2012. október 23., kedd

Lkhagva Tuvshinjargal's Calligraphy

Úgy tűnik most épp a mongol művészek a kalligráfia világának sztárjai. Míg pl. a tibeti kalligráfia némiképp kikerült a fókuszból, elsősorban művelői számának csekély volta miatt, addig a mongol kalligráfiát talán nem több, mint féltucat, ám nagyon aktív és komoly tehetségű művész emelte komoly rangra. Ez a bizonyos új generáció roppant ügyesen, változatosan használja ki az újra felfedezett klasszikus ujgur-mongol írás kínálta lehetőségeket. Közülük Sukhbaatar Lkhagvadorjs-t már bemutattam itt korábban. Ezúttal Lkhagva Tuvshinjargal legjobbjaiból válogattam. Nem sokat tudni a művészről, csak amennyit facebook profilján elárul magáról, azaz 33 éves, házas, Ulánbátorban született és jelenleg is itt él. Ennyi talán elég is. Képei kiválóak.


2012. október 18., csütörtök

Doomsday Nirvana

Mi történik, ha egy buddhista kolostor ellátó személyzete is közösen meditál a többiekkel és elmélyed Buddha tanításaiban? Jól teszi. És ha a személyzet robotokból áll? Akkor akár még a megvilágosodás is borítékolható. Egy délkelet-ázsiai sci-fiben mindenképpen. 


Az angolnyelvű címén főleg Doomsday Bookként ismert dél-koreai sci-fi/horror filmes antológia három történetben vetíti elénk a végidőket, az emberiség végső hanyatlását. A Heaven's Creation című kisfilmet az a Jee-woon Kim rendezte, akinek a nálunk is sikeres I Saw The Devilt és az első dél-koreai westernt, a The Good, the Bad, the Weird-et is köszönhetjük. A buddhista robot története vállalható mértékben esik csak túlzásokba, és egy három mondatban is elmondható alapgondolatnál többet nem kíván erőltetni. A film velős kívánt lenni, és az is lett – úgy, hogy a dialógusokkal sem spóroltak. A filmnek ott a helye a minden buddhista filmfesztiválon és buddhista filmklubban, de akár Philip K. Dick rajongóknak is szerezhet egy kellemes félórát. 


A megvilágosodott droid, mint opció, egy ideje már itt van a levegőben. A kelet-ázsiai művészek már jó ideje megteremtették az alapokat. Wang Zi Won teremtményei egészen biztosan inspirálták ezt a produkciót. Hasonlóan vagyok most ezzel a filmmel, mint a korábban hasonló közegben (20-30 perces filmek antológiája) felbukkanó thai horrorral, a Novíciussal. Örülök neki nagyon, de sajnálom, hogy talán nem lesz már más filmes, aki fantáziát, további lehetőséget látna egy hasonló kiber-buddhista filmben.

 

2012. október 16., kedd

Chi-hwa-seon

Európában a romantika utáni nagy útkereső korszak festőóriásait az utókor leginkább különc, elviselhetetlen, szenvedélybeteg zseninek képzeli, nyilván nem minden ok nélkül. Számomra meglepő felfedezés volt, hogy ez Kelet-Ázsiában sem teljesen ismeretlen jelenség. Korea egyik legnagyobb 19. századi festője, Jang Seung-eop avagy Owon (1843 - 1897) nem vetette meg az alkoholt és a nőket (elsősorban zenész csajokra bukott), miközben saját stílusát folyamatosan kereste, megtalálta, majd újra és újra elveszítette, akár csak hazája az önazonosságát Japán és Kína közt. Az Owont alakító Choi Min-sik részben jó választás volt, mivel remek színész, ám annyira ő sem jó, hogy az egészen fiatal és az öreg művészt egyaránt hihetően alakítsa. A dél-koreai filmeknek nem vagyok nagy rajongója, de ez egészen jó, a téma iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlott. Az IMDb 7.2-es értékelése jogosnak tűnik.


A film nem új (10 éves), de a fenti sorok sem. 2008-ban írtam, de végül nem posztoltam. Mivel már évek óta nem írtam filmekről, gondoltam belefér, valakinek lehet, hogy pont jókor jön.


2012. október 15., hétfő

Prabhashvara

Az ősz folyamán jelenik meg a korábban már itt tárgyalt Contemplatron új lemeze Prabhashvara címmel. Íme az ízelítő:

 

2012. október 12., péntek

Tibetre nyíló kapuk IV.


Ópiumos rendszer és zavaros psziché 


Érdemes két olyan írást is megemlíteni, amik nem igazi missziós beszámolók, történetek, de valamiképp nagyon szorosan kapcsolódnak a témához; az egyik komolyan befolyásolta a száz évvel ezelőtti európai Tibet-képet, a másik – időben közel ugyanekkor – magába a buddhista vallás egészébe kívánta bevezetni olvasóit. Utóbbi szerzője Dr. Szeghy Ernő teológiai tanár (először cisztercita, majd karmelita). Könyvének, az egyszerű, tárgyilagos cím ellenére (A Buddhizmus és a Kereszténység, 1909), nem volt célja a két vallás érdemi, vallástörténeti összehasonlítása. A könyv a buddhizmust folyamatosan becsmérli és méltatlan jelzőkkel illeti filozófiai hátterét (mellesleg a mai napig megbecsült szerző ezzel a kétes érdemű művel aratta első komolyabb irodalmi sikerét). A krisztusi életutat magasztalja, míg a buddhizmus alapítójának életét, jellemét, tanítását gátlástalanul kiforgatja, és szinte nevetségessé teszi (pl. az önkéntes kereszthalál magasztos voltával szembe gyomorrontást állít). A XIX. században a buddhizmus iránt érdeklődő filozófusokat, értelmiségieket nagyon érdekelte a két vallás közti lehetséges kapcsolat; korábban érintkezésbe kerültek-e, hatással voltak-e egymásra? Szeghy Ernő végigsorolja az akkoriban sokszor leírt hasonlóságokat, és nem meglepő eredményre jut. A hasonló vonások vagy csak látszólagosak, vagy egymástól teljesen függetlenül fejlődtek ki az emberek természetes vallásosságából (ami szerinte egyenlő a kereszténységgel), vagy a kereszténység volt hatással a buddhizmusra (azaz annak csekély pozitív aspektusa valamint egyes külsőségek a kereszténységből erednek), további lehetőség (azaz a buddhizmus hatása a kereszténységre, ahogy akkoriban többen gondolták) teljességgel ki van zárva. “Amennyire lehetséges, hogy a kereszténységnek volt hatása a buddhizmusnak, különösen pedig a Mahayana iskolájának fejlődésére, ép oly kevéssé lehet visszahatásról beszélni.” Valójában akárcsak az eddig tárgyalt szerzők, ő is missziós tevékenységet folytat; az ő küldetése a buddhizmus feltartóztatása. A teológus tettre-, és naprakész volt; bemutatta, kiforgatta a buddhizmust, mielőtt azt mások hitelesebb módon ismertetnék. Elültette a kételkedés, idegenkedés, lenézés magvait, és kész ellenérveket igyekezett adni a hívőknek a buddhizmussal való találkozás esetére. Az utolsó oldalakon, utolsó érvként még egy kicsit bagatelizálni is kívánja az egész témát, de vehetjük e sorokat vallomásnak is, hogy miért is írta meg könyvét. 
“Nem feltűnő-e tehát ezek után, hogy épen napjainkban akadnak a buddhizmusnak apostolai Európában; hogy minduntalan buddhista mozgalmakkal találkozunk, amelyeknek bevallott célja ezen vallást a kereszténység helyébe állítani? (…) Nem érdemes ezen törekvéseket komolyan vennünk. Az a vénségében is ifjú, életerős Európa, mely épen most lázasan fáradozik a levegő meghódításán, ezzel is jelét adva teljes életerejének, nincs abban a hangulatban, hogy bevenné a buddhizmus altató, ópiumos rendszerét. 
Különben is sülyedésben van a buddhizmus. (…) Monier-Williams nem teszi többre azok számát, kik a szó szoros értelemben nevezhetők buddhistáknak, 100 milliónál s azt állítja, hogy e rendszer korunkban rohamos föloszlás és hanyatlás állapotában van.” 
Hogy mit írt ő Tibetről? Amiket a vadzsráról írt, az a kedvenc mondatom az idézettek közül. 
“A XIV. században ugyanis a kereszténység behatolt Tibetbe s ott érintkezésbe jutott a buddhizmussal. Ezen érintkezésnek következtében történhetett az, hogy a buddhizmus átvette a megtestesülés tanát, ha ugyan, ami szintén nincs kizárva, az eszmét nem a brahmanizmusból merítette, melyben annak nyomai szintén kimutathatók. Azóta Tibet csak úgy hemzseg a Boddishatvák megtestesüléseitől. (…) Se szeri se száma azon isteneknek, akik előtt imádva borulnak le a buddhisták milliói. Ott vannak először a hatalmas Boddhishatvák, akik között az északi buddhizmus különösen öt háromságot tisztel. Közöttük legfélelmetesebb Vajrapani, a villámkezű, a rossz szellemeknek fővezére. Óriási sereg fölött rendelkezik s szellemei úgy körülveszik az embereket, hogy Tibet buddhistái állandóan magukkal hordják két csucsban végződő fa-szerszámukat, a Vajrát s hadonásznak vele, hogy a rossz szellemeket távol tartsák maguktól.” 
Hat évvel korábban (1903) Goldziher Ignácz a Magyar Tudományos Akadémia Kőrösi Csoma ünnepén az iszlám buddhista hatásairól tartott előadást. Az előadás ragyogó és valóban tudományos anyaga és Szeghy Ernő félelmetesen korlátolt, dilettáns munkája aligha összemérhető. Goldziher előadásának szövege az 1903-as kiadása után közel száz évvel újra megjelent, majd elektronikus formában ingyen is elérhető lett.

