2007. december 10., hétfő

Tintin au Tibet



Májusban az egyik legnagyobb mozis hírnek számított, hogy Steven Spielberg és Peter Jackson rendezni fog egy-egy részt a készülő Tintin trilógiában (Spielberg egyébként nagy Tintin-rajongó és elmondása szerint Indiana Jones karakterét a belga kalandor ihlette). A filmek sajnos nem rajzfilmek lesznek (amire persze nincs is szükség, mert a kilencvenes évek elején egy ragyogó Tintin rajzfilmsorozat született), de hagyományos élőszereplős filmet se várjunk. Kétségkívül nagyon kiváncsi vagyok rá, de nem tudom, hogy bízzak-e abban, hogy a három rész valamelyike a Tintin Tibetben című történet lesz, vagy inkább az ellenkezőjét reméljem.



A világutazó riporter a mai napig a világ egyik legismertebb képregényalakja. Hergé (1907-1983) 23 Tintin történetet írt és rajzolt 1929-től haláláig. A Tintin Tibetben vált az egyik leghíresebb történetté. Állítólag Hergé egyik legkedvesebb epizódja volt. A történetet 1958-ban egy magánéleti krízis peremén, de sokkal inkább a mélyén, rémálmokkal együtt élve, nagyon rossz lelki állapotban kezdte írni. "Akkoriban egy igazi válságot éltem meg és álmaim is rendkívül lehangolóak voltak. Álmaimról jegyzeteket készítettem; emlékszem, az egyikben egy rámpák sorából álló toronyszerűségben voltam. Száraz levelek hullottak és elborítottak mindent." "Egy különös pillanatban, egy makulátlanul fehér hálófülkében, egy fehér csontváz jelent meg és megpróbált engem elfogni. És akkor azonnal minden fehér lett körülöttem." Hergé összeroppant. Egy neves svájci pszichiáterhez fordult segítségért, aki eltiltotta a munkától. Hergé úgy döntött, hogy a szakértői tanács ellenére nem hagy fel Tintinnel. Ez egy nagyon bátor és nagyon jó döntésnek bizonyult. A Tintin Tibetben Hergé válasza az őt megsemmisítéssel fenyegető problémákra. Részéről ez egy személyes nyilatkozat, a baráti kötelékek meg nem rontható értékének egy megfogalmazása. A történetben Tintin makacsul kitart barátja, Chang megmentése mellett, holott mindenki más biztos benne, hogy már nem él. A munka befejeztével megszűntek rémálmai és magánéleti problémáit is tudta kezelni.




Hergét már korábban is érdekelte a tibeti spiritualitás, a tibeti buddhizmus rejtélyessége. Számos forrást (fotók, írások) használt, hogy minél hitelesebben jeleníthesse meg történetének helyszínét. Az ötvenes években látta, ahogyan ezt a gazdag kultúrájú himalájai országot az expanzionista szomszédja brutálisan leigázza. Az események egyik csúcspontjakor, pár hónappal a Dalai Láma menekülése után fejezte be a Tintin Tibetbent. Ez a Tintin epizód akkoriban sokat segített abban, hogy a világ jobban megismerje Tibet kultúráját. Ezen érdemek okán Őszentsége a Dalai Láma 2006 júniusában a Fény Igazsága díjjal jutalmazta a Tintin-örökséget ápoló Hergé alapítványt. "Nagyon sok embernek a Tintin Tibetben volt az első találkozás Tibettel, a nép kultúrájával és csodálatos természeti adottságaival. A megjelenés óta generációk olvasták ezt a képregényt" - mondta el Simon van Melick, a Nemzetközi Tibetet Segítő Társaság képviselője. "Amikor kisfiúként először olvastam a képregényt, még nem értettem a beleszőtt iróniát: pont Tibetben, pont egy kínait keres" - mondta van Melick.

