Harrer, Hüttenberg

Heinrich Harrer egyike azon európaiaknak, akik az elmúlt 50 évben a legkülönbözőbb módokon, közvetve vagy közvetlenül, kiemelkedően sokat tettek Tibetért, a "Tibet-ügyért", nagy befolyással voltak a világban jelenleg élő Tibet-képre. A Hét év Tibetben című regényét mára 53 nyelvre fordították le, a belőle készült sikerfilm (aminek a szerző szerint is csak részben van köze a regényhez, azaz a valósághoz – ami nem mellesleg izgalmasabb, mint a belőle táplálkozó mozgóképes fikció...), népszerűsége 12 éve töretlen (szinte nincs hét, hogy valamelyik fájlmegosztón ne tűnne fel a film egy újabb feltöltése). A híres regény magyarul több kiadásban is megjelent, és akár le is tölthető vagy online olvasható. Pár éve a Cartaphilus kiadta a Visszatérés Tibetbe című folytatást, a Park Kiadó pedig a Fehér Pókot, és remélem valamikor Harrer tibeti "útitársának", Peter Aufschnaiter-nek, Nyolc év Tibetben című visszaemlékezésére is sor kerül – a recenziók alapján nem kevésbé érdekes, mint a Harrer-könyv.

Heinrich Harrer visszatérve Ausztriába, a tibeti kultúra bemutatásának, népszerűsítésének több módjával is próbát tett: a regényen túl kiállításokat szervezett, majd 1958-ban két részes dokumentumfilmet készített Heinrich Harrer berichtet über Tibet címmel (az IMDb szerint a film '56-os, és szintén Hét év Tibetben a címe). A filmet feltöltöttem, németül tudóknak hasznos/érdekes lehet:
Heinrich Harrer berichtet über Tibet. 1. Teil: Auf der Flücht Nacht Lhasa
Heinrich Harrer berichtet über Tibet. 2. Teil: In der Verbotenen Stadt





Prof. Harrer tibeti gyűjteményének ma szülővárosa, Hüttenberg ad helyett. A Harrer Múzeum a hegymászó és világutazó számos személyes tárgyát, és az utazásainak tárgyi emlékeit őrzi (Tibet után még megjárta Borneót, Alaszkát, Új-Guineát – rendszerint egy megmászandó hegy apropóján, de mindig egy komolyabb néprajzi gyűjteménnyel tért haza). A múzeum digitalizálta és archiválta hihetetlen méretű fotó- és dia-gyűjteményét, melyben tényleg érdemes egy kicsit elveszni – '82-es tibeti diái között vannak fantasztikusak. 2002 októberében avatták fel, a múzeummal szemben, a hüttenbergi lingkhort (gling 'khor), azaz egy "pszeudó-tibeti mini-zarándokutat", ami nem is olyan rossz, de kaphatott volna szerényebb nevet is. Fényképeink itt.



Múlt év őszén, már Heinrich Harrer halála után, nyitotta meg kapuit Hüttenbergben a Tibeti Tanulmányok Nemzetközi Intézete (Tibet Center - I.I.H.T.S., International Institute of Higher Tibetan Studies). Az intézetben tibeti nyelvet, orvoslást, asztrológiát, filozófiát, filológiát lehet tanulni. Hasonló intézet csak Indiában van.

From Delos to Delphi

Előkerestem, feldolgoztam és Picasa-ra feltöltöttem a négy évvel ezelőtti görögországi utazásunk képeit. Az út célja elsősorban Apollón, a rend és mérték istenének két legfontosabb kultuszhelyének felkeresése volt, de Délosz és Delphoi között Athén, Mükonosz és a Szunion-fok is útba esett.




A görög mitológia szerint Délosz, a kopár, élettelen kis sziget volt Apollón és Artemisz születésének helyszíne. Elsősorban ezért volt a hely a hellén világ szakrális központja i.e. 900 és i.sz. 100 között. Jelentősége később sem sokat csökkent. A szigetet ellepték a szentélyek és a zarándokok. Peiszisztratosz egy rendelete, majd egy delphoi jóslat miatt a szigetet megtisztították az eltemetett halottaktól, és elrendelték, hogy senki sem születhet vagy halhat meg a szent szigeten. Délosznak ma nincs állandó lakosa, és nem lehet a szigeten éjszakázni, így részben még ma is élnek a szabályok; nullára csökkent a születés lehetősége és minimálisra a halál esélye. Ma az egész sziget egyetlen összefüggő régészeti terület végtelen számú impozáns rommal és nagyon kevés hűsítő árnyékkal.



