2011. december 13., kedd

Tantric Art of Rajasthan

Egy francia költő, Franck Andre Jamme 1970-ben egy párizsi galériában olyan XVII. századi indiai tantrikus festményekbe botlott, amik zavarbaejtő módon emlékeztették európai modern és absztrakt művészek munkáira. A modern művészettel való látszólagos hasonlóság óriási hatással volt a költőre, és úgy döntött Rádzsasztánba utazik és utánajár a titokzatos hagyománynak. Sokáig hiába kereste a megfelelő forrásokat, a családokat, ahol még él a tradíció. 1985-ben egy Dzsaipurba vezető úton buszbalesetet szenvedett, amiben hét ember meghalt, de ő sem úszta meg sértetlenül. Két évbe telt míg fizikailag és mentálisan felépült és visszatérhetett Indiába. Pár évvel rá találkozott egy jóssal, aki szenvedéseit Shaktinak tett felajánlásként értékelte, és hajlandó volt bevezetni őt a tantrikus festményeket készítő és használó nagyon zárt közösségekbe. Azóta Jamme az összegyűjtött kincseket több ízben kiállította és katalógusokba rendezte. A képek kapcsán a nyugati galériák, szakírók újra és újra az európai művészeti hullámokat évszázadokkal megelőző absztrakt művészetről, egyfajta művészettörténei kuriózumról írnak. Nos, ezeknek a tantrikus képeknek annyi köze van csak az absztrakthoz, hogy az európai mozgalom kellett ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vegyék – korábban valószínűleg nem is foglalkoztak volna vele. A festett lapoknak spirituális funkcióik vannak, pl. meditáció eszközei. Az egyedi ábrázolásmód gyökerei részben valahol a yantra tradícióban keresendők.

További képek a következő oldalakon: TheNewYorkTimes, Feature Inc, Siglio Blog, The Drawing Center.







2011. december 3., szombat

Shōmyō & Gregorian


Tíz éve a cseh Schola Gregoriana Pragensis gregorián kórus és a japán Tendai iskola szerzetesei Prágában egy közös koncert erejéig közelebb hozta egymáshoz a két vallás szakrális énekeit. 2005-ben a két kórus Japánban többször is megismételte közös műsorát, majd 2008 nyarán a Maulbronni kolostor Musica Sacra című koncertsorozatának részeként is felléptek. Ezúttal meg is örökítették a koncertet, így mi is hallhatjuk, milyen amikor két ilyen kórus ill. hagyomány egyszerre szólal meg.


2011. december 2., péntek

Incantation


Wendy Carlos az első szintetizátorok egyik legfontosabb népszerűsítője, az elektromos zene egyik nagy úttörője (pl. ő használt először vocodert, olyan elektronikus eszközt, mely az emberi hangot átalakítja elektronikus hanggá). A hatvanas években hangmérnökként ismerte meg Dr. Robert Moog-ot, majd elkezdte használni szintetizátorát. A Moog szintiken előadott Bach átíratok az előadónak és a hangszernek egyaránt elismerést hozott (az elismerés Grammy díjakban és a Moog szintetizátorok kultikus és zeneforradalmi státuszán mérhető). Wendy Carlos ma elsősorban a Clockwork Orange, The Shining és Tron filmzenék révén ismert. Az 1986-os Beauty in the Beast lemeze egy egészen különleges pszeudo-tibeti kompozícióval kezd (Incantation). A szerzeményben a tibeti szertartászenék hangszerei, a szerzetesek recitációja és imamalmok hangjai egyaránt szintetizátorral készült imitációk. Egy ilyen koncepció könnyen szülhet hervasztó végeredményt, de ezúttal nem így történt:

2011. október 9., vasárnap

Contemporary Art of Ang Tsherin Sherpa

Ang Tsherin Sherpa 1968-ban született Katmanduban. Thangka festészetet tizenkétévesen kezdett tanulni apja, Urgen Dorje mellett, aki Tibetben volt híres thangka festő. Tsherin tizennyolc évesen a hat év intenzív képzés után Tajvanra ment számítástechnikát – és mandarin nyelvet – tanulni. A tanulmányok után visszatért Nepálba és apjával együtt festett thangkákat és kolostorokban freskókat. 1989-ben az Egyesült Államokba ment, ahol folytatja a festést. A tradícionális thangkafestésen túl egy saját, egyedi képi világot is megteremtett. Ez együtt rezdül a kortárs tibeti festészet hullámaival. Hasonló témák izgatják és hasonló módon reagál rájuk. Gonkar Gyatso és Gade mellett ő a legkíválóbb.
A korábbi, csak-képek-és-linkek-semmi-szöveg típusú Ang Tsherin Sherpa posztot töröltem.

