Koponyakultusz Tibetben: kapala

A XIII. és XIV. századi belső-ázsiai utazók beszámolóiban leírt számos tibeti szokás közül egyet sem kísért akkoriban olyan élénk érdeklődés, mint az emberi koponyák vallási célokra való alkalmazása. Odoric Pordenone – aki 1316 és 1330 között tartózkodott Tibetben –, részletesen ír a helyiek barbár szokásairól: a fiúk megfőzik és megeszik halott apjuk fejét, majd edényt készítenek a koponyából, amiből a családtagok isznak az elhunyt családfőre emlékezve. A leírás nem személyes tapasztalaton alapul, mint ahogy Wiliam Rubruk hasonló leírása sem (ő 1253-ban, Mongóliában gyűjtött ilyen tibeti történeteket). Később, a XVII. és XVIII. században Tibetbe utazó keresztény misszionáriusok is gyakran írnak az emberi koponyák vallási célú használatáról – már nem csupán mások elbeszélései nyomán.

A XX. század elején is még sokszor a koponyakultusz volt az egyik legtöbbet emlegetett tibeti szokás antropológusok és korabeli „valláskutatók“ között. E két dolgot (Tibet és emberi koponyák rituális használata) nehéz volt egymástól különválasztani. Korábban, a kelleténél nagyobb hangsúly nem biztos, hogy a megfelelő irányba befolyásolta a nyugati érdeklődőkben kialakult „Tibet-képet“, főleg nem kielégítő mennyiségű és minőségű információra alapozva azt. Ma viszont a téma valamelyest háttérbe szorult a tibeti vallás(osság) számos más jellegzetességének javára, így viszont sokkal kisebb figyelmet kap, mint amennyit a vallásban már hosszú ideje betöltött szerepéhez mérve valóban kiérdemel. Andrea Loseries-Leick 2008-ban megjelent könyve (Tibetan Mahayoga Tantra: An Ethno-Historical Study of Skulls, Bones and Relics) elsőként mutatta be a maga teljességében a tibeti csontfaragók hagyományát. A még élő hagyomány helyszínein végzett tanulmányok (1983-1994) és több indiai és tibeti szöveg (V. - XX. század) feldolgozása nagyban szélesíti és árnyalja a korábbi ismeretanyagunkat. Ez a kétrészes poszt sem az emberi koponyák és csontok megmunkálási módjait és azok miértjeit, sem a koponyáknak a tibeti vallásosságban betöltött szerepüket nem kívánja hasonló mélységben bemutatni, csupán egy erősen leszűkített területre (kapala és damaru) és az alapvető spirituális háttérre fókuszál. Ami a két bemutatott rituális tárgyban közös, hogy mind a kapala, azaz koponyacsésze, mind a damaru, azaz koponyadob (vagy alakja után homokóradob), az emberi koponya  ovális felső részéből (cranium) készül.

 *** 

Koponyacsésze (szkr. kapala, tib. thod-pa) 

Az, hogy maga a kapala szó fordítható edénynek, csészének, kolduló edénynek és koponyának is, már egyértelműen jelzi sajátságos szertartási funkcióit. Ipolyi Arnold az 1854-es kiadású Magyar Mythologia című munkájában a következő összefüggéseket vélte találni a kapala, a koponya, kaponya, csésze, edény szavak és fogalmak között:

„a sanskr. kapala ugyan az, a mi a magyar koponya v. kaponya, és sajátlag formativumában koponyakehely (...) Mint látni a magyar koponya v. kaponya (a kap gyöktől származtatja Kresznerics is) tehát már találkoznék ismét a sanskrit szóval; mi több ezen kapala a sanskritban épen úgy serleget, poharat, csészét jelent, mint nálunk is a kaponya - merítő edény és situla. (...) Épen úgy összefügg azután, hogy valamint a sanskrit kapala, koponya és ivó edény, serleg, úgy a magyar kaponya is ma még vízmerítő edény volna, s valaha bizonyára ivó edény volt, mint a hősök által megölt elleneik arany- s ezüstbe foglalt koponyái dísz ivóserlegeik voltak, mikép az még hagyományunkból is felmerül – A magyarázatok tehát igen jól találnak.“ 

Egy vadzsrajána gyakorló áldozó csészéjeként a kapala hasonló a védikus áldozás agyagcsészéjéhez (szkr. kumbha), a Buddhák alamizsnás szilkéjéhez (szkr. patra) és a bódhiszattvák amritával teli korsójához (szkr. kalasa). A kapala lehet a haragvó istenségeknek bemutatott áldozati sütemények (torma) tartóedénye, de békés istenségeknek szánt ékköveket, virágokat vagy gyümölcsöket tartalmazó tálca vagy edény is. Egy aszkéta koldulóedényeként vagy evőcsészéjeként a kapala a halál, állandótlanság, az élet könnyed múlékonyságának állandó emlékeztetője, mely a lemondáshoz vezetheti gazdáját. Ami a buddhista hagyományt illeti, érdemes megjegyezni, hogy a szerzetesi szabályzat (szkr. vinaja) kimondottan tiltja az emberi koponya alamizsnás szilkeként való használatát. Csak a vadzsrajána rendszer indiai és tibeti terjedésével vált az emberi koponya fontos szertartási kellékké.

