddig kétszer lehetett koncerten élvezni a produkciót. Először az Ulver előtt lépett fel, majd legutóbb augusztusban, az év legnagyszerűbb klubkoncertjén, a finn Hexvessel előtt tartott sajátos szeánszot.
Beletúrtam a blogon-egyszer-mindenképpen-posztolnom-kell lemezek sűrűjébe (még mindig nagyon sok ilyen van – sosem érek a végére, ha ilyen ráérősen adagolom őket), és Somei Satoh Mandara Trilogy albuma lett a szerencsés kiválasztott. A hatvanas évek legvége óta alkotó művész szerzeményeit kevés lemez őrzi, bár kompozícióinak száma lényegesen több. Az 1998-as kiadású Mandara Trilogy három hosszabb, (szinte) csak a zeneszerző hangját alkalmazó tételből áll. A három felvétel: Mandara (1982), Mantra (1986) és Tantra (1990). A Mantra korábban már egyszer megjelent egy 1988-as lemezen is, majd 1993-ban egy alig több, mint 1 perces részlete nyitotta a Baraka filmzenealbumot. Somei Satoh vokális szerzeményei leginkább a japán shingon iskola tradícióinak vonzásában születtek. Zongorára írt művei nem kevésbé hatásosak. A Mantra 23 perce után hallgasd meg az 1975-ös Cosmic Womb-ot is (pt. 1 & pt. 2) vagy a Birds in Warped Time II-t.
Gianluigi Gasparetti (azaz Oöphoi) un. deep ambientje valahol az ambient és drone határán érzi igazán elemében magát. Bardo lemeze éppoly lényegretörő, mint a címe. Az egyik legmélyebbre hatoló az efféle kísérletek közt. Abszolút hiteles munka ebben a műfajban nem létezhet, de a lelkiismeretes hozzáállásnak, a témában való alapos elmélyülésnek vannak fokozatai. Egy időben nagyon sokat hallgattam ezt a lemezt, engem meggyőzött. A lemez a "szokásostól" eltérően nem a hat stációt jelentő hat tételből áll, Gasparetti négy bardó állapotra fókuszál, az élet és álom bardót "átlépve" a Samten Bardo kontemplációjával nyitja az albumot ill. az utazást.
"Helyezkedjünk mi magunk a halott helyzetébe, akkor nem kevesebb nyereségünk lesz a tanításokból, ugyanis már az első tételből megtudjuk, hogy minden "adottságok" adója saját magunkban lakozik, amely igazság minden evidencia ellenére mind a legnagyobb, mind a legkisebb dolgokban soha nem tudott, bár igen sokszor oly szükséges, sőt elengedhetetlen volna, hogy tudottá váljék. Mindenesetre az effajta tudomány csak elmélyedni tudó emberek részére való, kik annak megértésére, hogy mit élnek meg, vállalkoztak, akik temperamentum tekintetében bizonyosfajta gnosztikusok, akik egy ödvözítőben, amilyen a Mendäusoké, az "Élet megismerésében" (manda d'haje) hisznek. Talán nem túlságosan sokaknak adatott meg, hogy a valóságot, a világot "adottságnak" lássa. Valószínűleg nagy és áldozatkész megfordulás szükséges ahhoz, hogy megláthassuk, hogy a világ miképpen "adódik" a lélek lényegéből. Hiszen mennyivel közvetlenebb, feltűnőbb, benyomást keltőbb és ezért meggyőzőbb azt látni, hogyan hat rám, mint azt megfigyelni, milyenné teszem én azt. Igen, az ember animális lényege idegenkedik attól, hogy önmagát lássa az adottságok előidézőjének. Ez okból voltak az ilyenfajta próbálkozások mindenkor titkos beavatások tárgyai, amelyekhez, hogy a fordulat totális karaktere szimbolizáltassék, a képletes halál mindenkor hozzátartozott." Carl Gustav Jung.