Mechanical Nirvana


Wang Zi Won kibernetikus szobrai túl vannak minden emberin: személytelen kiberbuddhák és kiberbódhiszattvák. A tökéletes kiborg és a teljes felébredés, megvilágosodás egyaránt célja, terve az emberiségnek, bár két egymástól nagyon távoli szeletének. Elérni bármelyiket is szinte lehetetlen, mégis sokan törekednek rá fáradhatatlanul.


video video
video

2011. október 6., csütörtök

Supreme Silence

A blogon bemutatott zenék egy része általában jogosan kapja az alulértékelt, méltatlanul mellőzött címkéket. Fel sem tűnik az ítélet súlya. Magyar vonatkozású lemezeknél viszont nagyon is feltűnő, ha tíz éves késéssel botlok bele egy olyan kivételes albumba, mint a Supreme Silence. Talán a maga korában épp úgy alakult, hogy nem keltett kellő feltűnést, később meg már nem erőltette se a kiadó, se egy terjesztő. Pedig kellett volna!

A Supreme Silence (1998) Peeter Vähi észt kortárs zeneszerző erősen tibeti vonatkozású műve. Nem ez az egyetlen ilyen jellegű munkája, ám ez a legnagyobb, legjelentősebb. Máskor csak egy-egy tétel erejéig merészkedett e területre; ilyen volt korábban a tíz perces Nine Mantras, legutóbb pedig Chrysanthemum Garden (2008) lemezének Green Tara című tétele (egy részlet belőle a YouTube-on), s közben Martin Kuuskmann fagottművésznek is segítő kezet nyújtott The Path of Mantra (2006) lemezénél.

A Supreme Silence zenei világát már azelőtt fel tudjuk mérni, mielőtt egy hangot is hallanánk belőle; a résztvevők névsora viszonylag rövid, ám sokatmondó: az Észt Nemzeti Férfikórus, az angol Arsis kéziharang zenekar, Lovász Irén és Koncsok Lhundrup (dungcsen, damaru, recitáció).



Az első tétel egy szinte teljesen instrumentális felvezetés tizenhárom percben (címe szerint egy mandala felajánlás). A hasonló hosszúságú Vajrasattva Mantra a száz szótagú vadszraszattva mantra eredeti nyelvű, ám nagyon is európai ízű előadása. Európaisága éppúgy előnye, mint hátránya. A férfikórus kellő hatást kiváltani nem tudó "mantrarecitációját" Lovász Irén hangja menti meg. Ezt követi a hat perces Supreme Silence, azaz legfelsőbb csend, azaz sunjatá, azaz üresség, azaz két szám közti hat perces szünet. A záró Aspiration for the Pure Land (Törekvés a Tiszta Földre) a lemez csúcsa, itt minden a helyére kerül. Szövege Dzsigten Szumgontól (1143–1217) származik (a teljes szöveg angolul itt a lap alján). A szövegeket egyébként a Drikung Kagyü iskola feje, Drikung Kjabgön Csecang válogatta/ajánlotta a produkcióhoz.