2007. november 27., kedd

The Frederick Williamson Collection



Frederick W. Williamson brit politikai tisztviselőként élt Sikkimben, Bhutánban és Tibetben a 30-as években. Munkája mellett lelkes fényképész és amatőr filmes. 1930 december és 1935 augusztus között ő és felesége (Margaret Williamson) kb. 1700 fotót készített a Himalája térségben. Emelett még 23 tekercs 16 mm-es filmet is rögzített. A felvételek minősége sajnos erősen változó, leginkább a nem megfelelő tárolás miatt. A felvételek hossza viszont elképesztő: több, mint 200 perc! A tekercsek nagy része precízen fel van címkézve, így a Williamson tekercsek a három himalájai ország 1930-as évekbeni mindennapjainak felbecsülhetetlen értékű dokumentációja.
Frederick W. Williamson Tibet fővárosában halt meg (1936).

The Frederick Williamson Collection


2007. november 18., vasárnap

Joshim Kakegamic



Joshim Kakegamic (1952-1993) a harmadik, sógora Norval Morrisseau és Carl Ray mellett, aki közreműködött a Woodland stílus megszületésében. 1973-ban két testvérével (Goyce és Henry) megalapította a Triple K Co-op-ot, egy selyem szitázó társaságot. Míg elődei feltaláltak és finomították a piktografikus stílust, Joshim túllépett rajta és igen hamar tökéletesítette a kifejezésieszköz-tárat. Festőként virtuóznak bizonyult és emelett újító volt az indián nyomatok területén. Joshim Kakegamic 1993-ban halt meg egy tragikus mentő akcióban.

2007. november 17., szombat

Carl Ray



Úgy tizenöt éve, Bodrogi Tibor örökbecsű könyvében, a Törzsi művészet (Corvina kiadó, 1981) második kötetében találkoztam először Carl Ray nevével, művészetével. A Varázsló medve című képének fekete-fehér reprodukciója nagyon sokáig az egyetlen kép volt, amit ismertem tőle, de ezt az egyet a mai napig kiemelkedő jelentőségű, nagy hatású "képzőművészeti emlékemként" tartom számon. Ha létezik "modern" sámánisztikus vizuális művészet, akkor Carl Ray annak művelője volt, bár ez korán sem olyan egyértelmű, mint Morrisseau esetében (mások szerint az ő esetében is vitatható).




"A sámánisztikus művészetekről való értekezés szintén tele van problematikus elemekkel. A műalkotásokat gyakran a sámánisztikus hit illusztrálására használják fel, nem törődve azzal, hogy valódi sámánisztikus környezetben alkalmazzák-e azokat vagy sem. Sőt, a sámánizmussal összefüggő egyes motívumokat bárhol sámánisztikusnak neveznek meg akkor is, ha nem sámánisztikus környezetben fordulnak elő. Az effajta motívumokra példa a világfa (Vastokas 1974), valamint az ún. röntgenábrázolás, azaz az állatnak vagy embernek a csontjaival vagy belső szerveivel történő megjelenítése (Lommel 1976). Mindkét ábrázolás előfordul sámánisztikus, illetve egyéb kontextusban. A sámánisztikus művészetben a csontvázak és a belső szervek megjelenítése jelentheti a sámán testének átalakulását egy mágikus erővel rendelkező testté a sámánná avatás folyamán. (...) Az egyik ok, amiért a nem sámánisztikus művészeteket gyakran a sámánizmus fogalmainak illusztrálására használják az, hogy a sámánizmus nem mindenhol társul művészettel. A vizuális művészet nem tartozik a sámánizmus létfontosságú elemei közé, annak ellenére, hogy a sámán esetenként a társadalom egyetlen vagy a legfontosabb alkotóművésze, és sok kutató szerint a sámán volt a legelső művész. (...) A sámánizmus legfontosabb értékei az egyediség, a változatosság és a mozgás. A sámánizmus jellegzetes művészetformái azokkal az értékekkel harmonizálnak, melyek időben kibontakozó művészetekre jellemzőek: a zenére, az énekre és a táncra. A vizuális művészetek csak másodlagos szerepet játszanak, és a sámánizmus sok esetben ezek nélkül létezik. A sámánizmus az átmenetek egyes állapotaival foglalkozik, inkább a «valamivé válással», mint a «valamiként létezéssel»." (Pásztory Eszter: Sámánizmus és észak-amerikai indián művészet, Tabula 1998/1)




