2012. október 12., péntek

Tibetre nyíló kapuk IV.


Ópiumos rendszer és zavaros psziché 


Érdemes két olyan írást is megemlíteni, amik nem igazi missziós beszámolók, történetek, de valamiképp nagyon szorosan kapcsolódnak a témához; az egyik komolyan befolyásolta a száz évvel ezelőtti európai Tibet-képet, a másik – időben közel ugyanekkor – magába a buddhista vallás egészébe kívánta bevezetni olvasóit. Utóbbi szerzője Dr. Szeghy Ernő teológiai tanár (először cisztercita, majd karmelita). Könyvének, az egyszerű, tárgyilagos cím ellenére (A Buddhizmus és a Kereszténység, 1909), nem volt célja a két vallás érdemi, vallástörténeti összehasonlítása. A könyv a buddhizmust folyamatosan becsmérli és méltatlan jelzőkkel illeti filozófiai hátterét (mellesleg a mai napig megbecsült szerző ezzel a kétes érdemű művel aratta első komolyabb irodalmi sikerét). A krisztusi életutat magasztalja, míg a buddhizmus alapítójának életét, jellemét, tanítását gátlástalanul kiforgatja, és szinte nevetségessé teszi (pl. az önkéntes kereszthalál magasztos voltával szembe gyomorrontást állít). A XIX. században a buddhizmus iránt érdeklődő filozófusokat, értelmiségieket nagyon érdekelte a két vallás közti lehetséges kapcsolat; korábban érintkezésbe kerültek-e, hatással voltak-e egymásra? Szeghy Ernő végigsorolja az akkoriban sokszor leírt hasonlóságokat, és nem meglepő eredményre jut. A hasonló vonások vagy csak látszólagosak, vagy egymástól teljesen függetlenül fejlődtek ki az emberek természetes vallásosságából (ami szerinte egyenlő a kereszténységgel), vagy a kereszténység volt hatással a buddhizmusra (azaz annak csekély pozitív aspektusa valamint egyes külsőségek a kereszténységből erednek), további lehetőség (azaz a buddhizmus hatása a kereszténységre, ahogy akkoriban többen gondolták) teljességgel ki van zárva. “Amennyire lehetséges, hogy a kereszténységnek volt hatása a buddhizmusnak, különösen pedig a Mahayana iskolájának fejlődésére, ép oly kevéssé lehet visszahatásról beszélni.” Valójában akárcsak az eddig tárgyalt szerzők, ő is missziós tevékenységet folytat; az ő küldetése a buddhizmus feltartóztatása. A teológus tettre-, és naprakész volt; bemutatta, kiforgatta a buddhizmust, mielőtt azt mások hitelesebb módon ismertetnék. Elültette a kételkedés, idegenkedés, lenézés magvait, és kész ellenérveket igyekezett adni a hívőknek a buddhizmussal való találkozás esetére. Az utolsó oldalakon, utolsó érvként még egy kicsit bagatelizálni is kívánja az egész témát, de vehetjük e sorokat vallomásnak is, hogy miért is írta meg könyvét. 