A lemez egyik legerősebb elemét, Lovász Irén hangját először a Hortobágyi Lászlóval közös felvételeken hallottam (a Virágok vetélkedése az egyik legszebb közös munkájuk), és sokáig máshol nem is. Egy 1998-as Magyar Narancs interjúban Hortobágyi Lászlóról és a Supreme Silence lemezről egyaránt mesél az énekesnő.
"A lemez kiadója (Ulrich Rützel, az Erdenklang főnöke - a szerk.) úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha én leszek a darab szólóénekese. A premier előtt néhány héttel készült csak el a partitúra, és miután kaptunk már egy díjat (a Világfa német kiadása, a Rosebuds in a Stoneyard a kritikusok nagydíját kapta - a szerk.), azt tűnt számára a legbiztosabbnak, ha velem énekelteti a szólót. Ezért az én hangomra írta a zeneszerző, Peeter Vahi a darabot. Szóval mondták, hogy tibetit kéne énekelni, én meg gondoltam, miért ne. Azt hittem, tibeti népzenéről van szó, és kapok majd archív felvételeket. Aztán ahogy közeledett a bemutató, megkaptam a partitúra első felét. Ahhoz már késő volt, hogy kiszálljak, így csak szörnyülködhettem, hogy milyen nehéz, de akkora kihívás volt, hogy nagyon izgatott, meg tudom-e csinálni. Amikor kimentem Tallinba, az is elég érdekesen nézett ki. A repülőtérről egyenest a próbára mentem, két nap volt a premierig, ott állt hatvan férfi a színpadon, előttük az észt származású, New York-i karmester, Kristjan Jarvi, és mondták, hogy tessék művésznő, lehet beszállni, az első tétel végénél tartunk. Nekem meg remegett a lábam, akkor láttam először a zeneszerzőt, a karmestert, az énekeseket, a kéziharangos zenészeket, egyedül az Ulrichot ismertem, aki a hátsó sorban vigyorgott. Szerencsére a karmester kicsit lelassította a tempót, így ki tudtam mondani azokat az abrakadabrákat, amiket Kelény Béla segítségével tanultam tibetiből és szanszkritből, és amikor kiderült, hogy meg tudom csinálni, akkor elkezdtem a dolgot élvezni. Két bemutató volt: Tallinban a Zeneakadémián és Tartuban, a híres középkori egyetem aulájában, aztán másnap hozzákezdtünk a felvételekhez a tallini rádióban, ebből lett a CD. A félig német, félig New York-i CCn'C Records új sorozatának első darabjaként jött ki."

2011. szeptember 29., csütörtök

Kiállítás után

Egy hete szedtük le a Picasso Pointban az első kalligráfiákból rendezett kiállításom képeit. A huszonöt kalligráfia végül két hét helyett egy teljes hónapot töltött a Hajós utcában. A megnyitó és kiállítás sikerességet megítélni nem kívánom. A reakciók számomra mindenképpen hasznosak voltak. Abban már korábban is biztos voltam, hogy kalligráfiákat kiállítani úgy, hogy nincs igazán mód jelölni, hogy pontosan mit is lát az ember a keretben, nem szerencsés. Akiben a szándék bár megvolt, ám mégsem jutott el a kiállításra, ne bánja. A következő másfél-két évre tervezek további egy-két kiállítást más-más tematikával. A kiállításon megjelenőknek köszönettel tartozom. A szervezőknek, a helynek, a kiállítás megnyitójának és a képfelrakással vesződöknek méginkább. A facebookon találsz huszonöt fotót a kiállításmegnyitóról.  Valamikor a közeljövőben a kalligráfiákból csinálok egy külön galériát. (UPDATE: csináltam)
A megnyitón Rádi Sándor Zsolt által felolvasott szöveg a Mahávairocsana szútra három fejezete (XVI. XXIII, XXIV.). Az első kettő a betűk – leginkább a primordiális "A" – jelentőségéről szól. A szövegek alkalmi fordítások, a megnyitóra készültek, így pl. a XXIV. fejezetet kicsit rövidítettük, hogy érthetőbb legyen. A szútra teljes fordítása folyamatban.

2011. szeptember 27., kedd

Loungta


Épp négy éve posztoltam a francia Zingaro társulat Loungta című műsorának ajánlóját. A műsorban leginkább a tibeti kultúra különböző rétegeinek táncai és teatralizálható jelenetei jelennek meg egy egészen új módon, a szélparipa (lungta) jelkép/mítosz által nem kicsit inspirálva. Azóta sikerüt az előadást rögzítő egy órás filmet megnéznem. A műsor kb. háromnegyede egyérteműen 10/10 pontos, az utolsó negyed számomra némi kizökkenést jelent a gyütö szerzetesek és a lovasszínház teremtette egyedi és rendkívüli atmoszférából, de a végeredmény így is mindenképpen figyelemre méltó. A produkció sokkal inkább kreatív vagy akár új távlatokat nyitó, mint blöff vagy olcsó cirkusz. Ha többet nem is akarsz, legalább ezt a két részletet nézd meg:


2011. szeptember 21., szerda

Alexei Tegin

Alekszej Tegin (Алексей Тегин) a moszkvai underground egyik kultikus figurája. A mai orosz buddhizmus utóbbi 10-12 éve – és egyúttal jövője – is nagyon máshogy nézne ki nélküle. Festészettel kezdte, zenei felfedezőutakkal folytatta, végül a bönnél kötött ki.