Arnold Henry Savage Landor az 1898-as In the Forbidden Land című könyvével írta be magát a tibetisztika történelmébe. Kalandos útiélményeit imádták az akkori olvasók. Túlzásai, a tibetiekről festett végtelenül negatív képe (“A kegyetlenség velük született; bűnös hajlam és a gonosz tett valósággal burjánzik ott.”) egy-egy mai tibetológusnál megbocsátásra talált, hivatkozva arra a naív feltételezésre, hogy az akkori közönség nem útleírásként, hanem “ártalmatlan” kalandregényként olvasta. Magyarul mintegy 30 évvel később jelent meg (otthonában a könyv állítólag túl volt már a 110. kiadáson!!), nem kisebb sikerrel. A magyar kiadás túlmutat az eredeti regényen. A regényt Tábori Kornél publicista fordította, aki egyben át is szerkesztette valamennyire, ugyanis a mű kétharmadát elhagyta. A végső fordításból természetesen nem a vérivó lámák és kannibál tibetiek kegyetlenkedéseinek, kínzásainak részletes leírásait hagyta ki. Bevezetőjéből világosan kitűnik, hogy volt, aki még 1927-ben is teljes mértékben elfogadta a könyv igaz voltát – a fordító mindenképpen, és ez akár elég is. A következő sorai a magyar olvasókat is ezirányba befolyásolta: 
“Sokan csodálkoztak és tamáskodtak rajta, mikor Landor élményeit hallották. Csak az utóbb Tibetbe küldött hivatalos katonai expedíció harcai és súlyos veszteségei nyomán kezdték tisztán látni a helyzetet, az ijesztően zavaros tibeti pszichét; a kínai kultúra ősi keveredését a rabszolgasorban tartott milliók idegen-rettegő és gyűlölő elvakultságával; a mellre nehezedő, túlritka hegyilevegő nyomorultjait; a süvöltő szelekkel és porral-piszokkal, titokzatos bajokkal és betegségekkel küzdőket; a láthatatlan félelmes dalai lámát és százezernyi ferdetanultságú, fél-, sőt tizedműveltségű paphadát; a bűzös feketebarna kenőcsökkel telemázolt asszonyokat; a háttérből finomkodó kínai ravaszságot és a világpolitika átpókoló orosz szálait. 
Landor nyomán mégis csak leleplezték a láma-rejtelmek nagy részét, a középkorias boszorkányságot s Anglia a sok huzavona után szükségét érezte annak, hogy fegyverrel, véráldozattal nyisson utat a rejtelmes potaláig, a lámafejedelem sziklapalotájába.” 
Tábori a regény után kb. 60 oldalon feldolgozza, zanzásítja az akkori magyar nyelvű Tibet-irodalmat (Sven Hedin, Stein Aurél, Edmund Candler, Waddel L. Austine úti beszámolói), majd a könyvet záró Harc mindhalálig című írásból kiderül, hogy mi ösztönözte a bevezető zavaros, elmeháborodott sorait. Egy 1926-os londoni cikk zaklatta fel ennyire. A történet röviden: egy Mary Watwill (négy bekezdéssel lejjebb már Watwyl) nevű lány ismeretséget kötött Angliában egy európai egyetemen tanult tibeti mérnökkel (Ringang), akibe beleszeretett, de szülei ellenezték kapcsolatukat. Ringang megbízást kapott, hogy Tibetbe menjen, hogy Lhászába villanytelepet létesítsenek. A lány hajthatatlan volt, vele ment a veszélyek dacára. Az európaiak hírére ellenséges hangulat támadt Tibetben. Tibeti hordák megsemmisítették a 300 tagú expedíciót – az ördögi gépeket úgyszintén. 
“Miss Watwyl eltűnt és olyan zavaros hír érkezett róla, hogy lámakolostorba vitték, ahol borzasztó szenvedések szakadtak reája. Állítólag két-háromezer láma gyalázta meg gonosz “vallási” szertartások közt. Felkutatására Bruce tábornokot küldték ki megfelelő csapat élén; de kezdettől fogva attól tartottak, hogy a leány még sokkal rosszabb sorsra jut, mint annak idején Henry S. Landor. 
Ilyen körülmények közt nem csoda, ha a közvéleményt – főképp Angliában – rendkívüli mértékben izgatja a tibeti rejtelmek sorozata és most már türelmetlenül várják azt, hogy valami nagyobb szívós expedíció Tibet “valamennyi titkát” felderítse, és minél inkább biztosítsa azt, hogy a Landor-féle martiriumok meg ne ismétlődjenek.” 
A történet valószínűleg csak városi legenda volt, és ennek az ominózus újságcikk is része lehetett, azzal együtt volt kitaláció. Viszont hatással lehetett a hiszékeny olvasókra. Köszönjük szépen, Tábori úr. Hála az égnek, az utóbbi történet az 1989-es kiadásban már nem jelent meg.


Maga a Henry S. Landor regény is az éles vádak és kritikák kereszttűzébe került párszor. Festőként is ismert kalandor illusztrációi és festményei kellően beszédesek, időnként határozottan a csupán olvasott vagy képen látott és félreértett élményeket valószínűsíti, de nem a saját, közvetlen tapasztalatot. Rengeteg rajza és festménye van a Himalája régióból. A kézi imamalom természetesen szinte mindenhol ott van, mintha akkoriban Tibetet elsősorban ezzel az eszközzel azonosították volna. Landor képeiből válogattam a poszt illusztrációit.