Delphoi az Apollón-kultusznak egy másik, nem kevésbé fontos helyszíne. Apollón itt, a Parmasszosz-hegy lejtőjén ölte meg Püthont. Az aktus helyén emelték azt a templomot az isten tiszteletére, ahol aztán Püthia, a homályos jövendöléseket mormoló orákulum praktizált. Innen került elő a delphoi kocsihajtó (Heniochos) néven ismert szobor. Egyike azon kevés ókori bronzszobroknak, amelyek túlélték – rendszerint föld vagy víz alatt – azokat az évszázadokat, melyek elpusztítottak, beolvasztottak, "újrahasznosítottak" minden bronzból öntött tárgyat, hogy anyaguk fegyverként születhessen újjá. Az i.e. 475-ös születésű szobor az ún. "szigorú stílusban" készült a korai és az érett klasszikus kor közötti átmenet idején. Szerintem az ókori világ egyik legszebb, leghatásosabb szobra. Nem csoda, hogy Hamvas Béla nem ragad meg a szobor puszta szépségénél, művészi nagyságánál; ennél ő sokkal többet lát a kocsihajtóban.

Geheimnis Tibet

Tibet mozgóképes történetének egyik korai híres/hírhedt darabja a Geheimnis Tibet (Titkos Tibet) című 1946-os német dokumentumfilm. Háttere jól ismert, mivel az ismeretterjesztő csatornák az utóbbi években előszeretettel csámcsogtak a szaftos "nácik Tibetben" témán. A filmen megörökített 1939-es német tibeti expedíció kulcsfigurája Ernst Schäfer (1910-1992), a harmincas évek híres zoológusa (szakterülete az ornitológia). Schäfer három tibeti expedíciónak is tagja volt. Az első kettő (1931, 1934-1935) vezetője az amerikai Brooke Dolan volt, a harmadikat (1938-1939) maga Schäfer vezette és a rejtélyes Ahnenerbe szervezet finanszírozta. A csapat operatőre, Ernst Krause közel hatvanezer fotót készített és negyvenezer méternyi 8 miliméteres filmet használt fel (ez úgy 900 órányi felvételt jelent!). Az expedíció ezeken kívül a teljes Kandzsúrral (bka'gyur) és Tandzsúrral (bstan'gyur), további szent iratok másolatával, képzőművészeti alkotásokkal és alapos zoológiai, botanikai és geológiai dokumentációkkal tért haza. A tetemes nyersanyagot feldolgozó film a háború után, 1946-ban került bemutatásra. A furcsa kordokumentum nem túl jó minőségben, de teljes hosszban letölthető (101m 03s, 384x288, 261 MB) (jobb egérgomb, stb...):
Geheimnis Tibet - Ein Film-Dokument der Schaefer-Expedition 1938-1939.mkv

(A Schäfer-expedíció 150 fotójával 2007-ben adott ki albumot a Serindia Publications.)

Ofelas

Két éve futott (nálunk csak DVD-n) egy eredetileg Pathfinder, de nálunk csak azért is A barbár – Legenda a szellemharcosról című fantasy-film. "Egy viking fiút i.e. 1000 körül Észak-Amerika harcias felfedezői véletlenül ottfelejtettek a kontinensen. Egy indián törzs befogadja és felneveli, és amikor 15 évvel késobb újabb viking támadás éri a keleti partot, az immár 25 éves fiatalember megpróbálja megvédeni új családját, és megállítani a vikingeket." Az alapötlet érdekes, a kivitelezés tragikus. A film valójában egy 20 évvel korábbi klasszikus megerőszakolása. Az eredeti film a mai napig a lapp/számi (a továbbiakban inkább az utóbbi) kultúra egyik legfontosabb filmje. A tradicionális számi kultúráról filmek már az 1910-es évektől készültek, de azokat kívülállók készítették a saját nézőpontjuk szerint (Laila - 1928, The White Reindeer - 1952). Az ötvenes években készültek az első valóban számi dokumentumfilmek, majd 1987-ben Nils Gaup, számi rendező elkészítette az Ofelas-t. Ez volt az első teljesen számi nyelvű film.