Carl Ray (1943-1978) a Sandy Lake rezervátumban született és nőtt fel, ugyanott ahol a barátja, Norval Morrisseau és Joshim Kakegamic (itt született meg később a Woodland School of Art). Iskolaévei után először prémvadász, majd favágó és később aranyásó lett. A festést, mint egyfajta terápiát használta, amikor tbc-s lett. Ray nagyszerű rajzkézséggel rendelkezett, számos különböző stílusban, technikában egyaránt otthonosan mozgott. Az úgynevezett röntgen stílusban (x-ray style) alkotta a legegyedibb képeket. Megmutatta az állatok és emberek belső szerveit és belső energia vonalait, amik az ő képein sokszor kétségkívül zaklatottak. Élete tele volt konfliktussal és jóvátétellel. Az önmagával és a természettel vívott folyamatos küzdelme művészetében is felismerhető. Fiatalon, 35 évesen halt meg tőrdöféstől egy házi veszekedés során.

2007. november 16., péntek

Norval Morrisseau

"Az asztrális sík harmóniáit közvetítem ecseteimmel a fizikai síkba. Ezek a másvilági színek tükröződnek vissza a természet ábécéjében, ez egy nyelvtan amiben a jelek növények, állatok, madarak, halak, Föld és ég. Én csupán egy csatorna vagyok amit a szellem használ, amire egy azt sóvárgó társadalomnak nagy szüksége van."



Norval Morrisseau (1931- ), odzsibve (Ojibwe) indián sámán a Legend vagy Medicine festészeti stílus alapítója. Népe kezdetben bírálta az újító vizuális szókincset, mert a tradícionális spirituális tudásuk korábban szigorúan csak szóban volt továbbadható. Ő ezt a tudást nagyapjától, Moses Potan Nanakonagos-tól szerezte meg, aki odzsibve sámán volt. Ő tanított neki a midewiwin tekercsképekről, amik Morrisseau-nak az erőteljes képek és jelentések legfőbb forrását adták.



1962-ben ő az első indián művész, aki megmutathatta munkáit egy kortárs galériában (Pollock Galéria, Torontó), ahol lelkesen fogadták élénk, stilizált képeit. Színgazdag, figuratív alakjait (wendigók, lélek-vezetők, állatok) erős fekete/kék körvonallal hangsúlyozza. Képeire krí (Cree) szótagírással szignálja a Réz Viharmadár (Copper Thunderbird) nevet, amit egy sámánnőtől kapott 19 évesen, hogy meg tudjon küzdeni egy súlyos betegséggel (tbc).



1970-től tagja a Kanadai Királyi Művészeti Akadémiának és alapítója az Erdőségi Indiánok Művészeti Iskolájának (ma ezt Anishnaabe art-nak hívják), ahol újjáélesztik az anishnaabe ikonográfiát, a tradícionális vésett sziklarajzokat és a Midewiwin nyírfakéreg tekercsképeket. 1996-ban kijelöték az Ojibwe nép nagy sámánjává. Jelenleg Nanaimoban (British Columbia) él, sajnos parkinson kórja miatt festeni már nem tud, de népéből sokan követik fiatalkori és érett stílusát (köztük egyik fia, Christian Morrisseau).



"Az indiánok között, mint más népek esetében, néhányan művésznek születnek, de a legtöbbjük nem. Én egy született művész vagyok. Jobban érdekel a népem, mint bármely antropológust, tanulmányoztam kultúránkat és ismereteinket. Célom újra összegyűjteni az egykor büszke kultúránk darabjait, és megmutatni népem méltóságát és bátorságát."

Norval Morrisseau – unofficial page
Norval Morrisseau – wikipedia
Norval Morrisseau Blog

2007. november 13., kedd

La Otra Conquista



A La Otra Conquista / The Other Conquest című film zenéjét március óta ismerem és kedvelem. Samuel Zyman és Jorge Reyes kétségkívül hatásos zenét komponált a filmhez. Ha nem olvasok utána, hogy miről szól a film, a zenéje, és persze címe alapján is könnyen kikövetkeztethettem volna. A filmet csak most, a DVD-n való megjelenés után volt alkalmam látni. A mexikói premiervetítés egyébként már elég régen, 1999 áprilisában, húsvétkor volt. A filmet az addigi legdurvább mexikói történelmi filmdrámaként emlegették. A La Otra Conquista Mexikó történelmének legfontosabb társadalmi, vallási változásainak rövid és véres korszakát dolgozza fel.