Káli juga 


A dolgozatban feldolgozott források – és az azokban megfogalmazottak – ma már többnyire ismeretlenek a tájékozódni kívánók előtt, de hiba volna azt gondolni, hogy az elképesztő butaságok, beteges víziók, kegyes(?) irodalmi túlzások, kétes szándékú démonizációk, és a tájékozatlan, könnyen megvezethető olvasók ideje végleg elmúlt miután Tibet kapui a múlt század közepén végképp megnyíltak (ill. megsemmisültek). Az ezredfordulón az ördögimádó tibetiek világuralmi terveiről olvasni. Akár hazai katolikus lapokban, ezoterikus portálokon is olvashatunk egészen hajmeresztő “tényfeltárásokat”, “leleplezéseket” főleg névtelen vagy nehezen beazonosítható szerzőktől. Az elsődleges forrás, könnyen felismerhetően Victor és Victoria Trimondi (azaz Herbert Röttgen és felesége), kik olyan sokatmondó című könyveket jegyeznek, mint Hitler, Buddha, Krishna – Egy istentelen szövetség a Harmadik Birodalomtól máig; A Dalai Láma árnyéka – Szexualitás, mágia és politika a tibeti buddhizmusban; Vallások háborúja – Politika, hit és terror az Apokalipszis jegyében. Nézeteiket leghatékonyabban a 2002-es grazi Kálacsakra szertartás apropóján tudták terjeszteni. Missziójuk célja az álszent dalai láma és a félreismert tibeti vallás valódi, rejtett arcának hiteles bemutatása. Fekete mágia, rituális kannibalizmus, nők lealacsonyítása, neonáci-vallás, agresszív fundamentalizmus, totális világuralom, a nembuddhisták elpusztításának terve egy végső apokaliptikus csatában… ezek a vádak (szerintük tények) jelennek meg kritikáikban, elsősorban a Kálacsakra tantrára és Csögyam Trungpa Sambhala tanításaira hivatkozva… 

Jelenleg egy pécsi katolikus imaközösség közreműködésével készülő Katolikus hitvédelem és megújulás nevű honlap aggódik értünk leginkább. Olvashatunk oldalukon egy felvilágosító írást a dalai lámáról (Trimondi nyomán), de a nagy kedvencem az, amit a "gyógyító kövekről" írnak. 
“A tibeti buddhizmus kritikusai is  rosszallják ezt a divatot. A nyugati világban azt terjesztik ezekről a golyócskákról, hogy szerencsét hoznak, Tibetben azonban merőben más a jelentésük.  Ott ezek a papi karkötők az ember mulandóságát szimbolizálják, ezért tulajdonképpen szerencsétlenséget hozó karkötőknek is nevezhetők. A legveszélyesebb azonban az, hogy ez a kétes hírű csuklódísz a mágikus gondolkodás táplálásán túl szinte immunissá teszi viselőit a buddhizmussal és a dalai lámával  kapcsolatos kritikával szemben.” 

Irodalom 
Draskóczy László és Virágh Sándor: Félelmetes Tibet. Magyar Református Külmissziói Szövetség, Budapest, 1935 
Goldziher Ignácz: A buddhismus hatása az iszlámra. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1903
Landor, Henry Savage: In the Forbidden Land – An Account of a Journey into Tibet Capture by the Tibetan Lamas and Soldiers, Imprisonment, Torture and Ultimate Release. Harper & Brothers Publishers, New York and London, 1909 
Landor, Henry Savage: Tibet & Nepal. A. & C. Black Soho Square, London, 1905 
Landor, Henry S.: Utazás a rejtelmes Tibetbe. Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat R.T. kiadása, 1927 
Lin, Hsiao-ting: When Christianity and Lamaism Met: The Changing Fortunes of Early Western Missionaries in Tibet, Pacific Rim Report No. 36, 2004 
Müller Vilmos: Sundar Singh a zarándok. Filadelfia Diakonissza Egylet, Budapest, 1930 
Rockhill, William Woodwill: The land of the lamas: notes of a journey through China, Mongolia and Tibet, Century Co., New York, 1891 
Schaerer Max: Sadhu Sundar Singh. Jézus Krisztus követeként Indiában. Magyar Református Külmissziói Szövetség, Nagyvárad, 1939 
Szeghy Ernő: A Buddhizmus és a Kereszténység. Szent-István-Társulat kiadása, Budapest, 1909
Ziliani, Pietro: A Tibeti Láma kolostorában. Ferences Missziók, Budapest, 1948


Tibetre nyíló kapuk I. - Krisztus zörgetése
Tibetre nyíló kapuk II. - Tibet rettenthetetlen apostola
Tibetre nyíló kapuk III - Brieux atya két halála

2012. október 1., hétfő

Tibetre nyíló kapuk III.

Brieux atya két halála 


A Ferences Rendnek is megvoltak a maga népszerű missziós füzetei, melyek 30-40 oldalon mesélték távoli országok megrendítő történeteit. A negyvenes években futó sorozatban olyan címek jelentek meg, mint A keresztény Kína véres napjai, Megrendítő asszonysorsok, A kínai nyomor poklában, Villanó fények az őserdő mélyén, Égő magyar áldozat Kína oltárán, Hősi harcok Kína földjén, Pogány istenek árnyékában, A damaszkuszi vérfürdő, Vér- és tűzözön Tsianfu felett vagy az egészen ártatlan című A Tibeti Láma kolostorában. Utóbbi volt a sorozat 50. száma, amit Pietro Ziliani írt Páter Auguste Lagrange francia misszionárius tibeti élményeiről. Lagrange William Terry angol térképész expedíciójának tagjaként indult útnak. A expedíció sikeres volt, a térképek elkészültek, majd az angolok hazaindultak, de a francia még maradt, mert “volt Lagrange páternek egy saját, külön célja is, amelyik semmivel sem volt kevésbé veszedelmes, mint a katolikus hit hirdetése az ellenséges földön. Egy nagyon régi kéziratot akart felkutatni a lámakolostorokban. Ez a kézirat Roberto de Nobili jezsuita pátertől származott, aki 1636-ban halt meg. (…) Létezését szigorúan titokban tartják, mert ez az első, és egyetlen példány, amelyben a nyugati vallás törvényeit fektették le a tibetiek előtt is érthető nyelven… Ennek a megszerzése tehát igazán becsületére válna úgy a katolikus, mint a missziós világnak.” 