Alex Tegin 1951-ben született Moszkvában. Művészetet szülővárosának közép- és főiskoláin tanult. A hetvenes és nyolcvanas években több jelentősebb tárlaton is kiállította fotóreaista/hiperrealista képeit (főleg a nyolcvanas évek elején). Az ezredforduló óta újra rendszeresen szerepel kiállításokon. Legtöbb képét egy helyen a neten a Vrublevszkaja Galéria oldalán találod.

Zenészként fiatalon még Hendrixet játszott, később avantgárd dzsesszt, majd a Swans zenekar hatására a súlyos és nyers zenei formák felé fordult. Aztán jött a bön szertartászene: a kilencvenes években egy prostituálton keresztül jutott hozzá véletlenül/sorsszerűen egy kazetta, amin szerzetesek énekelnek. Eleinte unalmasnak találta, de valamilyen oknál fogva mégis újra meg újra meghallgatta. Amikor énekelni próbálta, jött rá, hogy itt valami egészen különleges, mágikus dologról van szó. A felfedezést több évnyi intenzív gyakorlás követte, majd mikor kitanulta a technikákat, másoknak is továbbadta tudását. Ahogy mindebből ki is derül, amit tud, nem egy mestertől tudja. Többek szerint ez így hiteltelen, sőt veszélyes... Tegin interjúkban szívesen beszél tapasztalatairól, az európaik által túlmisztifikált mester-tanítvány viszonyról, hangszereiről, és természetesen a gyuke és gyer neveken ismert tibeti énektechnikákról, és azok élettani hatásairól. Az interjúk sajnos mind orosz nyelvűek, így nem tudok azokból érdemben idézni, de egy nagyon rövid részletet azért mindenképpen:
– Próbáltad már a csöd rítust egy temetőben?
– A temető azoknak jó, akik félnek vagy valami egzotikusra vágynak, de számomra a halottak közömbösek.
Purba néven először 1999-ben rögzített felvételt (harmadmagával). Ez volt az "A" lemez, amit már csak egy olyan lemez követett (2000-ben), ahol a csoport Purbának írta a nevét (innentől már Phurpa). Mostanra már gyakorlatilag követhetetlen a kiadványok száma. Saját nevén 2002-ben adott ki egy brilliáns lemezt Gyer - Sacred Tibetan Music Of Bon Tradition címen. Mindeközben Corps név alatt is fellép, mint egyszemélyes Swans tribute-zenekar.



Mindenképpen érdemes két olyan színházi produkciót is megemlíteni, amiben Tegin részt vállalt. Vlagyimir Epifancev (Владимир Епифанцев) 2001-ben posztmodern Macbeth-jéhez tibeti torokéneket és zenét is használ (a videón 4:10-től van egy ilyen egyperces részlet). A jelmezeket Tegin felesége, Szvetlana Tegin tervezte, így a színpadon feltűnő Csitipati talán nem is olyan meglepő. 2009-ben Oleg Kulin kérte fel Alex Tegint és a Phurpát egy Monteverdi adaptációhoz. Kulintól A Boldogságos Szűz vecsernyéje (Vespro della Beata Vergine) egy egészen szürreális látványvilágot kapott. Hogy ebbe hogy fér bele a Phurpa? Van róla egy videó (és pár fotó).

(A két Tegin portrét Alex Dust lőtte.)




2011. szeptember 9., péntek

Yang Liping's Trilogy

Rossz beidegződés egy tibeti témájú, és láthatóan monumentális kínai színpadi produkciót értéktelen cirkusznak, gátlástalan propaganda eszköznek, vagy akár jószándékú, de nagyon esetlen próbálkozásnak ítélni a legelső találkozáskor. A Tibeti misztériumok című talán mégis más. Egy színes blogbejegyzést nekem mindenképpen megér. A darab rendezője Yang Liping, bai nemzetiségű táncosnő, koreográfus. Ázsiai rajongói istennőként emlegetik, de még a nyugati félteke YouTube-kommentelői szerint sem ember – inkább egy valószerűtlen mozgású alien.
 