A film régi legendák nyomán született. Több elbeszélésben is fennmaradt, hogy milyen cselekkel tudták tömegesen megölni a számik az ellenségeiket, a csúdokat. A csúdok (leginkább az oroszokat értették e név alatt) rendszeresen elhurcolták állataikat és megöltek mindenkit, akit csak tudtak a számik földjén. A történetekben rendszerint egy öregasszony lesz a csúdok vezetője, aki útban egy település felé csapdába csalja őket, és mind odavesznek. Nils Gaup filmje 1000 körül játszódik. Az Ofelas főhőse Aigin a fiatal számi, aki a családját megölő csúdokat egy hegyre vezeti, vagy sokkal inkább a biztos halálba. A film legtöbb jelenetét a rénszarvas hordákat terelő nomád számik földjén, a Finnmarksvidda vidéken forgatták, ahol ekkor nem volt ritka a -47 °C. Melegen ajánlott a film mindazoknak, akiket vonz a sarkköri kultúra és érdekli az észak-európai samanizmus (eredeti vallásuk nyomokban még a kereszténység mellet is fennmaradt egészen a 19. századig). A film angol felirattal megnézhető a megavideo oldalán (keresd a Switch to fullscreen mode funkciót...).



Nils Gaup 2008-ban újra egy nagyon fontos számi filmet készített. A Kautokeino-opprøret (A Kautokeino-i felkelés) az 1852-es tragikus eseményeket dolgozza fel. A 19. században a számi kisebbségek "kordában tartásásának" leghatékonyabb eszközének a férfiak alkoholfüggővé tétele bizonyult. Az észak-norvégiai Kautokeino-ban a számik egy kis csoportja az alkoholárusítás betiltását követelte, majd megölték a kereskedőt, felgyújtották a boltját, továbbá a paplakot és a rendőrőrsöt is. A felkelést szigorú megtorlás követte. A film az Ofelas-nál nehezebb, szárazabb, de érdekes lehet például azoknak, akiket érdekel a Laestadianizmus vagy úgy általában a számi történelem.

Óðin's Raven Magic

Az izlandi Sigur Rós és Hilmar Örn Hilmarsson, további neves izlandi zenészekkel, énekesekkel kiegészülve 2002 májusában, a Reykjavík Arts Festival-on adták elő először az Óðin's Raven Magic című nagyzenekari kompozíciót, majd nem sokkal később Londonban megismételték. Ha jól tudom, akkor azóta nem adták elő újra és lemezen sem jelent meg, habár a londoni előadásról több felvétel is készült, így létezik a műnek nemhivatalos kiadása. A nagyzenekari mű a Hrafnagaldr Óðins című izlandi költemény megzenésítése. A költemény az Edda stílusában íródott, koráról megoszlanak a vélemények (a merészebb becslések szerint 700 éves). A szöveg hemzseg a nordikus mitológiából ismerős – vagy kevésbé ismerős – nevekkel, így a hozzá komponált zenemű is egy nordikus zeneképet formál meg – hitelesen. A mű egyik jellegzetes hangszere a Steinharpa (kő hárfa), amit az izlandi szobrász és zenész Páll Guðmundsson készített a farmja környéki kövekből.

"Mágikus dalokat énekeltek,
Farkasokon vágtattak,
Rögnir és Reginn,
A világ végéig.
Óđin hallgatta őket
Trónjáról;
Figyelte az utazók
Távoli útját."

Bardo project, Moscow

Gondban voltam, hogy hogyan oldjam meg a bejegyzés címében, hogy egyértelmű legyen, hogy annak tárgya nincs közvetlen összefüggésben magával a felülettel, ahol szerepel. Végül a fenti megoldást választottam. Szergej Gabbaszov, moszkvai úriember 2007 folyamán több lemezt is készített Bardo név alatt (amik letölthetőek 320 kbps minőségben). A név egyértelműen meghatározza a kezdeti orientációt, de a későbbi elkanyarodásnak sem mond ellen, hiszen az újlatin nyelvekben a Bardo énekes bárdot, dalnokot jelent.