Lagrange elindult a fővárosba az expedíció kínai fényképészével és egy előkelő tibeti családból származó fiatalemberrel, “aki megszökött az egyik lámakolostorból, ahol épen pappá szentelték volna. Szökésének oka, hogy elvesztette hitét a lámákban, és vallásukban.” Auguste atya nemes célja kézirat megtalásán túl, hogy “megkeresse azt az utat, amely a lámák által állati sorba süllyesztett nép lelkéhez vezet.” A legkisebb gond nélkül megérkeztek a fővárosba, ahol a Potala jelentette a végcélt, a nyomozás helyszínét. 
“Az ex-láma sokáig állt a palotával szemben mozdulatlanul. A kis, apró, üldözött emberke ott állt a pazar, hatalmas épületkolosszussal szemközt, amelyet évezredek hagyománya, önkénye, és emberi butasága emelt a titokzatosság örök otthonául. Ott állt a kis ember, aki nem félt fellázadni, és megtagadni a logika, és léleknélküliség egész rendszerét, amivel örök üldözésnek, halálveszedelemnek tette ki magát. (…) Sakia végképpen kiábrándult hát ebből a hazugságra, képmutatásra, ostoba hiszékenységre épített, szeretet és logika nélkül való, vallásnak csúfolt misztikumból.” 
Az író oldalakon át meséli az üldözött fiú megrendítő történetét, kibe a katolikus misszió kegyes apácái öntöttek igaz hitet. A trió a Potalába könnyen bejutott, de azonnal megtapasztalták a házigazdák körmönfont bizalmatlanságát. “Nehéz napokat éltek a Dalai Láma közelében. Állandó rettegés, állandó idegizgalom fárasztotta mindhármójukat.” A dalai lámáról megtudjuk, hogy ekkoriban a kobraméreg ellenszerének kutatása érdekelte legjobban, és nem csak a Potalában, de “a Láma előtt gyűlöletes Tashi-Lumpói kolostorban is folytak kísérletek.” Auguste atyát elkeseríti mindaz, amit itt tapasztal: 
“– Istenem, hogyan terjesszem el Krisztus tanítását ezen a földön, ahol csak egy törvény uralkodik: a rosszaság, és fanatizmus törvénye, – sóhajtotta. – Hogyan építsem fel az Országot itt, ahol nincs egyéb, mint kémkedés, csalás, orvgyilkosság, kínzás, és rendszeres kérlelhetetlenség! Hogyan építsek a képmutatásra?” 
Módfelett érdekes, és nem kevésbé újszerű, mindaz, amit a Tibeti Kánonról megtudunk: 
“Ezekben a könyvekben, melyeknek eredetét Buddhának tulajdonították, le volt fektetve minden, ami a tibeti egyházra vonatkozott. Különösen a III. részben, a szanszkrit nyelvű Kosnon-pa-ban [Kosnon-pa = chos mngon pa, azaz Abhidarma], melyet a lámák állítása szerint maga a Nagy Bölcs írt. Ebben a műben az érzékfeletti életet tárgyalta, bár egyesek szerint ez közönséges hamisítvány volt, mert Buddha tanaival és gondolataival homlokegyenest ellenkezett. Száz kötetből húsz a lámák magatartását szabályozta; aztán benne volt Buddha életrajza, a mágia tudomány, Kalakma doktrínái, és a többi. Ezután következett egy kétszázötven kötetet számláló Magyarázat, amely szembehelyezkedik a Kánonnal, mert sokkal előbb írták, Krisztus után a VII. században, amikor a buddhizmus térhódítása Ázsia közepén megkezdődött…” 
Komoly kihívás az utóbbi mondat helyes értelmezése, de ez annak idején a füzet célközönségének talán nem is volt célja – a lebilincselő és magasztos kalandok habzsolása annál inkább. A történet szerint újabb és újabb könyvtárszobák átfésülése közben az atya egy láncokkal lezárt teremre bukkant: 
“A féhomályba borult teremben először csak nehezen tudott tájékozódni. Hanem mikor jobban megszokta a félsötétet, akkor borzadt el csak igazán. A fal mellett sorban felakasztva európai papok ruhái lógtak, és sapkák, és köpenyek, aztán hosszú polcokon európai könyvek: breváriumok, s imakönyvek, és… a sarokban, igen, egy férfi bebalzsamozott teste állt, rózsaszínű arccal, teljesen felöltözve, a nyugati papok öltözékében. Auguste atyában két érzés birkózott egyszerre, mígnem erőt véve magán, egészen az ablak mellé lépett. Úgy érezte, hogy vére száguldása rögtön felszakítja ereit, és szíve felmondja a szolgálatot. Végül egyetlen nagy erőfeszítéssel nyugalmat parancsolt magára. A bebalzsamozott holttestben azonnal felismerte az 1881-ben eltűnt práter Brieuxnek, a híres, jámboréletű, és áldozatkész hittérítőnek alakját. Képekről jól ismerte a nemes arcot, hát határozottan felismerte. ő volt az, semmi kétség!… Brieux atya annakidején Jerkalo és Tse-Ki között tűnt el, ahová rendtestvéreinek eleséget vitt, s azóta semmi hír nem jött felőle többé. Hiába nyomoztak a hatóságok, eredménytelen volt minden fáradozás. Szóbeszéd szerint bűntény történt, amelyben állítólag két láma is részt vett, de biztosat senki sem tudott. A nyomozók hiába fordultak a Dalai Lámához, az megsértődve, fölényesen utasította vissza a vádat, és nem adott engedélyt az alaposabb nyomozásra. A bátor, és hős misszionáriust olyan kegyetlenséggel gyilkolták meg, mint az óceániai törzsek szokták tenni áldozataikkal…” 
Lagrange elájult, de ép bőrrel kijutott a bűnbarlangból, a keresett szöveg pedig végül meglett, de ez már nem is lepi meg a mai olvasót, mert ekkora már tényleg egészen nyilvánvaló, hogy az egész egy minden valóságalapot nélkülöző fikció. 


Páter Auguste Lagrange francia misszionárius és William Terry angol térképész úgy tűnik sosem létezett, ellenben Roberto de Nobili és Brieux atya igen, de ez aligha teszi hitelesebbé a fenti a történetet. Jean-Baptiste Brieux atyának valóban nyoma veszett Tibetben 1881-ben. Az akkori hivatalos jelentés szerint egy Lhásza felé vezető úton gyilkolták meg. Később kínai hivatalnokok megállapították, hogy a gyilkosságot helyi kolostorok és törzsfők szervezték. W.W. Rockhill 1891-ben lejegyzi könyvében, hogy 1887-ben a kelet-tibeti határon lámák felkelést szerveztek a helyi katolikus misszió ellen. A lámák kiemelték sírjából a hat évvel korábban meggyilkolt Brieux atya csontjait, majd a sírt ürülékkel töltötték fel, az atya koponyájából pedig koponyacsészét készítettek. A két Brieux-történet szemlátomást ellentmond egymásnak, egyszerre mindkét verzió nem lehet igaz, de csupán attól, hogy Ziliani története egészen biztosan valótlan, még a másik történet nem válik hihetőbbé. Elgondolkodtató, hogy a Ferences Rend e missziós sorozata hogyan is határozta meg önmagát ill. magasztos céljait: 
“MIT AKARUNK? A legszentebb krisztusi feladatot: a Missziós Gondolatot mindenfelé terjeszteni! Ott akarunk lenni mindenhol, hogy olvassanak bennünket és felfigyeljenek ránk! – Meg akarjuk ismertetni a legszélesebb néprétegekkel a legősibb missziós Rend, a Ferences Rend missziójának Multját és Jelenét! A Mult vértőlázott talaján járnak a Jelen hőslelkű apostolai szerte a világon! – E füzetsorozat minden betűje, sora, száma; a csinos kiállítás és olcsó ár ezt a Célt akarja szolgálni! TESTVÉR! Olvass és ajánlj bennünket másoknak is! Apostola leszel Krisztusnak, az örök Misszionáriusnak!” 
“Szent Ferenc fiai 700 év óta a pogányok millióit vezették Krisztus aklába. TE is részt vehetsz ebben a most is folyó gigantikus munkában. Neked is közre kell működnöd a hitterjesztésben.”

Tibetre nyíló kapuk I. - Krisztus zörgetése
Tibetre nyíló kapuk II. - Tibet rettenthetetlen apostola
Tibetre nyíló kapuk IV. - Ópiumos rendszer és zavaros psziché

2012. szeptember 29., szombat

Tibetre nyíló kapuk II.