1519 november 8.-án a spanyol hódító, Hernando Cortés kis seregével belovagolt a hatalmas Mexikói Birodalom azték fővárosába, Tenochtitlánba, ahol II. Moctezuma, a birodalom uralkodója örömmel fogadta őket. Két éven belül az azték civilizáció az árvák állama lett. A túlélők elvesztették családjaikat, otthonaikat, nyelvüket, templomaikat és isteneiket. A La Otra Conquista eseményei 1520 májusában kezdődnek, közvetlenül a Nagy Templomban történt mészárlás után. A filmben a vérontás egyik túlélője Moctezuma egyik törvénytelen fia, Topiltzin, egy ügyes azték írnok. Topiltzin még megpróbálja Tonantzin, az azték anyaistennő kultuszát életben tartani, de amikor a spanyolok (köztük Diego barát) megakadályozzák egy azték hercegnő feláldozását, az élet két összeférhetetlen útja szemtől szembe találkozik egymással, és az erőszak ismét elkerülhetetlen. Később Hernando Cortés úgy dönt, hogy Topiltzint megtéríti Diego barát segítségével.



Topiltzin (új nevén Tomás) megpróbál alkalmazkodni a rátörő új és ellenséges világhoz, míg Diego barát a türelmet és megértést gyakorolja. A film megpróbálja felfedni ennek a ma is nehezen meghatározható hibrid kultúrának az összetett és homályos eredetét. Mindezt elsősorban a két főszereplő átalakulásain valamint Tonantzin és Szűz Mária alakján keresztül teszi. Mexikó egyik legismertebb vallási, kultúrális és nemzeti jelképe, a Guadalupei Szűz valójában a kereszténnyé formált azték anyaistennő. Az aztékok így új alakban, de tovább imádhatták istennőjüket, és később is gyakran éltek az átlényegítés, átkeresztelés eszközével (például a szertartásaik során használt hallucinogén növényeket idővel mind átkeresztelték, így egyik ilyen növényük, az ololiuhqui magjait ma Mária Füvének vagy A Szűz Magjának nevezik).

2007. október 31., szerda

Jules Greenberg - Fallen

"A tizenkilencedik századi postmortem fényképészet és a korábbi századok festett gyászportréinak hagyományát követve, a Fallen egy holtakkal való szembesítést kísérel meg. Ebben az értelemben a sorozat afféle "tetem meditáció", mint azon buddhista szerzetesek gyakorlata, akik néha holttestekkel maguk körül vagy azok képeit mereven nézve tűnődnek napokig az élet múlandóságán és a halál elkerülhetetlenségén."



"A madarakat választottam, mert nagy múltú jelkép-történelmük szerint éppúgy lehetnek a halál baljós előhírnökei, mint a szabadság irigyelt jelképei. A szárnyas teremtmények a repülés képességével vannak megáldva, a madarakat a fizikai és szellemi birodalmak közti közvetítőként féljük és tiszteljük. Ők a megszabadítás, transzcendencia és béke jelképei, és mégis, mitikusan és materiálisan – mint dögevők és a madárinfluenza potenciális hordozói – ők továbbra is a halandóság hírnökei."



"A Fallen ("aláhullók", "elesettek") továbbá egy elégia, egy kísértő és gyászos sirám, nem csak ezekért a madarakért, melyeket megkötözve, kategorizálva és "mindentől védve" tárolnak zárt fiókok sötétjében, de nemkülönben a háború számolatlan áldozataiért; a civilek és katonák, gyerekek és felnőttek, akik halálát nem vesszük tudomásul, megtagadjuk vagy racionalizáljuk a szabadság, a biztonság, a haladás és pont a béke nevében."