A Calling The Demons egy hosszú, három tételes anyag. A számok címei magukért beszélnek: Thosgrol, Cutting Through Dualism, Rolmo. A hangszerek nem meglepő módon egyes tibeti rítusokból ismerősek: damaru, éneklő tál, kangling. Ezen az anyagon erősebb a hangszereken túli gépi megoldások szerepe. A végeredmény egyértelműen ambient. Az Om című lemez puritánabb. Recitációk, hangszeres szólók. Érdekes változásokat a Kola című anyag hoz. A hangszerpark látványosan bővül, így a korábbi hangszereken túl feltűnik a doromb, a didgeridoo, az udu, a djembe és az egyik kedvenc fúvós hangszerem, az örmény duduk. Ezúttal az Entering Bardo és a Dancing of Chitipati című szerzeméyek valamelyest kilógnak a sorból. Ezt a szépséghibát leszámítva ez az anyag számomra a legjobb, legizgalmasabb. A 2007 nyarán és őszén készített Tree Of Life tovább lép. Itt már nem szerepel damaru és kangling, és ezzel együtt sajnos a Bardo projekt tibeti vonatkozása is eltűnik. Új hangszerként a nepáli ütős, a madal tűnik fel. A nagyon jó ambient kísérletek sorát megbontja két doromb centrikus darab (Murchanga, Nepal) és egy Kirtana (a fuvolázó fekete bőrű isten nagy mantrájának előadása).
Nem tudom, hogy innen merre tovább, de nagyon remélem, hogy a dub irányába való hajlást (Smola, Nivkhdub, Baka) nem gondolja komolyan.

Insect Musicians & Songs Of Byzantine Flowers

A közelmúltban egy olyan lemez hullott az ölembe, ami több, mint 10 éve már, hogy felkeltette az érdeklődésemet, de megismernem ezidáig valahogy mégsem sikerült. Nos, Graeme Revell The Insect Musicians (1986) lemeze valóban olyan kíváló, mint amilyennek akkor, '95-ben elképzeltem. A különleges lemez dalai kizárólag rovarok (számszerint 25, különböző kabócák, sáskák, szöcskék, tücskök, legyek, darazsak, lepkék, szúnyogok stb.) keltette hangokból (ciripelés, cincegés, rágás, repülés, rajzás, udvarlás hangjai stb.) lett gondos munkával összeszerkesztve. Az albumot igazán nagy kár volna csupán egyfajta kuriózumnak tekinteni, ugyanis tényleg nagyon jó. Nálam idővel méltó párja lehet nagy kedvencemnek, a Zamia Lehmanni: Songs Of Byzantine Flowers (1986) lemeznek.

Graeme Revell ma elsősorban remek filmzenék (Holló, Sin City...) szerzőjeként ismert, de volt egy nem egészen 10 éves korszak, amikor a legendás SPK zenekar egyetlen állandó tagjaként sokkal mélyebb nyomot hagyott a modern kísérleti zenék kollektív tudatalattijában. A '79-es alapítású csoport a korai nyers industrialtól (az egyik legelső formáció volt, amit industrialnak nevezhetünk) haladt az ambientbe hajló kísérletek és szintipop slágerek (pl. Breathless) felé, útközben nem egy "átmeneti" szerzeményt (pl. Metal Dance) hagyva maga után.

"A Zamia Lehmannit néhány kritikus az év legjobb "keleti" munkájának minősítette, pedig legalább annyi klasszikus és nyugati hatás érezhető rajta. Az új-zélandiakat, mint ami én is vagyok 200 éve idedobták és a letelepedők mindent el akartak felejteni abból a kultúrából, ahonnan jöttek. Jelenleg Ausztráliában lakom, ami majdnem Dél-Kelet Ázsia és az SPK fele kínai születésű, ezért úgy gondolom az album létrehoz számunkra egy olyan kultúrát, amely eltér mind az európai, mind a keletről érkezett örökségtől. Egyik kedvelt rész számomra, amikor a Fairlight-ban egy ősi ausztrál hangszeren, a didgeridoo-n játszom. Ez sokkal inkább emocionális album, mint amit valaha is csináltam. A "bizánci" motívum az új kezdési pontok metafórája, a jövőhöz vezető kulcs az új kiindulási pontok keresésésben rejlik, egy stílusnál, vagy gondolati keretnél nem szabad megragadni."