Tibet rettenthetetlen apostola 


Hogy ki is volt a Krisztus nevében a világ tetején legfáradhatatlanabbul zörgető Sadhu Sundar Singh, és milyenek is voltak sokat mesélt tibeti kalandjai, ahhoz egy-egy további kiadvány fog egy lépéssel közelebb vinni. Szintén a Magyar Református Külmissziói Szövetség kiadásában jelent meg 1939-ben Max Schaerer 1922-es Sadhu Sundar Singh: Ein Apostel Jesu Christi in Indien című írását magyarul tartalmazó kis füzet (Missziói füzetek 111-113. szám). A kiadvány 40 oldalon át meséli el az indiai kereszténység legnagyobb hatású alakjának történetét. Sundar Singh szikh családba született 1889-ben, majd Jézus álombéli megjelenése és az azt követő megtérés, szégyen, kitagadás, mérgezés, megalázás után 1905-ben megkeresztelkedik és elindul keresztény szádhuként hirdetni az Evangéliumot. Már első tibeti útja előtt is életveszélyes helyzetekből való megmeneküléseiről, és csodás hittérítői sikereiről volt ismert. A füzetből hamar megtudjuk, hogy "Tibet nemcsak a föld legmagasabban fekvő országa, de a legellenségesebb lelkületű is mindennel szemben, ami idegen. (…) Nem igen lehet "hit"-nek nevezni a tibeti buddhizmust, legfeljebb "vakhit"-nek, babonának. Maga az imádkozás az imádság torzójává változott itt. Minden imádságuk egyetlen mondatból áll: "Om mani padme hum". Ezt ismételgetik a végtelenségig. Miután azonban ez igen unalmas, kitalálták az imamalmot. A fenti szavakat – amelynek értelmét maguk a tibetiek sem tudják biztosan – kis papírlapra írják és kiteszik a szélbe." Tibeti kalandjai közül sok helyen idézik szívesen, mikor halálra ítéli egy "főláma" (egyesek dalai lámát említenek), mert idegen tanokat hirdetett. Dögkútba dobják, azt súlyos acélfedővel lezárják, majd harmadik éjjel, a halál küszöbén egy ismeretlen férfi csodás módon megmenti. Hogy ki menti meg, sosem tudja meg, de a főlámát sikerül nagyon kínos helyzetbe hozni a megmagyarázhatatlan megmenekülésével. Alkalma nyílt a hírhedtebb, friss jakbőrbe varrós, majd zsugorodva száradós halálnemről is írnia, amit természetesen szintén hihetetlen megmenekülés és sikeres hittérítés követ. Egy alkalommal "Tibet legvadabb tájain" egy nemkívánt prédikáció után az emberek feldühödtek és megakarták ölni. 
"magába mélyedt, hogy elszámoljon életével Istennek és neki ajánlja lelkét. Nyugodtan várta a vértanuságot. Ebben a pillanatban elült a zaj. Sundar Singh kinyitotta szemeit és csodálkozva látta, hogy a tömeg bizonyos távolságra tőle megtorpant. Vezetőik összebujtak, tanácskoztak. Ekkor kiállt közülük az egyik és megszólította: 
– Mondd, idegen, ki az az ember, aki melletted áll fényes ruhában és a többiek mind, akik körülvesznek? 
– Mellettem nem áll senki! – felelte csodálkozva az üldözött.” 
Az embereket letaglózó esemény után a faluban szabadon prédikálhatott, most már "nyitott füleket és nyitott szíveket talált". A rendíthetetlen misszionárius még számtalanszor menekült meg a halálát kívánó hitetlenektől vagy épp vadállatoktól, melyek megszelídültek a közelében (pl. kobra, hópárduc), valamint több ízben volt alkalma bizonyítania önfeláldozó hajlamát, mikor embereket mentett meg a biztos haláltól (vagy lelkülket a nem kevésbé biztos kárhozattól). 

Wilhelm Müller Sundar Singh életrajza szerint: 
"A keresztyénség előtt bezárt Tibet különösen vonzotta a Sadhut. Talán éppen azért, mert olyan nagy volt benne a sötétség. Indiáról tudta, hogy ott van alkalom az evangélium megismerésére. Minnél többet szenvedett Tibetért, annál jobban megszerette azt. Tudta, hogy milyen gyűlölet várja a buddhista szerzetesek, és lámák részéről. S nem is múlt el sok idő addig, hogy ez a gyűlölet tetté vált. 
Voltak már mások is, akik az evangélium hirdetésére hatoltak be Tibetbe. Ezek hitükért életükkel fizettek meg. Sundar Singh sok mindent meg tudott róluk, mikor ismételt tibeti látogatásaival már kissé megnyerte az emberek bizalmát. Nélküle talán sohasem hallott volna a világ azokról a szenvedésekről és harcokról, melyeket ezek szent hősiességben végigküzdöttek." 
Utóbbi mondatot leginkább úgy érdemes érteni, hogy ezekről a sok szenvedést megélt, de eredményes hittérítőkről kizárólag Sundar Singhtől lehetett hallani. A könyv kitér arra, hogy a huszas évek elején többen megrágalmazták a népszerű misszionáriust. Páter Hosten indiai jezsuita szerint "Sundar Singh szemtelen csaló!" Hasonló állásponton voltak egyes református és lutheránus lelkészek is, kik kételkedni mertek az elmesélt csodákban, majd orthodox protestáns teológusokkal bővült a kételkedők tábora. 1924-ben a nagy nyugati napilapok hasábos cikkeket írtak "a legújabb keresztyén kegyes csalásról", "az új indiai szemfényvesztőről." A támadásokat úgy tűnik sikerrel verték vissza Sundar Singh barátai, támogatói – a szerző szerint mindenképpen, aki szintúgy a hindu mártír rendíthetetlen csodálója. Az 1929-es eltűnésének körülményének ismertetésekor akaratlanul is sokatmondóan fogalmazza meg a makacs tényeket: 
"Riddle úr az újzélandi presbiteriánus misszióból úgy érezte, hogy valami kísérletet kellene tenni barátunk kinyomozására. S így dr. Taylorral Roorke-ből nyolc napos nehéz utat tettek a Sadhu keresésére. Ezen négy mérföldnyire hatoltak be Tibetbe, 18.000 lábnyi magasságban. Egyáltalában semmi nyomot sem találtak. Az egész úton senkivel sem találkoztak, aki látta volna, vagy hallott volna róla. Valóban szomorúan különös ez a negatív eredmény." 
Sadhu Sundar Singh hittérítő tevékenységének, a tőle hallott keresztény felekezeteknek és a hozzá hasonló hős prédikátoroknak azóta sem találni bizonyíthatóan semmi nyomát Tibetben. Népszerűsége ennek dacára a mai napig töretlen; evangélikus misszionáriusként, eksztatikus látnokként, aszketikus zarándokként tisztelik – és nem csak Indiában, de valamelyest még Magyarországon is. Hitbéli elkötelezettségét, látomásainak hitelességét nem kívánom firtatni, de tibeti útjait mindenképpen. Beszámolói nem csupán megkérdőjelezhetőek (tehát hamisak), de végtelenül negatív képet festettek a tibetiekről és vallásukról, csupán azon alantas okból, mert minél ellenségesebb, erkölcstelenebb a megtérítendő nép, annál becsesebb, hősiesebb, tisztelendőbb az odaadó hittérítői szolgálat. Mentség? Nincs.



A kilencvenes években Eric J. Sharpe a Sydney-i Egyetem professzora, a modern keresztény missziók szakértője, utolsó könyvében (The Riddle of Sadhu Sundar Singh, New Delhi, Intercultural Publications, 2004) összegezni kívánta Sundar Singhről megjelent összes ismeretet, rámutatva a lehetséges ellentmondásokra. A korabeli cikkeket, életrajzokat, leveleket feldolgozó tanulmány elsősorban arra a folyamatra fókuszál, hogy a rajongó nyugati értelmiségiek, liberális írók és papság hogyan alkották meg az eszményi keresztény misztikus romantikus képét.

Tibetre nyíló kapuk I. - Krisztus zörgetése
Tibetre nyíló kapuk III. - Brieux atya két halála
Tibetre nyíló kapuk IV. - Ópiumos rendszer és zavaros psziché

2012. szeptember 24., hétfő

Tibetre nyíló kapuk I.

