2014. november 21., péntek

Dongba Calligraphy


A nási nép által használt dongba (vagy tomba) írás a világ egyetlen ma is élő képírása – joggal írják ezt a feltünő kuriozitást mindenütt, ahol a násikról van szó. A nási (angolul naxi vagy nakhi) "nemzetiség" Kína Jünnan tartományában él, de valószínűleg a Burmai és Tibeti határokon túl is megtalálhatóak. A nási népesség ma közel 300 ezer embert jelent. Az egykori a Nási Királyság a nyolcadik századtól egészen a kínai uralomig, 1724-ig létezett.

Nyelvük a tibeto-birmán nyelvek közé tartozik. Híres írásuk nem a hétköznapi írásaik egyike (legalább 5 féle különböző írást használnak), hanem sámánjaik/papjaik, a dongbák által használt speciális írás. A dongbák úgy tartják, hogy írásuk a tibeti bön vallás alapítója, Tönpa Senrab (ton pa gshen rab) alkotta. A történelmi bizonyítékok szerint az írás a hetedik századtól létezik, azaz királyságuk és mágikus célú írásuk születése egyaránt a buddhista tantra aranykorára tehető. Vallásukat ma a tibeti buddhizmus, a bön és a taoizmus sajátos keverékeként határozzák meg.

A piktografikus írás elsősorban a különböző vallásos szertartások elengedhetetlen "kelléke". A rituálé során a dongbák a könyvek széleit meggyújtják, hogy a füst továbbítsa a könyv “üzenetét”. Mikor egy dongba meghal, szent könyveit eltemetik vele egy hegyi barlangba, vagy temetési máglyán égetik el őket.

Ma mintegy hatvan dongba él, aki olvasni és írni tudja ezt az írást. Legtöbbjük hetven évnél idősebb és csak páran fiatalabbak harmincnál. Hogy az írás el ne vesszen, a fiatalabb dongbák gyakran tanítják azt helyi iskolákban. Egy-egy idősebb mester pedig szívesen ír nagyobb közönségnek áldást, jókivánságot, ami az önálló dongba kalligráfia létezését bizonyítja, és jó esélyt ad a nagyvilágnak, hogy megismerhesse ezt az írást és vele együtt magát a nási kultúrát.



A naxi írás

Naxi manuscripts collection (Harvard College Library)

Propitiation of serpent deities Ssu / Ceremony for the serpent deitites Ssu

2014. november 10., hétfő

Abszolút Kalligráfia – képek


Több nappal túl a kiállításmegnyitón, ideje pár szóban és képben összegeznem az eseményt. Az október végi estén egy tucatnyi vendég és a kiállító művészek három nyolcada gyűlt össze az Abszolútban. Oké, a megnyitó valójában “csak” egy spontán “tárlatvezetés” volt, és ezt követték később az elmaradhatatlan beszélgetések – technikáról, tartalomról, hibákról, harmóniáról, ez–tetszik–de–az–nem–tetszikről…

Az esemény a Samhain előtti napra esett, de sajnos az idő szűke miatt erre nem tudtam/tudtunk méltó módon reagálni. Remélem a jövőben újabb kalligráfia kiállítások tudnak megvalósulni, lehetőleg még több résztvevővel, és már egy-egy meghatározott téma köré szervezve.




Az estéről a sheabouteverything blog is posztolt: Betű-pálesz kombó: Szépírásos hagyományaink c. kiállítás.

2014. október 29., szerda

Abszolút Kalligráfia



Holnaptól (okt. 30.) egészen november végéig látható a Kazincy utcai Abszolút Pálinka kiállítóterében nyolc magyar kalligráfus munkáinak alkalmi összegzése. A tárlatnak eredetileg még szeptemberben egy V. kerületi galéria adott volna otthont, ám végül a romkocsmanegyed főütőere biztosítja a megfelelő teret és miliőt. Nem tudom, hogy rajtam kívül a többiek milyen művekkel készültek, – és még csak nem is ismerem mindegyikük korábbi munkáit – de megpróbálok egy last minute ízelítőt rögtönözni a holnapi megnyitó elé.