Jarboe áprilisban koncertezett harmadszorra Budapesten. Úgy egy évvel az elképesztően izgalmas Mahakali lemez és az azt bemutató turné után, mind az új koncerteket, mind az új lemezt komoly várakozás előzte meg (részemről mindenképpen). Az Alchemic címre keresztelt albumot megelőzte egy Skullgirl néven ismertté vált demó. Világos volt, hogy a Mahakali drone metalján és a lemezt kísérő további CD-R-ek drone/ambient kísérletein túllépő zenei formát fog az Alchemic lemez takarni. Ezúttal nincsenek hiperkreatív alkotótársak és karakteres vendégénekesek. A lemez a legutolsó hangokig Jarboe munkája. Az eredmény egy valamelyest befeléforduló, ám cseppet sem lehangoló, zeneileg visszafogott, de így is kellően "energiadús" album, ami a Mahakali árnyékában sajnos talán sosem fogja a kellő elismerést/figyelmet megkapni. A megjelenés előtt/körül a lemezt kísérő ajánlók rendszerint kiemelték, hogy a lemez címe a tibeti Tonglen meditációra utal, ez inspirálta valójában az egész albumot.
A Tonglen (གཏོང་ལེན་; gtong len) a küldés és fogadás tibeti gyakorlata. A tong küldést vagy elengedést, a len pedig kapást vagy elfogadást jelent. Segítségével lecsendesíthetjük a vizeket önmagunkban és a világ másik végén egyaránt. Az alkalmazott együttérzés erőpróbája ez. A Tonglen a fájdalmat együttérzéssé alakítja.
A Tonglen szándékoltan a légzésen alapszik. Más tisztítógyakorlatokban fényt és gyógyulást légzünk be a világegyetemből, és méreganyagokat légzünk ki. A Tonglenben fájdalmat és sötétséget légzünk be. Ezt mélyen megéljük és teljesen átérezzük, majd kilélegezzük azt, ami felszabadulást jelent, abban a formában, amire épp szükség van. Ezt az ebben szükséget szenvedőknek küldjük, beleértve magunkat is.
„Tanuld meg az igazak által ismert alkímiát: abban a pillanatban amint elfogadod a rád mért bajokat, az ajtó kitárul.” (Rumi)
Eliane Radigue a francia kortárs zenének éppoly megbecsült ikonja, mint a kísérleti undergroundnak. A búgó/sípoló audio-akupunktúra (~ drone) egyik úttörője. Zenélni az ötvenes években kezdett, de első kompozíció a hatvanas évek végén születtek, amiket a következő évtizedben mutatott be. Ekkor még Buchla szintetizátoron komponált, majd egészen 10 évvel ezelőttig ragaszkodott az ARP 2500-hoz, ami szinte egyetlen, kizárólagos hangszere lett.
1974-ben a Mills College diákjai vetették fel a kapcsolatot a lassan megnyíló hanghulámokból építkező zenéje és meditációs tapasztalataik között. Eliane Radigue ezután kezdett el a tibeti buddhizmussal komolyan foglalkozni. Menedéket vett, majd három évig tanult az akkoriban Párizsban tartózkodó Nenang Pawo irányítása alatt. Erre az időre zenei tevékenységét felfüggesztette. 1979-ben kezdte komponálni a Milarepa életét feldolgozó darabjait (Songs of Milarepa, Jetsun Mila és Mila’s Journey).
Lemezei közül a nyolc évnyi (1985-93) alkotómunka során megszülető, háromórás Trilogie de la Mort címűt szokták életműve csúcsaként emlegetni. A háromrészes mű első darabja (Kyema) a Tibeti Halottaskönyvben ismertetett átmeneti tudatállapotokat követi. A lemezt a szövegen túl nagy mértékben befolyásolta a művésznő mesterének és fiának halála ('89 és '91) és az ehhez kapcsolódó meditációs gyakorlatai. A trilógia 1998-ban jelent meg.
Legutóbbi műve a csellóra írt Naldjorlak (2008). Nagyszerű album!
Ha valaki Torture Corpse név alatt zenél, akkor joggal várhatunk tőle valami nagyon fájdalmas élményt. A holland Robert Kroos leginkább drone ambientben utazik, éppúgy, ahogyan az elvárható: lassan hömpölygő sűrű hangfolyamokat alkot. Most The world as it is today címmel egy ingyenesen letölthető kétszámos anyaggal állt elő (a címadón kívül a másik szám: Just As There Are No Good Smells In A Cesspit). A lemez ezúttal (is) Yama otthonába vezet. Korábban, a Particular Sufferings lemezen (ami valójában nem is lemez, hanem kazetta) már bejárta a buddhista poklot. Ez az anyag sajnos nem tölthető le (sem ingyen, sem máshogy), de a TC MySpace oldalán oldalán meghallgatható belőle három szám (Ryangoombe, The Pit Of Hot Embers és Sanzu; The Border Between Life And Death). Robert a Torture Corpse-on kívül Dirk Jan Hanegraaffal Mental Youth néven alkot valamivel könyedebb, meditatívabb zenét, Tharpa Jigmével pedig egy mélyen szendergő ambientet éneklő tálakkal, harmoniummal, dudukkal, klarinéttel, gitárral...