Kőrösi Csoma Sándor kapukat nyitott Tibetre szótára megszerkesztésével és az azokat kísérő különböző tanulmányokkal. Míg egy széles tábor Kőrösit bódhiszattvaként tiszteli a tibeti buddhizmust a nyugati világ előtt megnyitó fáradságos munkája miatt, mások a református Kőrösit misszionáriusként becsülik, ki megnyitotta Tibetet Krisztus tanítása és annak hírdetői előtt. Mind a tibetisztika, mind Tibet evangelizátorai őt nevezik meg a stabil alapok megteremtőjeként – Magyarországon legalábbis mindenképpen. Hiába hivatkozási alap, bő terjedelmű öröksége nagyon sokáig gyakorlatilag semennyire nem befolyásolta a magyar nyelvű tibet-irodalmat ill. annak egy speciális, ám nagyon fontos részét. Hazájában a keresztény missziós irodalom tiszteletteljesen meg-meg említette Csomát, de aztán helyette inkább kétes forrásokból merített. A több bejegyzésre vágott dolgozat a múlt század első felének Tibetet érintő magyar nyelvű missziós irodalmát kívánja feldolgozni (az egyház javát szolgáló missziós irodalom semmiképpen sem jelenti csupán a misszionáriusok beszámolóit). Csak kis számú – ám igen jellemző – ilyen kiadványon keresztül van alkalmam ezt megtenni, de azokból igyekszem hosszan idézni a füzetek, könyvek üzenetének és stílusának lehetőség szerinti hű bemutatása végett. Az írás megszületését indokolta az a gyanú, hogy ezek a Tibetről többnyire hamisan tájékoztató kiadványok könnyebben és többekhez tudtak eljutni, mint pl. Stein Aurél vagy Sven Hedin könyvei. Így érdemes utánajárni miket is olvashattak akkoriban magyarul Tibetről, milyen kép alakulhatott ki bennük arról az országról, melyért egy honfitársuk oly sokat tett, kivívva a tudományos világ őszinte tiszteletét. 

Krisztus zörgetése 


A Magyar Református Külmissziói Szövetség egy 1935-ös kiadványa Félelmetes Tibet címen jelent meg, utalva a kötet kilenc írásából egyszerre kettőre. Balázs László Kőrösi Csoma Sándor a tibeti zarándok című cikkében elsők között tekintett Csomára tibeti missziós tevékenységek előkészítőjeként, és nem mint egy tibeti kultúrát feldolgozó nyugati tudomány úttörőjeként. “Igazi misszionáriusi alak lemondásában és külzdelmében. Küzd elsősorban a magyar hazáért, de küzd – ha közvetve is – a keresztény misszióért.” A szerző keresztény szentiratok tibeti nyelvre fordításának szándékát véli/akarja kiolvasni egy-egy szűkszavú feljegyzésből (a témát sokkal később Marczell Péter is előveszi, de többre ő sem jut). Újabb támpontokat, kézzelfogható bizonyítékot, akár biztosabb forrást nem talál, de lelkesen nyomoz és valószínűsít, majd beéri lelkesítő féleredménnyel. 
“De van még egy összekötőkapocs Kőrösi Csoma Sándor és a misszió között. Misszionáriusok viszik tovább az ő tudományának zászlóját. Jaschke a teljes Bibliát is lefordítja tibeti nyelvre, de azután mint világhírű nyelvész is méltó utódja Kőrösi Csoma Sándornak. Franckéből pedig, aki szintén misszionárius, a berlini egyetem nagynevű professzora lesz, szaktekintély a tibeti dolgokra nézve. Az ő közvetlen utódai csak misszionáriusok lehetnek, amint hogy minden idegen országban, ahol pogányság van még, az első megtett lépés után a másodikat a misszionáriusok teszik meg, amikor életüket sem kímélve, azoknak a népeknek az Evangéliumot hírdetik. Ha feltárul egy ajtó, akkor a misszionáriusok az elsők között vannak, akik áthaladnak az ajtón, – hacsak nem maguk nyitják ki az ajtót az idegen országba. (…)  
Azt tudjuk, hogy szíve dobogása az árvákul Ázsiában hagyott magyar testvéreké volt. De azt is tudjuk, hogyha a magyar testvéreket Ázsiában megtalálta volna, – a második tette az lett volna, hogy nekik az Evangéliumot hirdesse. Ennek zálogát látjuk munkáiban, amit az Evangélium érdekében végzett. 
De így is hírdeti munkáját az a tibeti misszió, amely Nyugat-Tibet határán diadalmasan hirdeti az Evangéliumot. Ladákh-tartomány Leh városában egy kis keresztyén gyülekezet van már, ahol tibeti bennszülött lelkész is hirdeti az Evangéliumot. Kyelangban pedig egy keresztyén nyomda áll, amely a különös tibeti betűkkel írott Bibliát, Énekeskönyvet és vallásos füzeteket egymásután bocsátotta ki, hogy az Evangéliumot minél többen hallják és olvassák ott a nagy hegyek között. Ha ezeket a munkákat látjuk, szívünk hálával van telve Isten iránt Kőrösi Csoma Sándorért, akinek az élete volt az a fundamentum, amelyre az Evangélium Tibetben felépült.” 

A kiadvány címadó tanulmányát Draskóczy László írta “Tibet sötét arcáról”. Rövid és általános földrajzi, történelmi áttekintés után rátér a lényegre. Az olvasó megtudhatta, hogy a reformer Csong-Kaba (sic!) előtt a szerzetesek dohányoztak, szeszes italt fogyasztottak, megnősültek. Annyi istenük van, hogy még a rablóknak is jut egy. Papuralom van. Az istentiszteleteket “lármás zene” kíséri. A tibetiek számára az imádság lényege “nem az Istennel való lelki kapcsolat”, hanem, hogy az adott formula minél többször legyen elismételve, de igazából még az sem szükséges, elég egy papírra leírni és betenni azt egy imamalomba. Természetesen többnejűségben és többférjűségben élnek. A leánygyermekeket nem szeretik. “Ha sok a leányuk, a később születetteket megölik.” Szűzeket nem vesznek feleségül, mert akkor a házasságot nem áldják meg az istenek. “Az anyák átutazó kereskedőknek ajánlják fel lányaikat, hogy férjhez adhassák őket.” Bár a hullaevést Zenobius Benucci püspök szerint 1256 körül már nem gyakorolták, “atyáik koponyájából a tibetiek kelyhet készítettek s lakomáik alkalmával azokból itták a bort.” Tibetben a halálos kivégzésnek két módja ismert: “egy frissen vágott yak bőrébe varrják az elítéltet s kiteszik a nap égető sugarai hatása alá. Amint kiszárad a nyers bőr, mind jobban szorítja a benne levő elitéltet mindaddig, míg az életét ki nem szorítja belőle.” 
A másik módszer szerint “a halálraítéltet mély kiszáradt kútba dobják; eltekintve attól, hogy esés közben nyomorékká zúzza magát, legtöbbször már rothadó emberi tetemekre esik. Szenvedésétől itt is csak a sokszor napok múlva bekövetkező éhhalál váltja meg.” A szerző e barbár rémségeket felsoroló, és a következő, “Misszionáriusok Tibetben” című rész között, le kell, hogy szögezze: “Tibet sötét és idegenek számára félelmetes életébe a keresztyén missziók meg-megújuló kísérletei hoznak némi reménysugarat.”
A tibeti missziós tevékenységek mintegy 600 évét felölelő ismertetés jelentős részét egyetlen személy magasztalása teszi ki:
“Meg kell emlékeznünk a tibeti misszió egyik legnagyobb hősének, a hindu Sadhu Sundar Singh-nek hősies munkájáról is. Nem lenne teljes a tibeti missziók története, ha nevét kifelejtenénk. Életének története a magyar olvasóközönség előtt sem ismeretlen. Az előkelő családból származott hindu ifjú rokonai akarata ellenére keresztyén lett s egész életét az elzárt Tibet evangelizálására szentelte. Neki, hindu lévén, könnyebben sikerült bejutnia az elzárt területre, mint európai misszionáriusnak s elhatározta, hogy minden tavasszal a Himalája hófödte csúcsain keresztül felkeresi a lámák országát s ősszel, mielőtt a rossz idő beállana, visszatér hazájába.” 
Első ilyen útjára 1906 tavaszán indult 17 évesen, majd 1929-ben a legutolsó alkalommal, mikoris már nem tért vissza. A huszonhárom évnyi missziós tevékenység nem volt kalandoktól, szenvedésektől, csodáktól mentes, ahogy azokról kínai, japán, európai, amerikai előadókörútjain alkalmasint be is számolt lelkes közönségének. Úgy tűnik, a sok évnyi kalandon és viszontagságon kívül mással nem kívánta untatni közönségét a tibeti misszió ünnepelt hőse:
Sundar Singh munkája eredményeiről nem sokat beszélt, de annyit sejteni engedett, hogy Tibetben sokkal több keresztyén van, mintsem gondolnánk. (…) Az bizonyos, hogy sokkal kevesebbet tudunk Tibetről és az ottani életről, hogy a keresztyénség egy-egy ilyen nagy alakjának a munkáját és eredményeit meg tudnánk ítélni s gyümölcsét statisztikába tudnánk foglalni.” 
Draskóczy László oly szépen fejezi be cikkét, hogy azt mindenképpen idéznem kell:
“Tibet ma még a keresztyén missziók számára is félelmetes és ismeretlen, de az a bizonyos, hogy minden emberi “kínai fal” ellenére Isten Szent-lelkével és egyes kiválasztott embereivel végzi a maga munkáját, mert a Szentlélek elé hiába építenek emberek “kínai fal”-at, hiába állítanak fel tilalomfákat, a Lélek munkáját ember nem képes korlátozni. Tibet elzártan, emberi szemek előtt láthatatlanul, de bizonyára magában hordozza Isten országa csíráit s egyszer – talán ez a nemzedék már nem éri meg – felnyílnak féltveőrzött kapui s Isten országa diadallal vonulhat be oda, ahol a szívek legtovább ellenállottak Krisztus zörgetésének.”
Tibetre nyíló kapuk II. - Tibet rettenthetetlen apostola
Tibetre nyíló kapuk III. - Brieux atya két halála
Tibetre nyíló kapuk IV. - Ópiumos rendszer és zavaros psziché