Yang Liping 1958. november 10-én született Yunnan tartományban. Már gyerekkorában nagyon szeretett táncolni, tánciskolába azonban sohasem járt. Elképesztő tehetségének köszönhetően került be 1971-ben szülőfalujából egyenesen a Xishuangbanna járási ének- és táncegyüttesbe, 1980-ben pedig a Nemzetiségek Központi Ének- és Táncegyüttesébe. Yang pávatáncával vált igazán ismertté, kínai pávakirálynőként is emlegetik. Országos népszerűségét 1986-ban szerezte, amikor megalkotta és előadta saját táncát, a Páva lelkét. Ezt követően a világ számos pontján megfordult, önálló estet adott a Fülöp-szigeteken, Szingapúrban, Tajvanban, Japánban, Oroszországban, az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában is. A színpadon kívül kipróbálta magát filmrendezőként is: Taiyangniao (Napmadár) című filmjével 1998-ban elnyerte a Montreali Nemzetközi Filmfesztivál zsűrijének különdíját.
 
2004 és 2008 között rendezte tánctrilógiáját, mely darabjai ma elsősorban a Dynamic Yunnan, Shangri-la és Mysteries of Tibet címeken ismertek. Éveken át gyűjtötte az előadásokhoz a kínai nemzetiségek táncait, énekeit. A harmadik rész, a tibeti zenedráma esetében gyakorlatilag értékmentő missziót végzett. Az eltünőfélben lévő autentikus tibeti táncoknak hiteles, aktuális lenyomatát adja. Ezúttal nem koreográfusként, inkább néptáncok gyűjtőjeként határozta meg magát. Az előadásnak egyébként Yang Liping az egyetlen nem tibeti tagja. A tibeti táncosok és zenészek nem profi színpadi előadók, sokuk most először lépett fel az otthonától távol. A négy felvonásos dráma egy idős zarándoknő története, kinek útja során találkozunk a jól, vagy kevésbé ismert tibeti táncokkal, dalokkal (pl. jaktánc, Geszár ének). Yang Liping szólótánca viszont olyan, dramaturgiailag fontos jelenet (egy lótuszban táncoló Dolma/Tārā), mely nem tud közvetlenül néptáncokból építkezni, így a korábbi sikereiből ismert, már 25 éve névjegyének számító – és a közönség által nagyon kedvelt – mozgásokat alkalmazza.
  
A trilógia darabjai több tekintetben nagyon különböznek egymástól, de a tibeti kultúra mindháromban megjelenik. A színpadi fotók a Mysteries of Tibetből vannak, a videók az első két részből.



2011. szeptember 7., szerda

Void Ov Voices

Somei Satoh Mandara Trilogy-ja után miért is ne lehetne egy Void Ov Voices poszt? A VOV Csihar Attila legsajátabb zenei projektje, szóló produkciónak is hívhatom akár. A különös/különleges hangú és énektechnikájú Csihar ezerszer elmondott karriertörténetét most átugrom. Mivel korábban már volt itt szó a Sunn O)))-ról (többször is), arról a pontról folytatom. A Sunn O))) egyértelműen egy jól felismerhető fordulópontot jelentett az énekesnek. A zenekar teljesen beért, kiteljesedett formája egy korábban elképzelhetetlen természetű és méretű zenei mélységeket tárt fel. Attila ehhez sokat tett hozzá, de ő is sokat kapott a Sunn O))) univerzumtól. David Tibettel és Jarboe-val való közös munkái leginkább csak szimbolikusak voltak; szerettük ezeket, mert jók, de többre értékeljük a Void Ov Voices-t, mert az amennyire saját, annyira szédítőek a benne szunnyadó lehetőségek. Attila talán még sokáig nem tud vetekedni Sunn O)))-s önmagával, de ezt egy ideig még nem is várnánk. A Void Ov Voices még csak most formálódik, koncerteken csiszolódik. Jelenlegi állapotában a VOV a különböző hangképzési technikákra és némi elektronikára egyaránt támaszkodik. Magyarországon eddig kétszer lehetett koncerten élvezni a produkciót. Először az Ulver előtt lépett fel, majd legutóbb augusztusban, az év legnagyszerűbb klubkoncertjén, a finn Hexvessel előtt tartott sajátos szeánszot.