A névsor legismertebbje kétségkívül Buzogány Dezső, aki egyre inkább a hagyományos kalligráfia eleven iránytűjének bizonyul. Mindannyiunknak hasznos lehet betűszótára és betűmintái, vagy tapasztalatai különböző papírokkal, tintákkal, no meg tollakal.



Pászti Péter a kiállítás szervezője, amatőr festő és kalligráfus, a Kalligráfia Baráti Kör egyik alapítója és rendszeres Guiness rekorder. Szeret nagyobb szövegekkel dolgozni. Megír kézzel akár teljes könyveket is. Minél több karakter, annál nagyobb kihívás, és úgy tűnik szereti a kihívásokat.



Barna Zoltán a Napfényes Művészeti Szabadegyetemen okít kalligráfiát. Tartalmas írását a kalligráfiáról mindenképpen érdemes elolvasni. Ha nem is értek teljes mértékben egyet az antropozófiai nézőponttal, több érdekes példát, felvetést tartalmaz Barna Zoltán írása.



Nagyon kiváncsi vagyok milyen művekkel készül a kiállításra Markóné Szalai Szilvia, a táblaírás mesterasszonya, mivel korábban hasonló kiállításokon igazán remek munkákkal volt jelen.



Tóth Etelka Edit Baja Béla illuminátor hatására kezdett a kalligráfia iránt olthatatlan szomjjal érdeklődni - ahogy egy vele készített interjúból ez kiderült.



Benedek Sándor László a “hagyományos kalligráfia” határait tolja ki különböző irányokba: rovásírás, pirográfia, kézigravírozás, fafaragás. Úgy tűnik, hogy ő rovásírással készült a kiállításra. Holnap kiderül.



Jó eséllyel Zsiga-Hornyik Adrienn kalligráfiái fogják nekem a legnagyobb meglepetést okozni, mivel munkáit még egyáltalán nem láttam, de a stílusra van némi tippem.

Az én tibeti és szanszkrit betűim úgy tűnik kilógnak majd a sorból. Viszek pár ‘H’ betűt, és a napokban készített két “hosszabb” tibeti szöveget. Az egyik egy megfontolandó tibeti közmondás (avagy idézet ismeretlen szerzőtől): “A megosztott figyelem hatástalan, ahogy kéthegyű tűvel sem lehet varrni”. A másik szöveg pedig kétsornyi bölcselet Padmaszambhavától:
"Ahogy lesz tudásom és megértésem az égnél is hatalmasabb kiterjedésű, úgy lesznek tetteim és következményei még a legfinomabb árpaliszt szemeknél is jelentéktelenebb méretűek."

2014. augusztus 25., hétfő

Hispania & Japan - Dialogues


Sűrűsödtek a jelek, hogy több évnyi mellőzés után újra be kell, hogy emeljem a Jordi Savall lemezeket a napi repertoárba. Ahogy rajtam kívül még nagyon sokan, én is a “Tous les matins du monde" (Minden reggel) című film révén jegyeztem meg annak idején Jordi Savall nevét, és lettem elkötelezett rajongója a viola de gambának és a barokk zenének. A katalán gamba-játékos, tanár, karmester és komponista mindezeknél még sokkal többet is ad nekünk: a régizene mérhetetlenül ragyogó és gazdag “élménytárát” több, mint 100 lemezre kiporciózva.

Most, hogy újra Savall felé fordultam, a kihagyott évek igazán bő és tartalmas terméséből válogathattam. A “Hispania & Japan - Dialogues” című lemez azonnal felhívta magára a figyelmet. A beszédes cím már egészen egyértelműen sejteti, hogy két világ – Spanyolország és Japán – zenei párbeszédéről van szó. A 2011-es album egy sok évvel korábbi – 1996-ban születő, majd 2006-ban megismételt – koncepció emlékét őrzi, ahol is Xavéri Szent Ferenc alakja köré álmodtak egy zenei utazást “1549 RITUALS & PROPHECIES: Japan & Spain in the time of Saint Francis Xavier” címmel. Olyan jellegzetes japán hangszerek találkoznak itt a gregoriánnal és a gambával, mint a bambuszfuvola (sakuhacsi), bíva és sinobue, de a jezsuita misszionárius indiai korszakát is megidézik, mégpedig nagyszerű tabla és szarod játékkal.