“Nem feltűnő-e tehát ezek után, hogy épen napjainkban akadnak a buddhizmusnak apostolai Európában; hogy minduntalan buddhista mozgalmakkal találkozunk, amelyeknek bevallott célja ezen vallást a kereszténység helyébe állítani? (…) Nem érdemes ezen törekvéseket komolyan vennünk. Az a vénségében is ifjú, életerős Európa, mely épen most lázasan fáradozik a levegő meghódításán, ezzel is jelét adva teljes életerejének, nincs abban a hangulatban, hogy bevenné a buddhizmus altató, ópiumos rendszerét. 
Különben is sülyedésben van a buddhizmus. (…) Monier-Williams nem teszi többre azok számát, kik a szó szoros értelemben nevezhetők buddhistáknak, 100 milliónál s azt állítja, hogy e rendszer korunkban rohamos föloszlás és hanyatlás állapotában van.” 
Hogy mit írt ő Tibetről? Amiket a vadzsráról írt, az a kedvenc mondatom az idézettek közül. 
“A XIV. században ugyanis a kereszténység behatolt Tibetbe s ott érintkezésbe jutott a buddhizmussal. Ezen érintkezésnek következtében történhetett az, hogy a buddhizmus átvette a megtestesülés tanát, ha ugyan, ami szintén nincs kizárva, az eszmét nem a brahmanizmusból merítette, melyben annak nyomai szintén kimutathatók. Azóta Tibet csak úgy hemzseg a Boddishatvák megtestesüléseitől. (…) Se szeri se száma azon isteneknek, akik előtt imádva borulnak le a buddhisták milliói. Ott vannak először a hatalmas Boddhishatvák, akik között az északi buddhizmus különösen öt háromságot tisztel. Közöttük legfélelmetesebb Vajrapani, a villámkezű, a rossz szellemeknek fővezére. Óriási sereg fölött rendelkezik s szellemei úgy körülveszik az embereket, hogy Tibet buddhistái állandóan magukkal hordják két csucsban végződő fa-szerszámukat, a Vajrát s hadonásznak vele, hogy a rossz szellemeket távol tartsák maguktól.” 
Hat évvel korábban (1903) Goldziher Ignácz a Magyar Tudományos Akadémia Kőrösi Csoma ünnepén az iszlám buddhista hatásairól tartott előadást. Az előadás ragyogó és valóban tudományos anyaga és Szeghy Ernő félelmetesen korlátolt, dilettáns munkája aligha összemérhető. Goldziher előadásának szövege az 1903-as kiadása után közel száz évvel újra megjelent, majd elektronikus formában ingyen is elérhető lett.

