Csögyam Trungpa kalligráfiája

A tibeti kalligráfiát szélesebb körben igazán csak az utóbbi tíz évben kezdték felfedezni, és a jelek szerint ez a tendencia a jövőben még erősödni is fog. Annak ellenére volt sokáig a tibeti szépírás terra incognita a keleti művészetek világában, hogy adottságai egészen kivételesek. A nyugati kalligráfiának a latinbetűs írásfajták lenyűgöző diverzitása kínál folyamatosan növekvő perspektívát, míg a kínai és japán kalligráfia a szabadabb, lendületesebb, dekoratív, nyugati szemmel nem egyszer absztrakt vagy akár minimálba hajló stílusával nyűgöz le műértőt és laikust egyaránt. A tibeti kalligráfia egyszerre rendelkezik mindezekkel. Betűtípusainak sokszínűsége, és puszta mennyisége a tibeti kultúrában jártasabbakat is meglepheti, és bár betűírás, képes a keletázsiai kalligráfia hangulatát visszaadni. Utóbbi lehetőséget Csögyam Trungpának köszönhetjük, aki lényegében teljesen megújította, új alapokra helyezte a tibeti kalligráfiát. 

Csögyam Trungpa Rinpocse (1939-1987) Tibet Kham tartományában született egy szegény nomád család gyermekeként. A nyingma és kagyü iskola is tulkujaként ismeri el. Ő volt a Szörmang Monostor legfőbb apátja. A hagyományos tibeti művészeti ágakat itt tanulta (thangka festészet, kalligráfia, költészet, tánc). Az 1959-es kínai megszállás elől Indiába menekült, ahol a dalai láma felkérésének eleget téve négy éven át a Fiatal Lámák Bentlakásos Iskolájának szellemi tanácsadója volt. 1963-ban Angliába utazott, és az Oxfordi Egyetemen nyugati filozófiát, vallás- és művészettörténetet hallgatott. Utóbbi nagy hatással volt rá: “Különösen izgatott a képzőművészet. A módszer, mellyel a jelenkori nyugati művészet keresztülvág minden kételyen, hogy szabadon kifejezhessen bármely furcsa dolgot, ami az emberben felmerül, szöges ellentétben áll a hagyományos keleti művészettel.” Angliai évei alatt kezdett el ismerkedni a zennel és a hozzá társuló művészetekkel. Virágrendezést évekig tanult a Szogecu ikebana iskolában. A japán tusfestészet hatására ekkoriban próbálkozott először ecsettel és tussal rajzolni. 1968-tól egy Skóciai meditációs központban oktatott, majd 1970-ben meghívást kap az Egyesült Államokba. A hetvenes évek Amerikájának jellegzetes világában inspiráló partnerekre lel. Nem sokkal az Államokba érkezése után, 1970-ben kétszer is találkozott Sunrju Szuzuki Rosival a San Fransiscoi Zen Központ alapítójával. A zen nyugati gyökéreresztésén dolgozó mester és Trungpa könnyen megtalálta a közös hangot. Trungpát izgatta a zen esztétika egyszerűsége és eleganciája, és arra késztette, hogy a tibeti buddhizmus nyugati terjesztését valahogy befolyásolni próbálja ezen tapasztalatokkal. 

“Egy eredeti ötlet nem különösebben drámai. Teljesen átlagos. A környezetedben való elcsendesülésből és a helyzetek természetesként való elfogadásából eredeztethető. Az ihlet sokkal inkább az elfogadásból ered, mintsem fejedből hirtelen felvillanó jó trükkökből. A természetes inspiráció egyszerűen azt jelenti, hogy van valami valahol, amivel össze tudsz kapcsolódni, ami stabilitás és szilárdság érzetét biztosítja. Az inspiráció két részből áll: nyitottságból és tisztánlátásból, ami szanszkritul Sunyatá és Pradzsnyá. Mindkettő az eredeti tudat fogalmán alapul, melyet hagyományosan Buddha tudatként ismerünk, amely üres és nyílt.” 