2012. szeptember 23., vasárnap

QUAR/TETT

A tavaly augusztusi önálló kiállításom után most újra a Hajós utcai Picasso Pointban állítottam ki aktuális – és kevésbé aktuális – képeimet, ám ezúttal már negyedmagammal. A QUAR/TETT névre keresztelt csoportos kiállításon Kovács Anita, Králl Szabolcs és Rásonyi Ábel a további kiállítók. Az éppen arculatot váltó Picasso Point falain előreláthatólag még október 1-ig láthatóak a képeink. 

Rásonyi aktuális munkái két témára, ill. két személy (Szent Antal és Raszputyin) által inspirált munkák csoportjaira oszthatóak. Remete Szent Antal megkísértése (vagy szorongattatása) több száz éven keresztül az európai művészek egy kedvelt, sokszor feldolgozott témája volt. Hieronymus Bosch, Mathias Grünewald és Martin Schöngauer voltak talán a legnagyobb hatású víziók alkotói. Martin Schöngauer metszete (kb. 1470-75) több további festmény számára volt kiindulópont. Michelangelo 13 évesen festette meg a maga változatát Schöngauer metszete nyomán. Ábel is ezt vette alapul, és festette meg a maga festői stílusában ill. aszerint ahogyan ő a témát megéli. Míg a festőgéniusz 13 évesen, a XV. század végén, bár mesterien, de csak "kiszínezte" az eredeti művet, addig egy XXI. századi művész egy újabb szintre emeli az eredeti Schöngauer kompozíciót, mert számára a legnagyobb szentség felé törekvőknek démonok általi megkísértettsége egy fájdalmasan ismerős helyzet. 

"De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Ősi keleti elképzelések szerint -- aminek visszhangját Jézus megkísértésének történetében is megtaláljuk -- a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelőtt pedig a sivatagok a démonok hazája voltak. Antal ebbe a birodalomba hatolt be, és ott épített ki magának szállást. Hogyan is történhetett volna másképpen, mint hogy a démonok támadást indítottak ellene. Antal pedig – az apostol intelmének megfelelően – ,,Isten teljes fegyverzetét'' öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson'' (Ef 6,11). Így ő lett a győztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, aki ,,ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel'' (Antal élete). A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították." (via)

A kiállításon az újabb négy festményemből három úgynevezett "adzsi" azaz "A betű", a japán Singon irányzat meditációs praxisának tárgya. A negyedik a hasonló tibeti gyakorlathoz kötődik. A sorozat egyszerre tradicionális és újító jellegű, és a tárgy alapos kutatása előzte meg. Talán nem tűnnek különösebben látványosnak, kreatívnak vagy izgalmasnak, de a számomra nagyon fontos Goya-i meghatározás szerint több közük van a művészet csodáihoz, mint a korábbi képeimnek. "Az ész álma szörnyeket kelt életre. Az értelemtől magára hagyott képzelet lehetetlen szörnyetegeket szül. Vele egyesülve azonban anyja lesz a művészeteknek és azok csodáinak." Az utolsó hetekben, míg a kiállításra készültem, a szokásosnál is többször jutott eszembe Francisco Goya híres gondolata. 
Nagyobb hévvel és eredménnyel az ezredfordulón festettem. A lendület egyszercsak megtört, és több befejezetlen festményt hagytam hátra, mint befejezett és kiállított képet. Az "értelemtől magára hagyott képzelet" térnyerése miatt hagytam abba a festést több évre, és az értelem és képzelet egyesülése, ami miatt most egy dekádra elég festői tervem van. A befejezetlen, néha ok- és céltalan fantáziaképeim korszaka előtti utolsó képeimből vittem a kiállításra kettő olyat, ami korábban sosem volt kiállítva. Úgy gondolom, hogy már itt is több teret engedtem a fantáziának, intuíciónak, mint az "értelemnek", most mégis itt a helyük. Továbbá három friss kalligráfia is megtalálta a helyét a falakon.




Kovács Anita és Králl Szabolcs képeit bírom, de mivel egy lépéssel távolabb vannak a számomra ismerős világtól, így saját szavaikat idézem: 

Kovács Anita: "Jelenleg fotózással és festészettel foglalkozom, folyamatosan képzem magam e műfajok terén. Munkáimat igyekszem bemutatni bizonyos időközönként. A Sarkosok Képzőművészeti Stúdió és a Poszt fotográfiai csoport tagjaként rendszeresen részt veszek csoportos és egyéni kiállításokon. Szeretek kisérletezgetni színekkel és formákkal, különböző anyagokkal - de talán pont ezért különösebb művészi hitvallásom vagy koncepcióm nincs is. Számomra az alkotás egy eszköz (szerencsére az egyetlen) lelkiállapotom pillanatnyi kifejezésére."


Králl Szabolcs: "A poszt indusztrializmus az inkább szolgáltatásokra mint termelésre épülő társadalom egyik következménye az elhagyott ipari létesítmények megjelenése; ezek esztétikája, az elhasznált tárgyak újrafelhasználása számomra mindig is fontos volt - tekintve angyalföldön a Tatai út melletti MÁV telep szomszédságában nőttem fel -, a munkákon látható koszos, erodált felületek iránti vonzalmam is innen eredetezhető."


A fényképek készítői: Rátz Péter, Králl Szabolcs, Bakos Levente.

2012. szeptember 22., szombat

Siddham & Suminagashi


E két gyönyörű kalligráfia (Acala Vidyaraja és Maitreya magszótagja és mantrája) egy nyugati tendai pap, Seishin Jack Fitterer munkái. Több kalligráfiát sajnos még nem lehetett tőle látni, de ez a kettő igazán külünleges darab. Különlegességük, hogy ötvözik az indiai eredetű, de Japánban otthonra lelő Siddham írást és a Japánból (vagy Kínából?) eredő és Európáig eljutó márványozást
Az úgynevezett márványozott papírt Európában nagyon szívesen és nagyon sokáig használták a könyvkötészetben már a XVII. századtól, de mára határozottan visszaszorult a használata. A technikát mi az Oszmán Birodalom révén ismertük meg, és a mai napig a török változattal találkozhatunk leginkább. A török márványozás az erbu, melynek legkorábbi példányait a XVI. századból ismerjük. Japánban már a IX. században létezett a technika, és szuminagasi néven a mai napig nagyon kedvelt.


