2008. november 10., hétfő

Khyentse Norbu



Dzongsar Jamyang Khyentse Rinpoche (vagy: Khyentse Norbu) két filmmel a háta mögött nem tekinthető nagy múltú filmrendezőnek (ráadásul mindezt kilenc év alatt teljesítette), ám jelentősége megkérdőjelezhetetlen - nem feltétlenül a munkái minősége okán, bár panasz arra sem lehet. Khyentse Norbu 1999-ben megrendezte a legelső bhutáni mozifilmet, majd 2003-ban az első Bhutánban forgatott filmet. A Phörpa (The Cup / Isteni játék) egy focis film, és mint ilyen filmet, egy darabig csak kerülgettem, s aztán néztem meg. Kissé erőltetett jopofaságnak gondoltam nem kevés közhellyel, miegymás... Nos, valójában nagyon jó kis film, látványosan amatőr szereplőkkel és egy szimpla, de meggyőző történettel. A foci VB-re izguló novíciusok története látható volt a magyar mozikban is, DVD-n is megjelent és a lelkes kritikák sem kerülték el.
"Mikor lesz a harc" - kérdezi az apát.
"Mi? Milyen harc?" - Geko.
"Te mondtad, hogy két nemzet harcol egy labdáért".
"Ja, az ... Azt hiszem hajnal egy körül."
"Milyen furcsa időpont a harcra. És mire jó ez nekik?"
"Kapnak egy kupát."
"Egy kupát.... Hm."


A rendező 2003-ban már egy érettebb, erényekben gazdagabb – és nem mellesleg 108 perces – filmmel tűnt fel a filmfesztiválokon. A szereplők most sem profik, s nem egyszer "magukat játszák" (például az almaárus a valóságban is almaárus), a történet viszont ezúttal összetettebb, több rétegű. A Travellers and Magicians (Utazók és mágusok) kerettörténete egy remek bhutáni road movie (az utazókról). Az utazás során elmesélt misztikus történet (a mágusokról) a másikkal teljesen egyenértékű és egy újabb történetet (álmot ill. hallucinációt) rejt magában. A két történet (mindkettő adaptáció) közös pontjai és központi elemei az elégedetlenség, ábrándozás, elvágyódás és kalandok két világ határán. ( Kicsit bővebb recenzió a Keleti Szél oldalon.)



Khyentse Norbu 1961-ben született Bhutánban. Hét éves volt, amikor felismerték, hogy ő a Khyentse leszármazási lánc alapítójának harmadik inkarnációja. Az első inkarnáció Jamyang Khyentse Wangpo (1820-1892) az összes tibeti buddhista tradíciónak mestereként volt híres. Fiatal korában 150 tanárral tanult, majd megkezdett egy élethosszig tartó elvonulást, hogy gyakorolhassa valamennyi tanítást, amit tanáraitól kapott. Ő volt a tibeti buddhizmus Rimé (pártatlan mozgalom) iskolájának egyik alapítója. Ennek a független iskolának a követői arra törekedtek, hogy megtalálják és használják a tibeti buddhizmusnak az egymástól hosszú ideje elszigetelt iskoláinak legjobb módszereit. A második megtestesülés Dzongsar Khyentse Chokyi Lodro (1893-1959) láma, akinek a haladó gondolkodású lámák egy nemzedékének alap-tanítójaként volt kiemelkedő szerepe a tantrikus buddhizmus nyugati terjesztésében. A jelenlegi tulku, Dzongsar Jamyang Khyentse Rinpoche. Tanárai mind a négy fő iskolából kikerültek. Már fiatal korától aktív szerepet vállalt a buddhista tanítások megőrzésében azzal, hogy központokat létesít, nemzetközi non-profit alapítványokat hoz létre, könyveket ad ki, tanít mindenhol a világon és mozirajongóként (filmet tévében 19 évesen egy indiai vasútállomáson látott először) maga is megpróbálkozott a filmrendezéssel. Szerencsére nem a nagy szomszéd filmiparának (Bollywood) éneklős-táncolós remekeit állította maga elé példaként; jobb példaképeket kínált neki az élet. 1993-ban konzultánsként segédkezett Bernardo Bertolucci Kis Buddhájának megszületésénél. Amikor egy kis szerepe is volt, közelről nézte, követte Bertoluccit munka közben; ekkor bíztatták a többiek, hogy iratkozzon be a New York Film Academy egy kurzusára.



"Az emberek azt kérdik: Te egy buddhista láma vagy, miért készítesz filmeket? Ez a kérdés egy kicsit elgondolkodtató. Ez jelzi nekem, hogy bizonyos álláspontok felől nézve ez a munka majdnemhogy szentségtörő – mintha megtörnék pár szent szabály félét. Ugyanakkor megértem. Az emberek automatikusan olyan dolgokkal kapcsolják össze a filmeket, mint pénz, szex és erőszak, mert annyira sok ilyen film jön Hollywoodból és Bollywoodból. Bárcsak lett volna hozzéférésük olyan filmekhez, mint Ozu, Satyajit Ray, Antonioni munkái, akkor az emberek megértenék, hogy a filmkészítésnek nem kell olyannak lennie, mint amaz. Valójában ez egy eszköz."




"Gyakran hallottam, hogy néhányan azt érzik, hogy én nyugatiasodtam, gondolom részben a nyugati emberekkel való kapcsolatom miatt. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Talán kissé modern vagyok, ez igaz, de amikor magáról a buddhista tanításról van szó, teljes mértékben szembehelyezkedem azokkal, kik megkísérlik a buddhizmust rugalmasabbá tenni a nyugat vagy a modern világ számára. Ez nem szükséges: a buddhizmus mindig is naprakész, időszerű volt. Buddha tanításának pillanatától a tanítás lényege nem változott, és nem is kellene változnia. Bárki, aki megpróbálja a Buddha-Dharmát korszerűsíteni, súlyos hibát követ el.

Fontos különbséget tenni a kultúra és a buddhizmus között. Ahogy Buddha bölcsessége bejárta a különböző vidékeket különböző korokban, minden egyes idő vagy hely kultúrája és hagyománya intrinszikussá vált a tanításra. A kultúra elengedhetetlen, mert nélküle nincs közvetítő, ami átadja a tanításokat. A Dharma a tea és a kultúra a csésze. Valakinek, aki teát akar inni, fontosabb a tea, mint a csésze. A csésze is szükséges, de nem az a legfontosabb. Ezért azt mondod, hogy nem vagyok a csészéhez kötve. Ha szükséges, kész vagyok arra, hogy kicseréljem a csészét, és ezért a gondolatért te azt mondhatod rám, hogy modern a gondolkodásom."