2011. szeptember 6., kedd

Mandara Trilogy

Beletúrtam a blogon-egyszer-mindenképpen-posztolnom-kell lemezek sűrűjébe (még mindig nagyon sok ilyen van – sosem érek a végére, ha ilyen ráérősen adagolom őket), és Somei Satoh Mandara Trilogy albuma lett a szerencsés kiválasztott. A hatvanas évek legvége óta alkotó művész szerzeményeit kevés lemez őrzi, bár kompozícióinak száma lényegesen több. Az 1998-as kiadású Mandara Trilogy három hosszabb, (szinte) csak a zeneszerző hangját alkalmazó tételből áll. A három felvétel: Mandara (1982), Mantra (1986) és Tantra (1990). A Mantra korábban már egyszer megjelent egy 1988-as lemezen is, majd 1993-ban egy alig több, mint 1 perces részlete nyitotta a Baraka filmzenealbumot. Somei Satoh vokális szerzeményei leginkább a japán shingon iskola tradícióinak vonzásában születtek. Zongorára írt művei nem kevésbé hatásosak. A Mantra 23 perce után hallgasd meg az 1975-ös Cosmic Womb-ot is (pt. 1 & pt. 2) vagy a Birds in Warped Time II-t.


2011. augusztus 24., szerda

Siddhaṃ a Picasso Pointban

És nem csak siddhaṃ, de lantsa (rañjanā), uchen, petsug (khamyig), jampelyig is. Augusztus 25-től szeptember 8-ig 22-ig látható a felsorolt írásokat alkalmazó kalligráfiáimból ízelítő a Picasso Pointban. A kiállítás ajánlója szerint: "Ez a kiállítás egyfajta összegzés, ám teljesen új művekkel. Összegezni az elmúlt húsz évet kívánja, de nem az ez idő alatt festett képekkel, hanem a felgyűlt tapasztalatokat és inspirációkat alkalmazó aktuális művekkel. Úgy tűnik, hogy a két évtizedet kitöltő porcelánfestés, tipográfia, tibeti ill. buddhista tanulmányok mind egy irányba mutatnak: keleti kalligráfia. Több év gyakorlás, tanulás, felkészülés után most először születnek kiállítható művek e praxisból. Remélhetően egy hosszú alkotói korszak legelső lépése ez a kiállítás." Utóbbi két mondat tartalma kicsit bővebben: évek óta foglalkozom a tibeti írásfajták, valamint a siddhaṃ és lantsa elméletével és gyakorlatával. Egy minden korábbinál intenzívebb gyakorláshoz remek ösztönzésnek tűnt egy nyárvégi időpontra eső kiállítás. Az elmúlt két hónapban többet forgattam talán az ecsetet, mint a herendi évek alatt (na jó, annyit azért mégsem), a különböző eszközökkel, anyagokkal (ecset, toll, papír, tus…) pedig soha korábban nem kellett ennyit kísérleteznem. Utóbbi időrabló volt, de hosszú távon mindenképpen megérte. A tibeti kalligráfia nem olyan hagyományokkal bír, mint más keleti szépírások. A tibeti kalligráfiában ma bármi lehetséges, nincsenek határok; ám igazán bevált, kitaposott utak sincsenek (még). Például az ecset használata (a toll helyett) egy viszonylag új dolog. Ezzel szemben a siddham írásnak töretlen hagyománya és szigorú szabályai vannak. A lehetőségek végül számosak, a buddhista kalligráfia útja ma leágazásokkal teli. A kiállításra válogatott képek az első lépéseimet rögzítik.