“Az első gondolat a legjobb gondolat” – a mondat Trungpa Rinpocse védjegyévé vált. A híres szólás nem azt jelenti, hogy a művészetben, vagy akár általában az életben el kell tudnunk kapni a legelső gondolatot vagy képet, ami felvillan a fejünkben, hanem hogy bíznunk kell a nembefolyásolt, felülbírálatlan tudatállapotunkban. A kalligráfiában az első gondolat az “első pont” a papíron: a fekete tussal dúsan átitatott ecset hegyének első érintése a papír tiszta fehér felületén. A kiterjedésnélküli pont létrehozása jelzi a tér nemkondicionált természetét. Ekkor az ábra és háttere, forma és üresség, idő és tér egyszerre születik. Ebből a magból születik minden további megjelenő forma; minden kalligráfia az első ponttal kezdődik. 

“Ha Tibetben, Kínában vagy Japánban kalligráfiát tanulsz, először is azt kell tudnod, hogy ez egyáltalán nem fog gyorsan menni. A “fű írást” vagy a kurzív stílust nem azonnal tanítják. Először azt kell elsajátítanod igazi klasszikus stílusban, milyen egy ecsetvonás, hogyan kell meríteni az ecsetet, hogyan kell a tollhegyet a tintatartóba mártani. Minden precíz, nagyon pontos, aprólékos. Valójában, a kezdetekkor még csak azt tanulod meg, hogyan kell szabályos, egyenes vonalakat húzni a papíron, ami nyugati szemmel nézve igencsak unalmas dolog. De mégis, mindenkinek végig kell haladnia ezen a folyamaton. A könnyelműség és gyors ugrások talaján nem válhatsz teljes jogú “művésszé”. Nem létezik gyorstalpaló Berlitz művészeti iskola. Ez önellentmondás lenne.” 

Csögyam Trungpa kalligráfiáit általában egyetlen szó vagy kifejezés adja. Ezek általában a buddhizmus és a Sambala tanítás kulcsfogalmai, mint dharma, bölcsesség, Nagy Keleti Nap, szélparipa. A tibeti írás balról jobbra, vízszintesen halad. Trungpa a többszótagú fogalmaknak vagy rövidebb szövegeknél a szótagokat függőlegesen írta egymás alá, ahogyan az a kínai és japán kalligráfiából ismerős. (A mai latinbetűs viet kalligráfiában szintén gyakori a függőlegessé tett írás, hogy az a tradicionális szépírásra emlékeztessen.) A tibeti kalligráfia hagyományos íróeszköze a bambusz- vagy nádtoll, akárcsak az iszlám kalligráfiában. Csögyam Trungpa a japán kalligráfia hatására ecsetet használt, és ahhoz japán tust. Gyűjtötte a japán ecseteket; óvta, becsülte, ápolta őket, mint egy szamuráj a kardját. Számára a kalligráfia ecset szent fegyver volt, a nemagresszió kardja. Hagyományos tuskövet nem használt, praktikusan azt a folyékony tustintát használta, amit az amerikai boltokban is megkaphatott. A papír típusa folyamatosan változott, különböző tulajdonságúakat próbált ki. Sokszor olcsó és rossz minőségű papírt használt, majd később csak magas minőségű japán papírokat. Nagyon kevés kivétellel feketével dolgozott fehér papíron, vagy feketével aranyszínűn. A harmadik szín mindig a pecsét piros színe. A pecsét mindig a kompozíció szerves része. A Trungpa vonal régi, akár többszáz éves pecsétjeit éppúgy használta, mint saját tervezésű modern pecsétnyomóit. Utóbbiak jellegzetes darabja a skorpió pecsét, amiből különböző méretűt és anyagút is használt (az egyik ilyen meteoritvasból készült).

Csögyam Trungpa egész tanítása tibeti és japán buddhista hagyományok (tantra és zen) és művészetek egyedi és hatékony ötvözete. A kalligráfia csak egy szelet mindebből, de egy nagyon fontos és látványos szelet. A megújított, lehetőségekben gazdag tibeti kalligráfia, mint a gyakorlás eszköze még Trungpa után is sokáig csak lappangott, nem teljesedett ki. Az okok egyike, hogy mint művészet, sokkal tartalmasabb, mint amennyire esztétikus. A zen kalligráfia inspirálta Trungpát, de mindvégig sokkal fontosabb volt neki maga az aktus, mint a “falra akasztható végeredmény”. A tibeti kalligráfia aktuális hulláma nem létezne nélküle. E hullám (divat?) erénye, hogy újra ráirányítja a figyelmet a hiteles Dharma művészetre.