Ensō: nulla

A szélesebb körben csak zen-körként emlegetett ensō (ami japánul egyszerűen csak kört jelent), ma egyértelműen az irányzat jelképe. Esztétikus volta miatt messze a zen buddhizmus gyakorlóin túl is kedvelt. Lehetetlen nem expresszív művészi alkotásként tekinteni rá. Elsősorban az üresség, felébredés, a buddhatermészet szimbólumaként határozzák meg, de népszerűségét egészen biztosan nem pusztán feltételezett jelentése adja. A szimbólum tökéletes egyszerűsége, esszenciális volta, és főleg az azt megjelenítő, mentális és spirituális felkészültséget és rendkívüli jelenlétet megkívánó aktus teszi a gyakorlatban az ensōt azzá, ami. A XVII. század előttről nagyon kevés megbízható adatunk van a hagyományról. Eredetét, történetét a szakirodalom rendszerint nem kívánja feltárni vagy megfejteni. Ez az irányzat sajátosságaiból ered.

A csan/zen irányzat magát Sákjamuni Buddha úgynevezett virágbeszédéig vezeti vissza. Egy alkalommal a Keselyű Csúcson Sákjamuni Buddha magasba tartott egy szál fehér virágot, miközben egy szót sem szólt. A szónélküli tanítást egyedül Mahákásjapa értette meg. Ő a zen első pátriárkája. A történet legkorábbi feltűnése másfél évezreddel későbbre, 1036-ra tehető. A virágbeszédnek számbavehetetlenül sok értelmezése van, de leggyakrabban egyszerűen eredendően megfejthetetlennek, elemzéssel megközelíthetetlennek találják. Az esemény valódiságát egész nyugodtan kétségbe vonhatjuk. A zen szemlélet nem kívánja, hogy elfogadd valósnak az irányzat történelmének legendáit Az irányzat több pátriárkája is “utólag született”. Utóbbi gyakorlat nem valamiféle önigazolás része, sokkal inkább a mahájána ún. ügyes módszerének alkalmazása.

Bódhidharma a zen legrangosabb pátriárkája, kinek élettörténete csodálatos események sorozata. Az ő nevéhez kötődik az ensō születésének hagyományos története, ami sajnos egészen semmitmondó, kicsit erőltetett, csak közhelyeket közöl. Világos, hogy ez nem az a tanítás, ami az ensō festés hagyományát megteremtette, hanem csak egy gyenge "eredetmagyarázó történet", ami a már meglévő praxis tapasztalatait használja.

Nulla 

Audrey Yoshiko Seo az Ensō - Zen Circles of Enlightenment című könyv szerzője az ensō eredetét egészen a nulla születéséig vezeti vissza. Sajnos a téma több bizonytalan, bizonyíthatatlan felvetése megnehezíti a rejtélyes kezdet feltérképezését. Bár tiszta képet esélyünk sincs kapni, és a spekulációk felmerülése nem zárható ki, de az első lépés mindenképpen a nulla kell legyen.

A nullát, mint számjegyet Indiának, az ind csillagászatnak és matematikának köszönhetjük. Európába a nulla arab közvetítéssel jutott el hozzánk. A zéró elnevezés az üresség vagy hiány jelentésű arab safira szóból ered, míg a nulla a semmit jelentő latin nullusból. Az i.e. 200 és i.sz. 200 közé datált Bakshali kézirat az első bizonyítható nyoma a nullának. Kezdetben egy kihagyott hely jelentette a jelenlétét, majd egy pont (bindu) jelölte. A pont valójában a kihagyott hely meglétét, szerepét próbálta kihangsúlyozni, egyértelművé tenni. Megnevezésére többek között a sunya (üres), vyant (ég), kha (űr), purna (teljes) szavakat használták. A pont fokozatosan feljődött egy kis üres körré. Végleges formáját, bár feltűnően egyszerű, gyakorlatilag több száz év alatt érte el. Körként úgy tűnik sosem tekintettek rá, mindvégig egy “lyukas pont” maradt. Hasonlóvá vált – vagy már kezdetektől fogva az volt –, mint az írásban formailag hasonló, a betű/szótag feletti anuszvára. A Mahávairócsana szútra szerint “A szótagok feletti anuszvára a végső, abszolút üresség szimbóluma.”

A semmi eképpeni jelöléséhez kétségkívül már kezdetekben társult egy – a számok világán túli – elvontabb másodjelentés is. Sőt, feltételezhető – de biztosat továbbra sem tudhatunk – , hogy a nulla valójában indiai metafizikusok találmánya és a matematika csak ezek után vezette be a fogalmat. Linnart Mäll szerint a gyanút igazolni látszik, hogy kezdetben a nullát pontosan úgy írták le, mint a buddhisták a nirvánát. Mäll tesz egy nagyon érdekes észrevételt: “A buddhista irodalomban létezik még egy kifejezés a nulla megnevezésére, s ahogyan nekem tűnik, ősibb a többinél. Ez a madhja (madhjama), melyet a buddhista szövegekben általában 'középsőnek' fordítanak. F. I. Stcherbatsky rámutatott e szó rokonságára a súnjá-val. A buddhizmusban a nulla nem jelenti valaminek a hiányát, vagy valaminek a tagadását, hanem az állító és tagadó döntések, a + és a – közötti ellentét eltörlését (jobban mondva: ignorálását), ami azt jelenti, hogy az összes egymás közti viszonyt meghatározatlannak ítéli.” Azaz a buddhista környezetben a nulla inkább “semlegesség”, mint “semmi”.

A tanulmány második része: Ensō: hold