2012. szeptember 12., szerda

Ácsárja valódi bölcsessége

A Mahávairocsana szútra – vagy tibeti címén Vairocsanábhiszambódhi tantra – az első igazi buddhista tantra, a tantrikus buddhizmus legkorábbi részletes összefoglalása. A szöveg eredeti, valós írója ill. összeállítója valószínűleg egy buddhizmusra áttért bráhmin. Erre először a szövegben ismertetett homa tűzrítus miatt gondoltak a kutatók. A szövegben szereplő istenségek ikonográfiai leírása a keletkezés idejét is valószínűsíti valamelyest. Ezek nyomán a Mahávairocsana szútra hatodik század közepére datálható. Szerencsére a szöveg terjedelme lehetővé teszi, hogy olyan elemeket is tartalmazhasson, amik nyomán a keletkezés helye is lokalizálható. A hindu istenségek és buddhák nevei alapján Észak- és Dél-india mindenképpen kizárható. Orissza és Mahárástra egyaránt elképzelhető, de utóbbi sokkal inkább.
A szútrának két mitikus eredete is ismert. Az ismertebb szerint Buddha halála után 800 évvel Nágárdzsuna leli meg a szöveget egy dél-indiai vas sztúpában, ahová korábban maga Vadzsraszattva rejtette a tan befogadására alkalmas nemzedékre várva. Nágárdzsuna szerepel a singon nyolc patriárkája és a tan nyolc terjesztője között is. Egészen biztos, hogy ő nem azonos a mádhjamika Nágárdzsunával, de az alkímista Nágárdzsuna is kizárható. A hagyomány talán a harmadik, tantrikus Nágárdzsunára gondolt eredetileg, aki Pancsakrama szerzője (mára összemosódtak az alakok és majdnem a teljes örökséget a leghíresebbnek tulajdonítja az utókor). A másik, ritkábban idézett eredetmítosz lényege röviden, hogy valahol egy északindiai erdőben majmoktól kapja meg a szöveget egy favágó.
Az eredeti szanszkrit szöveg már elveszett, de fenmaradtak a tibeti és kínai fordítások. A kínai fordítás megőrizte a szanszkrit mantrák eredeti sziddham írását. Ezt leginkább a kínaitól idegen szanszkrit betűírás indokolhatta, aminek a tibeti írás viszont nagyon közeli rokona (mivel az indiai eredetű). Tibeti nyelvre valamikor 812 előtt fordíthatta egy indiai pandit, Silendrabódhi és Padmaszambhava egyik tanítványa, Kava Pelceg (ska ba dpal brtsegs). Kínai nyelvre korábban, 724-ben (vagy 717-ben?) fordította Subhákaraszinha, de maga a szöveg valószínűleg már közel ötven évvel korábban eljutott Kínába.
A Mahávairocsana szútra két alapvető részre osztható: az első elméleti (ez maga az első fejezet), és önmagában állva más Mahájána szövegekhez hasonló szerkezetű, a második rész (a második fejezettől) viszont a gyakorlatról szól igen részletesen (a mandala megszerkesztése, mantrák, beavatások). Az első fejezet mindenki számára érthető lehet, ám a szöveg másik fele elvileg csak magyarázatokkal együtt, csak a beavatottak számára lehet teljesen világos.


XVI. Az Ácsárja valódi bölcsessége

Azután Vadzsrapáni minden mandala és mantra esszenciájáról kérdezte a Nagytiszteletű Vairocsanát.
– Mi az összes mantra egyetlen, közös esszenciája? Ez az, amit meg kell értenie valakinek ahhoz, hogy mesterré váljon?
A Nagytiszteletű Vairocsana így válaszolt:
– Kitűnő, ó Mahászattva! Felfedem előtted a Tudatosság legnagyob titkát, a legmagasabb rangú Mantra Tudatosságot. Hallgasd kitartó figyelemmel!
Az úgynevezett "A" betű az összes mantra esszenciája, belőle ered a mantrák megszámolhatatlan sokasága. Az "A" betű a maga tejességében hozza létre a Tudatosságot, ami lecsendesít minden fogalmi burjánzást.
Ó Misztériumok Ura! Hogy miért az "A" minden mantra esszenciája? A Tökéletes Buddhák tanították, hogy az "A" a mag, a lényegi, vitális erő. Ebből következik, hogy mindennel alapvető módon azonos, benne rejlik minden összetevőben; és ezen összetevőkről, részekről, elemekről, tagokról szintúgy tudható, hogy léteznek mindig mindenben, a meghatározott módon. Az eredeti, primordiális betű áthatja a további betűket, amik maguk is mindent átjárnak, behálóznak. A betűk hangokat formáznak, és szótagok keletkeznek belőlük. Az "A" eképp hatja át valamennyi dolgot, és eképp hozhat létre oly nagy diverzitást.
Elmagyarázom a betűk szabályait. Hallgasd nagy figyelemmel. Az "A"-val jelöld a szíved, majd a további betűkkel a tested további részeit. Ha ezt teszed és helyes módon, velem válsz azonossá. Elmélkedj jóga testtartásban a Tathágatákról. Ha valaki megérti e tanításokban rejlő bölcsességet, felismeri a benne rejlő tudást, Tökéletesen Felébredetté válik. Ezt a személyt mesternek, Ácsárjának hívom. Ő egy Tathágata, más néven Buddha, egy Bódhiszattva, Brahmá, Visnu, Meheszvara, Csandra, Áditjá, Varuna, Pradzsápati, Kálarátrí, Jama és Mandzsugósa. Egy szentéletű bráhmin, egy cölibát, szenvedélyektől megszabadult nemes szerzetes, boldog és szerencsés lény, minden titkok birtokosa, mindent tudó és mindent látó, minden jelenséget uraló. A Bódhicsitta állapotában tartózkodik a hangok tudatosságának szentelve magát, nem függve egyetlen jelenségtől sem. Ő a mindent betöltő. Ő egy mantrin, mantrák birtoklója, dicső mantra király, egy Vadzsradhára. Minden aksara-csakra megnevezve a testén, a következő módon: A „HUM” a szemöldökök között. Ez a vadzsra helye. A „SZA” a mellkason. Ez a lótusz helye. Én a szív helyével vagyok azonos: ez minden ura és mestere; mindentől független és szabad. Egyetemesen betölt minden érző és nemérző lényt.

Az „A” a legmagasabb életenergia.
A „VA” a víz.
A „RA” a tűz.
A „HUM” jelentése indulat.
A „KHA” azonos a térrel.
A szótagok feletti anuszvára a végső, abszolút üresség szimbóluma.

Aki megismeri ezt a legvégső igazságot, Ácsárjának nevezzük. A Tökéletes Buddhák tanításait célszerű eképpen értened. Aki szüntelen szorgalommal gyakorol, eléri a haláltalan állapotot.


2012. július 29., vasárnap

Achyut Palav


Az iszlám kalligráfián túli mai indiai kalligráfiáról alig tudni valamit. A főleg dévanágarival, de akár latin betűkkel is szívesen író Achyut Palav a legnagyobb élő mestere a kalligráfia ezen ágának. Több stílusban is szívesen dolgozik, de én most csak a nekem legjobban tetszőkből válogattam.

Achyut Palav - official site 
Achyut Palav on D'source
Achyut Palav on International Exhibition of Calligraphy 
Achyut Palav on Indiaart Gallery

Moksha
Dharma
Karma
Akshar
Bhakti