Jules Greenberg - Fallen

2007. október 27., szombat

Autopsia

"Mi nem dolgozunk ki filozófiai eszméket, bár külső szemlélőnek talán úgy tűnhet, hogy mégis. Ha a filozófiai eszmék az alkotási metódusunk szolgálatára lehetnek is, mi csupán általános fogalmakat használunk fel, és szándékosan figyelmen kívül hagyjuk a jelentésük eredetét. A szavakká formált fogalmak a kultúra fejlődésének részeit képezik, ebből következően ezek a mi munkánk részét is képezik, de pusztán annak köszönhetően, hogy ily módon e fogalmak a kultúra szókincsének részei. Mindazonáltal, az Autopsia munkáiban a fogalmak felvállalják az új kapcsolatok teremtésének szerepét. Munkáinkba adaptálva a fogalmak új identitást szereznek, mely az Autopsia munkásságának esszenciáját formálja meg. Megalapozott kulturális mintákat használunk kódokként, munkáinkban ezek valami újat, valami autentikusat jelenítenek meg. (...)
A dolgokat késztermékekként szemléljük, intuíción alapulva, azaz ösztönösen és nem tudományos szemmel, megkísérelve megérteni, de soha sem megmagyarázni, hiszen azt gondolom, hogy az Autopsia célja nem az értelmezés, hanem az eredetek vizsgálata."
"Az Autopsia munkáiban nincs misztikum, de benne van a módszerekben, a külső képek megformálásában. Általánosságban azt mondhatom, hogy valahol értjük a misztikus törzset, de ez csupán korlátozott mértékben lehetséges, mivel megpróbálunk bizonyos formákat kontrollálni, például a formulák megértése által."

Autopsia
Autopsia – bandcamp
Autopsia – facebook
Autopsia – YouTube
Autopsia – Discogs
Autopsia – soundcloud
Autopsia – Wikipedia
Illuminating Technologies







2007. október 25., csütörtök

Fotók a Hortobágyról




Korábban sosem volt igazán okom/alkalmam ezen a vidéken járni. Nyárközépi kirándulásunk rövid volt (csupán pár nap), de elegendő ahhoz, hogy megértsem miért is van ennyi csodálója a hortobágyi pusztának. Azóta már nem tűnnek túlzásnak a pusztát kísérő jelzők. Szívesen tértünk vissza ősszel, hogy tanúi lehessünk a darvak egyik esti behúzásának. A Hortobágy a darvak (grus grus) keleti vonulási útjának legfontosabb állomáshelye. Finnországból, Északnyugat-Oroszországból és a balti államokból érkeznek hozzánk kora ősszel és a komolyabb fagyokig maradnak itt, majd folytatják útjukat Délre. Összlétszámuk október végén tetőzik. A nyolcvanas években pár ezer volt ez a mennyiség, de az elmúlt években már rendszeresen elérte a 70-80 ezret. A múlt héten rekordszámú madarat, 100 400 példányt számoltak. A Hortobágyi Nemzeti Park egyre sűrűbben, egyre szívesebben szervez programokat e rendkívüli esemény köré.

Hortobágy – fotó album
Hortobágyi Nemzeti Park
Hortobágyi Nemzeti Park – Világörökség

2007. október 10., szerda

Michel Henricot



Michel Henricot egyike az általam kedvelt kortárs nyugati festőknek. A google magyar nyelven semmit sem talált eddig az idősödő francia vizionáriusról. Ezzel a bejegyzéssel egy kicsit javítottam a helyzeten.
Henricot figurái nem élők és nem is holtak. Élet és halál között lebegők, szárnyalók, zuhanók, függők, egyensúlyozók. Városai prehistorikusak és posztapokaliptikusak. Virágait a hús és izom formálja. Fosszíliái idolok.

"Egy éjszaka két álom közt, majdnem ébren, átkeltem egy hegyen, ahol egy félelmetes méretű barlangot találtam. Beléptem és láttam egy járatot, ami balra elágazik (az álomkép borzasztóan részletes). Ott cseppkövek voltak, amik úgy néztek ki, mintha óriási lények sűrűsödtek volna össze egyetlen szilárd tömeggé. Lehetetlen volt őket megközelíteni, mert egy olyan rettenetes mágneses erőt sugároztak magukból, amelyek visszavertek minden közeledést. A járat elvitt a barlang végéig, ahol megpillantottam egy nagyon kicsi ajtót, amin egy tíz éves gyerek tudna csak belépni. Keresztül jutni rajta hihetetlen erőfeszítés volt, elképzelhetetlenül durva remegések közepén sikerült belépnem a nyílásba. Tudtam, hogy egy másodperc töredékére jogom van látni azt, amit egyedül nekem kell tudnom. És azt is tudtam, hogy egyszer az ajtó bezárul, és nekem vissza kellene térnem a többiekhez meggyőzni őket, hogy ez a hely valóban létezik. Ebben a pillanatban az álomban, rettenetes szomorúságot éreztem, mert tudtam, hogy soha senki nem jöhet ide velem, csak én találhatom meg újra ezt a helyet a legnagyobb nehézségek árán."