Arnold Henry Savage Landor az 1898-as In the Forbidden Land című könyvével írta be magát a tibetisztika történelmébe. Kalandos útiélményeit imádták az akkori olvasók. Túlzásai, a tibetiekről festett végtelenül negatív képe (“A kegyetlenség velük született; bűnös hajlam és a gonosz tett valósággal burjánzik ott.”) egy-egy mai tibetológusnál megbocsátásra talált, hivatkozva arra a naív feltételezésre, hogy az akkori közönség nem útleírásként, hanem “ártalmatlan” kalandregényként olvasta. Magyarul mintegy 30 évvel később jelent meg (otthonában a könyv állítólag túl volt már a 110. kiadáson!!), nem kisebb sikerrel. A magyar kiadás túlmutat az eredeti regényen. A regényt Tábori Kornél publicista fordította, aki egyben át is szerkesztette valamennyire, ugyanis a mű kétharmadát elhagyta. A végső fordításból természetesen nem a vérivó lámák és kannibál tibetiek kegyetlenkedéseinek, kínzásainak részletes leírásait hagyta ki. Bevezetőjéből világosan kitűnik, hogy volt, aki még 1927-ben is teljes mértékben elfogadta a könyv igaz voltát – a fordító mindenképpen, és ez akár elég is. A következő sorai a magyar olvasókat is ezirányba befolyásolta: 
“Sokan csodálkoztak és tamáskodtak rajta, mikor Landor élményeit hallották. Csak az utóbb Tibetbe küldött hivatalos katonai expedíció harcai és súlyos veszteségei nyomán kezdték tisztán látni a helyzetet, az ijesztően zavaros tibeti pszichét; a kínai kultúra ősi keveredését a rabszolgasorban tartott milliók idegen-rettegő és gyűlölő elvakultságával; a mellre nehezedő, túlritka hegyilevegő nyomorultjait; a süvöltő szelekkel és porral-piszokkal, titokzatos bajokkal és betegségekkel küzdőket; a láthatatlan félelmes dalai lámát és százezernyi ferdetanultságú, fél-, sőt tizedműveltségű paphadát; a bűzös feketebarna kenőcsökkel telemázolt asszonyokat; a háttérből finomkodó kínai ravaszságot és a világpolitika átpókoló orosz szálait. 
Landor nyomán mégis csak leleplezték a láma-rejtelmek nagy részét, a középkorias boszorkányságot s Anglia a sok huzavona után szükségét érezte annak, hogy fegyverrel, véráldozattal nyisson utat a rejtelmes potaláig, a lámafejedelem sziklapalotájába.” 
Tábori a regény után kb. 60 oldalon feldolgozza, zanzásítja az akkori magyar nyelvű Tibet-irodalmat (Sven Hedin, Stein Aurél, Edmund Candler, Waddel L. Austine úti beszámolói), majd a könyvet záró Harc mindhalálig című írásból kiderül, hogy mi ösztönözte a bevezető zavaros, elmeháborodott sorait. Egy 1926-os londoni cikk zaklatta fel ennyire. A történet röviden: egy Mary Watwill (négy bekezdéssel lejjebb már Watwyl) nevű lány ismeretséget kötött Angliában egy európai egyetemen tanult tibeti mérnökkel (Ringang), akibe beleszeretett, de szülei ellenezték kapcsolatukat. Ringang megbízást kapott, hogy Tibetbe menjen, hogy Lhászába villanytelepet létesítsenek. A lány hajthatatlan volt, vele ment a veszélyek dacára. Az európaiak hírére ellenséges hangulat támadt Tibetben. Tibeti hordák megsemmisítették a 300 tagú expedíciót – az ördögi gépeket úgyszintén. 
“Miss Watwyl eltűnt és olyan zavaros hír érkezett róla, hogy lámakolostorba vitték, ahol borzasztó szenvedések szakadtak reája. Állítólag két-háromezer láma gyalázta meg gonosz “vallási” szertartások közt. Felkutatására Bruce tábornokot küldték ki megfelelő csapat élén; de kezdettől fogva attól tartottak, hogy a leány még sokkal rosszabb sorsra jut, mint annak idején Henry S. Landor. 
Ilyen körülmények közt nem csoda, ha a közvéleményt – főképp Angliában – rendkívüli mértékben izgatja a tibeti rejtelmek sorozata és most már türelmetlenül várják azt, hogy valami nagyobb szívós expedíció Tibet “valamennyi titkát” felderítse, és minél inkább biztosítsa azt, hogy a Landor-féle martiriumok meg ne ismétlődjenek.” 
A történet valószínűleg csak városi legenda volt, és ennek az ominózus újságcikk is része lehetett, azzal együtt volt kitaláció. Viszont hatással lehetett a hiszékeny olvasókra. Köszönjük szépen, Tábori úr. Hála az égnek, az utóbbi történet az 1989-es kiadásban már nem jelent meg.