Október 27-én, kedden az A38-on lép fel a Sunn O))). Előzenekaruk az Eagle Twin, a jegy ára 3000/3500 Ft.
"A tartós figyelem egy elveszett művészet. A mai szórakozás a Blackberry-kkel és az iPhone-okkal nehézzé teszi, hogy elérjük az embereket, akiket folyamatosan élmények bombáznak. Nem tudatosan lázadunk ez ellen, de büszke vagyok rá, hogy állást foglalunk. Öt percnél hosszabb dalokkal ez ma egy állásfoglalás, ráadásul mi csak négy dalt teszünk egy lemezre. Nem teszünk fel a netre két perces mp3 részleteket sem. Azt akarjuk, hogy az emberek egészében hallgassák meg a számokat."
"A csapat egyik elve, hogy a hagyományos verze-refrén szerkezetektől különbözőt nyújtson. Akár élőben, akár felvételen, valami kihívót és eltérőt akarunk adni. Ha az emberek ettől el tudnak indulni egy másik irányba vagy önkívületbe kerülnek, kikapcsolódnak a hétköznapi életből valahogy, azt hiszem, ez jó. De itt nincs semmi szándékosság, habár ahogy csináljuk, elősegíti ezt."
Justin M. Norton interjúja Greg Andersonnal magyarul a Gothic.hu-n olvasható.
Az orosz Vishudha Kali-t már évek óta igyekszem szemmel tartani, és várom türelemmel, hogy kilépjen korlátai közül és egy jó és izgalmas hangzóanyagot tegyen le végre az asztalra. A lehetőség meg volt/van benne, de eddig valahogy mindig hiányosnak, félresiklottnak, kétes értékűnek/tartalmúnak éreztem a produkciókat. A Velehentor és a Closing The Eternity két oldalról vállon ragadta és egy kissé felemelte Andrej Komarovot; ennek eredménye egy múlt év őszén megjelent lemez. A háromszámos, negyvenperces anyag az Ishopanishad címet kapta. Az Isopanisad (Ísa Upanisad) az Upanisádok egyik legrövidebbike. "A költői szépségű mű az upanisad-filozófia esszenciája."
A lemez valójában egy 2005-ös élő fellépés lenyomata. A közreműködők elsősorban a jól ismert és kedvelt tibeti és nepáli hangszereket szólaltatják meg. Andrej Komarov pedig a Srí Isopanisad mantrát kántálja. A végeredmény egy remek kis drone ambient. A lemez képi arculata sajnos nem a címmel/szöveggel harmonizál, hanem a hangszerekhez hasonlóan Tibetet idézi (nem is kicsit - hiszen már a lemez címe is egy pszeudo-tibeti írással szerepel a borítón). Az összkép ezúttal is fájóan felemás, így a jövőben inkább talán kerülöm, mint követem a Vishudha Kalit.
Vakságba, sötétségbe buknak a nemtudásnak hódolók de ennél is nagyobb sötétbe a tudást csak kóstolók.
Mondták: máshová visz a tudás, máshová a nemtudás. Ezt hallottuk az ősöktől, így maradt ránk a tanítás.
Ki tudás és nemtudás kettősségét egyaránt tudó, az nemtudón halált legyűrő, tudón örökkévaló.
Vakságba, sötétségbe buknak a nemlétnek hódolók, de ennél is nagyobb sötétbe a létet csak kóstolók.
Mondták: máshová vezet a lét, és a nemlét megint más. Ezt hallottuk az ősöktől, így maradt ránk a tanítás.
Aki a lét és nemlét kettősségét egyaránt tudó, az nemlétezőn halált legyűrő, létezőn örökkévaló.