Elsősorban a mára már részben elfeledett – de számomra nagyon is fontos és eleven – guhyamantrayana elvei mentén festek, de mindenképpen fontos inspirációt jelent Csögyam Trungpa művészete is, mely lényegében teljesen megújította, új alapokra helyezte a tibeti kalligráfiát. Ő a zenből merített ihletett; nála az ecsettel és tussal formát kapó tibeti írás egyszerre jelent egyfajta meditációs gyakorlatot és "keretezhető" művészi produktumot – ezek korábban a tibeti szépírásnak nem igazán voltak jellemzői. A guhyamantrayana központi eleme a betűk, szótagok, hangok rejtett jelentéseinek, szerepeinek feltárása. A betűk itt a buddhista gyakorló számára a felébredés, megszabadulás hatékony eszközeivé válnak. Ez a háttér egy másféle felkészülést és jelenlétet (is) igényel, mint Trungpa művészete.
A kiállítás megnyitója: augusztus 25., csütörtök 19:00. A kiállítást megnyitja: Rádi Sándor Zsolt.
Az esemény a facebookon, a Gothic.hu-n és az est.hu-n.


2011. július 20., szerda

Nathanael Archer's Tibetan Calligraphy


Nathanael Archer 7-8 éve fedezte fel a kalligráfiát és annak hihetetlen lehetőségeit. Elég hamar kikötött a tibeti kalligráfia mellett. Folyamatosan tanulja, gyakorolja, és nem csak a szépírást, hanem a pecsétkészítést is (megjegyzem, a nyugaton meghonosodni készülő modern tibeti kalligráfiának ma elemi része a pecsétkultúra). Stílusa, technikája láthatóan nagyon sokat változott, fejlődött az évek alatt. Szerintem egyértelműen egyre szebbek, izgalmasabbak, kreatívabbak a munkái. Egyetlen saját oldala egy flickr-album, plusz volt róla egy remek poszt a moleskinerie blogon.

Három éve volt itt egy poszt a nyugati tibeti kalligráfiáról. Pár link, pár kép. Most, hogy Tashi után végre Nathanael munkáinak is szenteltem egy rövid, de képgazdag bejegyzést, töröltem az akkori posztot.

2011. július 13., szerda

2011. április 16., szombat

Svasti-Ayanam

A tegnapi posztban szóba került a komoly referenciával bíró dark ambient művész, Peter Andersson. Elsődleges zenei vállalkozása a raison d'être a közelmúltban volt épp 20 éves. Svasti-Ayanam név alatt 1993-ban készített először felvételeket, majd az első és eddig egyetlen nagylemezt (Sanklesa) 1998-ban jelentette meg az efféle súlyos industrial ambientben akkoriban erős amerikai Crowd Control Activities kiadó. 2007-ben a lemez már feljavítva és további számokkal megtoldva nyerte el új formáját. Az alkotó elsősorban egyfajta tibeti-nepáli hangulatot kívánt közvetíteni. Ez nem Ázsia Világossága, hanem Ázsia Sötétsége, és ezt Peter Andersson nyugodtan veheti bóknak. Hipnotikus hangok és feltartóztathatatlan ritmusok: az éjszaka megmozduló katmandui idolok és a múltból előlépő híveik. Kár, hogy csak ilyen esetlen fanvideó készült erre a számra:



Oöphoi - Bardo


Gianluigi Gasparetti (azaz Oöphoi) un. deep ambientje valahol az ambient és drone határán érzi igazán elemében magát. Bardo lemeze éppoly lényegretörő, mint a címe. Az egyik legmélyebbre hatoló az efféle kísérletek közt. Abszolút hiteles munka ebben a műfajban nem létezhet, de a lelkiismeretes hozzáállásnak, a témában való alapos elmélyülésnek vannak fokozatai. Egy időben nagyon sokat hallgattam ezt a lemezt, engem meggyőzött. A lemez a "szokásostól" eltérően nem a hat stációt jelentő hat tételből áll, Gasparetti négy bardó állapotra fókuszál, az élet és álom bardót "átlépve" a Samten Bardo kontemplációjával nyitja az albumot ill. az utazást.