2014. augusztus 19., kedd

Okunoin



Japán legnagyob területű temetőjének a szent Kója-hegy égigérő cipruserdője ad otthont. Okunoin nem csupán hatalmas kiterjedésű, de a világ legszebb temetői között is valahol a legelsők között kell, hogy számon tartsuk. Meglepő lehet, hogy mégsem tartozik Japán legkedveltebb turistacélpontjai közé. A tartósan Japánban – főleg Oszakában – időző külföldieken kívül szinte csak belföldi “zarándok turisták” keresik fel az egyszerre gyönyörű és vallási szempontból kiemelkedő jelentőségű helyet.



A fennsíkon az első kolostort Kúkai hozta létre 816-ban, és tette ezáltal a helyet az általa alapított Singon irányzat szakrális központjává. Kúkai a buddhizmus titkos tanításainak értőjeként vívta ki kora és az őt követő századok elismerését, de neki tulajdonítják pl. a kana szótagábécét, és mint kalligráfus, szobrász, költő, tóépítő és szótáríró is tisztelt. Kúkai 835-ben mély meditációba merült, és azóta várja így Maitréja eljövetelét. A XI. században kialakult hagyomány szerint a hívők – nemesek és közrendűek egyaránt – Kúkai sírja közelében igyekeztek elhelyezni hozzátartozóik hamvait vagy haját, hogy közel legyenek hozzá a “feltámadáskor”. A hagyomány még ma is él, a mauzóleumot több ezer síremlék veszi körül – tulajdonképpen ez maga a temető.



A jellegzetes és feltűnően hasonló “sírkövek” (a legmagasabb 10 méteres), valójában egyfajta “kősztúpák”. A gorintó az öt elemet (föld, víz, tűz, szél, tér) reprezentáló formák (négyzet/kocka, kör/gömb, háromszög/gúla, félkör/félgömb, cseppforma) együttese az azoknak megfelelő szótagokkal (A, Va, Ra, Ha, Kha) az oldalain. Az öt elem alkotja különböző arányban az általunk érzékelhető evilágot. Egy elmélet szerint ezek halálunkkor különválnak. A gorintó kialakulását egészen vad, ám izgalmas geometriai elméletek is kísérik, de ezek még nem elfogadottak.



A temető legtöbbször látott szoboralakja Dzsizó Boszacu (Ksitigarbha Bódhiszattva). Ábrázolásokon szerzetesként jelenik meg, borotvált fejjel, szerzetesi ruhában. Ő a lények legfőbb segítője Sákjamuni Buddha nirvánába térése és Maitréjának, az új világkorszak buddhájának megjelenése közötti időben. Érdekes, hogy további két módon is egyfajta “átmenetiséghez” köthető az alakja. Egyrészt, mert elsősorban a meghalás és születés közti tartományban oltalmazza a lényeket, így Dzsizót gyakran Jamával azonosították. Másrészt az úton lévő vándoroknak is védőszentje; kőszobraival mindenütt találkozunk az utak mellett, falvak és temetők határában. Dzsizót ma mégis leginkább gyermekek védőistenének tekintik Japánban. Könnyű szülésért, gyermekük egészségéért, hosszú életéért imádkoznak hozzá az anyák. Temetőkben a halott vagy meg nem született gyermekeknek vált egyfajta oltalmazójává. Ha japán temetőben egy kőfigurán piros előkét látunk, akkor ott Dzsizóról van szó.

A teljes képgalériát megtalálod a Flickr!-en és a Facebookon is. A fenti szöveg korábban a gothic.hu-n lett publikálva 2013 decemberében.