Graeme Revell official
Graeme Revell – Filmzene.net
Graeme Revell – imdb.com

SPK archive SPK – Wikipedia
Early SPK concert photos by Philippe Carly

Lafcadio Hearn: Insect Musicians, from Exotics and Retrospectives, 1898

Iceland fotók

Iceland fotó album

Autopsia

"Mi nem dolgozunk ki filozófiai eszméket, bár külső szemlélőnek talán úgy tűnhet, hogy mégis. Ha a filozófiai eszmék az alkotási metódusunk szolgálatára lehetnek is, mi csupán általános fogalmakat használunk fel, és szándékosan figyelmen kívül hagyjuk a jelentésük eredetét. A szavakká formált fogalmak a kultúra fejlődésének részeit képezik, ebből következően ezek a mi munkánk részét is képezik, de pusztán annak köszönhetően, hogy ily módon e fogalmak a kultúra szókincsének részei. Mindazonáltal, az Autopsia munkáiban a fogalmak felvállalják az új kapcsolatok teremtésének szerepét. Munkáinkba adaptálva a fogalmak új identitást szereznek, mely az Autopsia munkásságának esszenciáját formálja meg. Megalapozott kulturális mintákat használunk kódokként, munkáinkban ezek valami újat, valami autentikusat jelenítenek meg. (...)

A dolgokat késztermékekként szemléljük, intuíción alapulva, azaz ösztönösen és nem tudományos szemmel, megkísérelve megérteni, de soha sem megmagyarázni, hiszen azt gondolom, hogy az Autopsia célja nem az értelmezés, hanem az eredetek vizsgálata."

"Az Autopsia munkáiban nincs misztikum, de benne van a módszerekben, a külső képek megformálásában. Általánosságban azt mondhatom, hogy valahol értjük a misztikus törzset, de ez csupán korlátozott mértékben lehetséges, mivel megpróbálunk bizonyos formákat kontrollálni, például a formulák megértése által."

Autopsia
Autopsia – bandcamp
Autopsia – facebook
Autopsia – YouTube
Autopsia – Discogs
Autopsia – soundcloud
Autopsia – Wikipedia
Illuminating Technologies

A Hortobágy régi fotókon

A régi Hortobágy képekben (a Magyar Néprajzi Múzeum képanyaga)

Beowulf & Grendel

Ősszel mutatják be Robert Zemeckis Beowulf filmjét. Nagy várakozás előzi meg a produkciót (nem a részemről). Az előzetes alapján egy fantasy filmet faragtak Beowulf történetéből. És ha ez nem lenne elég, Beowulf: Prince of the Geats címmel is fut egy project. Évekkel korábban Sturla Gunnarsson izlandi születésű kanadai rendező Beowulf & Grendel cím alatt dolgozta fel a történetet és nem is akárhogyan.



Beowulf a mai Svédország délnyugati részén élt gaut (más átírásban geat) törzs mitoepikus hőse. A tetteit megéneklő eposz a 7. sz. végén vagy a 8. sz.-ban keletkezett, de a kézirat melyből ismerjük kb. 1000 körül íródott. Beowulf a történetben szörnyek legyőzője. Ebbéli kiválóságát három alkalommal kell bizonyítania. Ellenfelei mindig erősebbek a korábbinál, és az utolsó végül halálos sebet ejt rajta. A történet számos izlandi sagával mutat rokonságot (a viadalok vagy Beowulf alakja). A ránk maradt kézirat már a kereszténység hatását tükrözi. Első ellenfelét, Grendelt sátáni vonásokkal ruházzák fel, Beowulf pedig keresztény megszabadítóként tűnik fel.



A filmhez óvatosan közelítettem. Hamar kiderült, hogy számos pozitív tulajdonsággal bír. A legfontosabbak röviden:
A forgatókönyv alapos, az eredeti vázra egy nagyon jó történetet húztak. Értelemmel tölti ki a hézagokat és roppant ügyesen bánik az eposz kései keresztény betoldásaival.
A dán királyt az egyik legjobb/legnépszerűbb skandináv színész, Stellan Skarsgård játsza, aki alakításával — ha a forgatókönyv nem lenne elég erős — egymaga is ki tudná emelni a filmet az eposzfeldolgozások sovány tömegéből.
A filmet Dánia helyett Izlandon forgatták. A tájak egészen hihetetlenek (tulajdonképpen ez volt az ami révén ráakadtam a filmre).
A film zenéjéért, a nyolcvanas években a Psychic TV-vel és a Current 93-vel rendszeresen kollaboráló Hilmar Örn Hilmarsson okolható.



Úgy hírlik, hogy a hangzatos Beowulf - A hős és a szörnyeteg címmel az egyik kereskedelmi csatorna is sugározta a filmet. Trailert ezúttal nem mellékelek, ugyanis rettenetes, nem is kicsit. A film viszont tényleg jó.

Beowulf & Grendel – official
Beowulf & Grendel – imdb.com