"Az anatómia iránti érdeklődésem egyáltalán nem tudatos... 6-7 éves koromban, hívő katolikus nagymamám nevelt, aki gyakran járt a falu kicsiny templomába, és engem is mindig magával vitt. Volt ott egy fehér Krisztus, eléggé realista ábrázolás. Hónapokon keresztül, ugyanúgy megjelent álmaimban, egy magamban őrzött baráttá vált, állandóan önkívületi állapotban, de ugyanakkor mindig élő és eleven: fokozatosan felkutattam és kielemeztem, hogy megláthassam minden vonagló testrészét. A gyermekkori látomás kétségtelenül megmaradt bennem. Íme..."






Michel Henricot — Dmochowski Gallery
Michel Henricot — CFM gallery
Michel Henricot interview at ArtsLivres
Michel Henricot — Ten Dreams
Michel Henricot — Visionary Revue
Michel Henricot — bernArt
Michel Henricot interview at Rose Noire No. 5, 1998

2007. október 2., kedd

Jham Sang



Jham Sang más tibeti festőkhöz hasonlóan a hagyományaikat és a korszerű technikákat és látásmódokat próbálja ötvözni. 16 évesen lett Tenpa Rapten thangka mester tanonca. Három évvel később már tanította a művészetet a tuilungi iskolában. Közben a Tibeti Egyetemen biológiát majd számítástechnikát tanult, majd később természetesen az Egyetem képzőművészeti szakát is megjárta. A Gedun Choephel Artists’ Guild egyik tagja és szervezője.



2006 őszén egy Új-mexikói kiállításon 20 tibeti művész mutatta meg képein a Peking-Lhasa vasút megépülésével kapcsolatos gondolatait. 2004-ben döntötték el a Gedun Choephel Artists’ Guild művészei és a Peaceful Wind, hogy egy festmény sorozattal jelzik, hogy a vasút Tibet történelmének egy fontos eseménye. Ennek eredménye lett a Lhasa Train című kiállítás. Jham Sang a "First Railway" című képpel (kattints a képre, ha nagyobb méretben akarod látni) készült a kiállításra:
"Én ezt, mint egy álom vagy egy buddha jövendöléseként akartam ábrázolni. A vasút elhozza a modern kultúrát és szembeáll, összeütközik, egészen összekeveredik a hagyományokkal. A két mandala a tibeti tradícionális kultúrát hivatott megjeleníteni, ami a modernség feltűnésével "színtelenedett". A modernség jóval színesebb, de érzem, végül minden csak egy ideig marad fenn, mint az állandóság hiányának buddhista tanításában. Végül minden elveszik vagy eltűnik majd. A képen a nő "hagyományos" nőként, a férfi modern férfiként van ábrázolva. A vonaton történhetnek romantikus dolgok, de igazán nem tudom milyen eredményekhez vezethet ez."




2007. szeptember 27., csütörtök

Zingaro - Loungta



Egészen máshogy viszonyulok a lovakhoz és a cirkuszhoz. Nem tudom, hogy melyik érzés kellene hogy domináljon, amikor egy lovas cirkuszról van szó. Így vagy úgy, de a Zingaro társulat Loungta című műsora mindenképpen érdekesnek tűnik.
A társulatot egy Bartabas művésznéven dolgozó francia lóidomár alapította 1998-ban (ebben az évben halt meg kedvenc lova, Zingaro; innen a társulat neve). Hírnevét már korábban kivívta számos neves műsorral (Chimere, Eclipse), és még pár mozifilmből (Mazeppa, Chamane) is kivette a részét. Legutóbbi munkája a 2003-as Loungta, amit Tibet misztérium-játékai és a címben megnevezett ősi tibeti jelkép, a szélparipa ihletett. A hiteles zenei aláfestésről a Gyütö Rend szerzetesei gondoskodnak. Az egy órás műsor DVD-n is megjelent.



Zingaro.fr
Zingaro.jp
Zingaro - Loungta, les chevaux de ven DVD