A Sunn O))) a mai zenék egyik legkülönösebbike. Különös hangulatokat idéz meg különös módon (nem ők az egyetlenek ezzel az eszköz- és hangulattáral, ám kétségkívül az egyik legkiemelkedőbbek). Amikor megismertem őket, az egész akkori diszkográfia szakadt a nyakamba. Az első benyomásaim közel jártak Nietzsche híres sorához: "Ha sokáig nézel a feneketlen mélységbe, a mélység visszanéz beléd". Később világossá vált, hogy ennél sokkal többre képesek ők.
A Sunn O))) leginkább a drone metal címke alatt tűnik fel, de jogosan emlegetik velük kapcsolatban a dark ambient és drone doom megjelöléseket is. A zenekart elsősorban Stephen O'Malley és Greg Anderson gitárosok alkotják. A furcsának tűnő nevet a hatvanas években kedvelt Sunn erősítő márka ihlette. Az erősítő logójában a "sunn" után egy kör szerepel körülötte további körökkel és tőle jobbra pár "hullám". A Sunn O))) név a logónak egy igazán hű interpretációja. Zenéjük szélsőségesen lassú és súlyos. A két gitáron kívül minden más instrumentum csak alkalmi vendég. Lemezeik sorában a japán Boris zenekarral közös Altar (2006) a legtöbbet emlegetett és legkeresettebb, de az én személyes kedvencem nem ez, hanem a White 2 (2004) lemez. A 25 perces Decay2 [Nihils' Maw] című tételben Csihar Attila (aki ekkortól rendszeresen feltűnik a zenekarban) az emberiség legrégebben lejegyzett szövegeinek egyikéhez, a szanszkrit nyelvű Shrimad Bhagavatam (másik nevén Bhagavata Purana) tizenkettedik énekéhez adja a hangját. A Kali Yugáról szóló jövendölések együtt örvénylenek a mélybe aláhulló és az onnan felemelkedő hangokkal. Túl egyszerű lenne a sűrű hangfolyamot a legsötétebb kor szimpla soundtrackjeként beazonosítani, hiszen akarva vagy akaratlanul, hasonló hatásokat képes az kiváltani a hallgatóból, mint egyes buddhista szertartás zenék (a hogyanról és miértekről majd egy direkt ilyen témájú bejegyzésben próbálok írni).
Nagyon kiváncsi voltam, hogy különleges világukból koncerten mit és hogyan tudnak megvalósítani. Tavasszal láthattuk őket az ausztriai Donau festivalon, a kremsi minorita templomban. Kezdetben a színpadkép végtelenül puritán és sötét. Amikor Stephen O'Malley és Greg Anderson hosszú fekete csuhában lassú (nagyon lassú) és teátrális (nagyon teátrális) mozdulatokkal gitározni kezd, akkor az egész a maga egyszerűségével roppant látványossá válik. Később csatlakozik a látványhoz némi füst, színes fénynyalábok és végül Csihar Attila. Utóbbi feltűnését a Donau Festival hivatalos fotósai úgy tűnik már nem bírták kivárni. Nem voltak egyedül. Az első 5-10 percben többen elhagyták a zajjal telt templomot. Aki maradt, alig mozdult. Levegőt is csak a falakról ránkszakadó hangfolyam utolsó hangjának elhalása után vettünk először. A szertartást végző három alakot mintha id. Pieter Bruegel álmodta volna a templomba. Az élmény katartikus volt és igen mély nyomokat hagyó, mint egy sikeres lélekmentő trepanáció.
Egy hete nyílt az ötödik kerületi Kis Á-ban a Hic Sunt Daemones címre keresztelt kiállítás. Végül 22 kép került a falakra. Ez a kiállításra méltó képeknek kb. egyharmada, de nem feltétlenül a legeslegjobb egyharmada. A nagyobb személyes kedvenceim sincsenek mind ott, de az összhatással végül elégedett vagyok. És úgy tűnik nem csak én. Őszintén örültem az azonnali és pozitív visszajelzéseknek és az est során kialakuló kisebb-nagyobb beszélgetéseknek. Együtt látva a falakon a képeket, világos, hogy mely irányokba érdemes tovább haladnom, de körvanalazódnak további utak, amiken legalább egy-egy lépést mindenképpen érdemes megtenni. 