"Helyezkedjünk mi magunk a halott helyzetébe, akkor nem kevesebb nyereségünk lesz a tanításokból, ugyanis már az első tételből megtudjuk, hogy minden "adottságok" adója saját magunkban lakozik, amely igazság minden evidencia ellenére mind a legnagyobb, mind a legkisebb dolgokban soha nem tudott, bár igen sokszor oly szükséges, sőt elengedhetetlen volna, hogy tudottá váljék. Mindenesetre az effajta tudomány csak elmélyedni tudó emberek részére való, kik annak megértésére, hogy mit élnek meg, vállalkoztak, akik temperamentum tekintetében bizonyosfajta gnosztikusok, akik egy ödvözítőben, amilyen a Mendäusoké, az "Élet megismerésében" (manda d'haje) hisznek. Talán nem túlságosan sokaknak adatott meg, hogy a valóságot, a világot "adottságnak" lássa. Valószínűleg nagy és áldozatkész megfordulás szükséges ahhoz, hogy megláthassuk, hogy a világ miképpen "adódik" a lélek lényegéből. Hiszen mennyivel közvetlenebb, feltűnőbb, benyomást keltőbb és ezért meggyőzőbb azt látni, hogyan hat rám, mint azt megfigyelni, milyenné teszem én azt. Igen, az ember animális lényege idegenkedik attól, hogy önmagát lássa az adottságok előidézőjének. Ez okból voltak az ilyenfajta próbálkozások mindenkor titkos beavatások tárgyai, amelyekhez, hogy a fordulat totális karaktere szimbolizáltassék, a képletes halál mindenkor hozzátartozott." Carl Gustav Jung.

2011. április 15., péntek

Contemplatron

A tibeti hatású, és többnyire a Bardo Thödol-t is megragadni próbáló ambient, drone, noise, industrial lemezek sorában kiemelt hely jár a lengyel Contemplatronnak. Hallottam már mélyebbet, vonzóbbat, de  Jaroslaw Wierny az, akinek mindez nem csak egy alkalmi kísérlet, hanem az egész zenei koncepciót eszerint határozza meg, miközben azt a bizonyos lécet is igyekszik magasra tenni és ott is tartani. A 2005-ös Antarabhãva / The Six Realms lemez címe önmagáért beszél. A szanszkrit antarabhāva a tibeti bardonak megfelelő kifejezés. A lemez első fele a halál utáni átmeneti állapot zenei kalauza, majd a második félidőt kitevő hat szám a hat létbirodalomra fókuszál. Zeneileg mindez egyértelműen dark ambient, többé-kevésbé standard formában. A 2008-as Delog lemez sokkal finomabb, részletgazdagabb. A cím ezúttal is sokat elárul a tartalomról. A délok (Tib. འདས་ལོག་, Wyl. 'das log) kb. halálból visszatértet jelent, és a bardóállapotból visszatért utazókra használják. Egy ilyen volt például Lochen Chönyi Zangmo, akire úgy tűnik több számcím is utal. A lemez tehát egyértelműen a korábbi folytatása, zenében, koncepcióban egyaránt. Sokat jelenthet, hogy a lemez közreműködője az a Peter Andersson, aki a sötéttónusú ambient zenék egyik legnagyobb mestere. Mindkét lemezről jókat írt az undeground szaksajtó és számos terjesztő is propagálja őket. Az igazi elismerés akkor érheti utol Jaroslaw Wiernyt, ha az adott zenei színtéren túl, az efféle hangokra is nyitott buddhista gyakorlók is felfedezik maguknak a Contemplatront.


2011. március 24., csütörtök

Thư Pháp

Vietnámban a kalligráfiának hasonlóan nagy múltja van, mint szinte bárhol a Távol-Keleten. Nagyon sokáig a kínai írásjegyekre épülő Chữ Nôm írást használták, amit mára egészen elhanyagoltak (szinte csak az idősebb művészek közül őrzik, használják azt páran). A modern vietnámi kalligráfusok már sokkal inkább használják a Quốc Ngữ írást, ami Vietnám hivatalos, latin betűs írása. Az ezt használó kalligráfiát tekintik ma A vietnámi kalligráfiának, azaz Thư Pháp-nak (a thư verseket jelent, a pháp írást, írásmódot). A Thư Pháp a harmincas években az Új Költészet Mozgalom (Phong trào Thơ mới) hatására született, ugyanis ekkor kezdték a viet költők ezzel az írással írni költeményeiket. 1945 után a szépírás minden formája hanyatlásnak indult, de mára láthatóan újjáéledt és egyre népszerűbb a fiatal művészek körében, akik ma is főleg verseket, idézeteket írnak ill. festenek.


Trần Quốc Ẩn
Trần Quốc Ẩn II


Minh Hoàng / My Opera
Minh Hoàng / Multiply

nhan voung
thanglong
chame

Hoa Nghiêm


A poszt nyitóképe e.nhan / Nhan Ngo fotója.