Maga a Henry S. Landor regény is az éles vádak és kritikák kereszttűzébe került párszor. Festőként is ismert kalandor illusztrációi és festményei kellően beszédesek, időnként határozottan a csupán olvasott vagy képen látott és félreértett élményeket valószínűsíti, de nem a saját, közvetlen tapasztalatot. Rengeteg rajza és festménye van a Himalája régióból. A kézi imamalom természetesen szinte mindenhol ott van, mintha akkoriban Tibetet elsősorban ezzel az eszközzel azonosították volna. Landor képeiből válogattam a poszt illusztrációit.

Káli juga 


A dolgozatban feldolgozott források – és az azokban megfogalmazottak – ma már többnyire ismeretlenek a tájékozódni kívánók előtt, de hiba volna azt gondolni, hogy az elképesztő butaságok, beteges víziók, kegyes(?) irodalmi túlzások, kétes szándékú démonizációk, és a tájékozatlan, könnyen megvezethető olvasók ideje végleg elmúlt miután Tibet kapui a múlt század közepén végképp megnyíltak (ill. megsemmisültek). Az ezredfordulón az ördögimádó tibetiek világuralmi terveiről olvasni. Akár hazai katolikus lapokban, ezoterikus portálokon is olvashatunk egészen hajmeresztő “tényfeltárásokat”, “leleplezéseket” főleg névtelen vagy nehezen beazonosítható szerzőktől. Az elsődleges forrás, könnyen felismerhetően Victor és Victoria Trimondi (azaz Herbert Röttgen és felesége), kik olyan sokatmondó című könyveket jegyeznek, mint Hitler, Buddha, Krishna – Egy istentelen szövetség a Harmadik Birodalomtól máig; A Dalai Láma árnyéka – Szexualitás, mágia és politika a tibeti buddhizmusban; Vallások háborúja – Politika, hit és terror az Apokalipszis jegyében. Nézeteiket leghatékonyabban a 2002-es grazi Kálacsakra szertartás apropóján tudták terjeszteni. Missziójuk célja az álszent dalai láma és a félreismert tibeti vallás valódi, rejtett arcának hiteles bemutatása. Fekete mágia, rituális kannibalizmus, nők lealacsonyítása, neonáci-vallás, agresszív fundamentalizmus, totális világuralom, a nembuddhisták elpusztításának terve egy végső apokaliptikus csatában… ezek a vádak (szerintük tények) jelennek meg kritikáikban, elsősorban a Kálacsakra tantrára és Csögyam Trungpa Sambhala tanításaira hivatkozva… 

Jelenleg egy pécsi katolikus imaközösség közreműködésével készülő Katolikus hitvédelem és megújulás nevű honlap aggódik értünk leginkább. Olvashatunk oldalukon egy felvilágosító írást a dalai lámáról (Trimondi nyomán), de a nagy kedvencem az, amit a "gyógyító kövekről" írnak. 
“A tibeti buddhizmus kritikusai is  rosszallják ezt a divatot. A nyugati világban azt terjesztik ezekről a golyócskákról, hogy szerencsét hoznak, Tibetben azonban merőben más a jelentésük.  Ott ezek a papi karkötők az ember mulandóságát szimbolizálják, ezért tulajdonképpen szerencsétlenséget hozó karkötőknek is nevezhetők. A legveszélyesebb azonban az, hogy ez a kétes hírű csuklódísz a mágikus gondolkodás táplálásán túl szinte immunissá teszi viselőit a buddhizmussal és a dalai lámával  kapcsolatos kritikával szemben.” 

Irodalom 
Draskóczy László és Virágh Sándor: Félelmetes Tibet. Magyar Református Külmissziói Szövetség, Budapest, 1935 
Goldziher Ignácz: A buddhismus hatása az iszlámra. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1903
Landor, Henry Savage: In the Forbidden Land – An Account of a Journey into Tibet Capture by the Tibetan Lamas and Soldiers, Imprisonment, Torture and Ultimate Release. Harper & Brothers Publishers, New York and London, 1909 
Landor, Henry Savage: Tibet & Nepal. A. & C. Black Soho Square, London, 1905 
Landor, Henry S.: Utazás a rejtelmes Tibetbe. Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat R.T. kiadása, 1927 
Lin, Hsiao-ting: When Christianity and Lamaism Met: The Changing Fortunes of Early Western Missionaries in Tibet, Pacific Rim Report No. 36, 2004 
Müller Vilmos: Sundar Singh a zarándok. Filadelfia Diakonissza Egylet, Budapest, 1930 
Rockhill, William Woodwill: The land of the lamas: notes of a journey through China, Mongolia and Tibet, Century Co., New York, 1891 
Schaerer Max: Sadhu Sundar Singh. Jézus Krisztus követeként Indiában. Magyar Református Külmissziói Szövetség, Nagyvárad, 1939 
Szeghy Ernő: A Buddhizmus és a Kereszténység. Szent-István-Társulat kiadása, Budapest, 1909
Ziliani, Pietro: A Tibeti Láma kolostorában. Ferences Missziók, Budapest, 1948


Tibetre nyíló kapuk I. - Krisztus zörgetése
Tibetre nyíló kapuk II. - Tibet rettenthetetlen apostola
Tibetre nyíló kapuk III - Brieux atya két halála