Az ezoterikus tantrikus hagyományban a koponyákat olyan „karmikus edénynek“ tartják, ami tartalmazza az egyén jó és rossz tulajdonságait. A koponya eredeti tulajdonosának életereje és energiája testet nyer a csontban, és tantrikus rítusok előadásához alkalmas erő-tárggyá minősíti azt. Több ízben hangsúlyozzák, hogy csak a megfelelő vallási irányítás alatt és tantrikus áttétellel képes valaki a koponya erejének szakszerű használatára. Máskülönben még egy bódhiszattva koponyája is bajt okozhat a tapasztalatlan tulajdonosának. 

Több tibeti szöveg is foglalkozik a kapalával és az ahhoz kapcsolódó rítusokkal. A legkorábbról ismert ilyen szöveg a XII. században született. A szakja tudós, Drakpa Gyalcen „A belső áldozati edény a Guhjamantrajánában“ című írásában felsorolja egy koponya nyolc jellemző vonását, ami alkalmassá teszi egy tantrikus szertartáshoz. Egy Szangyé Lingpa (1340-1396) által felfedezett szöveg egy különleges kapala szertartás instrukcióit tartalmazza. A XV. században Ratna Lingpa (1403-1478) egy másik fontos szertartási szöveget talált. Ez a két gter-ma szöveg nagyon fontosnak bizonyult a kapala, főleg szájhagyományra épülő történelmében. Andrea Loseries-Leick 1981-es dardzselingi és 1987-es tibeti terepmunkája során interjút készített több tradicionális csontfaragóval és ebben a témában jártas lámával. Ezek a kutatások bizonyították, hogy a koponya-kultuszok még mindig élnek a szájhagyományban – Tibetben és a száműzetésben egyaránt. Fennmaradásuk legvalószínűbb oka, hogy ezek a gyakorlatok a legmagasabb tantrikus tanításnak, az Anuttaratantra körébe tartoznak, ezért megőrízték, mint titkos tanítást. Loseries-Leick megállapítja, hogy a szájhagyomány nagyrészt egyezik, azokkal az utasításokkal, amiket a fenti szövegek leírnak.

W. W. Rockhill 1888-ban publikálta egy tibeti kézirat fordítását „Koponyák használata lámaista szertartásokon“ címmel. A szöveg részletesen leírja egy Amitábha, a Mérhetetlen Fény Buddhájának tett koponya-felajánlást. Amitábha uralkodik a Nyugati Paradicsom (szkr. szukhávati) fölött, és a hozzá imádkozók ide, a Tiszta Földre kívánnak újjászületni. Az istenséget rendszerint a híveit halhatatlanságban részesítő nektárral (szkr. amrita) teli edényt tartva ábrázolják. Idővel a vallási gyakorlatban ezt az edényt egy koponya váltotta fel és szokássá vált egy koponyát felajánlani az istennek, hogy isteni áldásban részesítse az őt megszólító felajánlót. Népszerűvé vált egy olyan szokás is, amiben az emberi koponyákat az istenek templomi szobrainál tett italfelajánlások tartályaiként használták.

Az Amitábhának felajánlott koponya szertartása összetett és körülményes. Egy különféle színű fonalakba burkolt vadzsrát helyeznek a koponyába. Ezek a fonalak fogják irányítani a szertartásvezető láma szívéből kisugárzó színes fényt, hogy az behatolhasson az életre kelt Amitábha szobor szívéből kiáradó fénybe. Ezen optikai kapcsolaton és spirituális egyesülésen keresztül az istenség lelke felébred és számtalan áldásban részesíti a lámát. Egyesült szíveikből egy fény továbbterjed és eltávolítja a szegények bánatát és teljesíti minden vágyukat, majd ennek a fénynek a végső határán ékkőeső záporozik, mely megtölti a hívő lakhelyét és a világ minden szegletét. A szertartásvezető láma a vadzsra köré tekert zsinórokat tartva, és a koponyát mindkét kezével saját fejéhez emelve egy, az istenséget magasztaló és annak áldását kérő fohászt recitál. Közben a templom-terem istenségei, beleolvadva az Amitábha szívéből szétterjedő fénybe, elégedettségüket mutatják. Ezzel a koponya felajánlása megtörtént. A láma amikor mindezt megtette, minden kérése teljesült és egy, az őrző és helyi istenségeknek tett felajánlás után a koponyát selyemburkolatba csomagolja és elrejti a templom raktárhelységében. A koponyát gondosan kell elrejteni és senkinek sem engedik, hogy megérintse, mivel ebben az esetben veszítene azon minőségekből, melyeket birtokol és a tulajdonos szerencséjét meggyengítené vagy lehet, hogy végleg el is pusztítaná. 

A megfelelő koponyák kiválasztására a lámák kifejlesztettek egy sajátos koponyatani rendszert, mely a jellegzetes tünetek szerint különbözteti meg a jó és rossz koponyákat. Lényeges, hogy az isteneknek felajánlásra előkészített koponya eredeti tulajdonosa mélyen vallásos legyen, de kiemelten alkalmas lehet még rangja, származása, bölcsessége vagy tanultsága révén, de egy koponya egyik legfontosabb, rituális értéket meghatározó tulajdonsága, a színe. A legjobb koponyák közé a következőket sorolják: kagylóként csillogó tiszta fehér koponya; aranyhoz vagy hibátlan ékkőhöz hasonlóan ragyogó sárga koponya; egyenletes vastagságú és kis űrtartalmú; olyan koponya, amin egy éles barázda nyúlik be messze a belsejébe, mint egy madárcsőr vagy tigriskarom; kemény és nehéz, mint a kő; lágy érintésű, polírozott; nincsenek a varratokat tisztán mutató vonalak. A koponya minősége állítólag meghatározható élő személyen is. A következő jelek utalhatnak remek koponyára: nagy, éles és hegyes orr; vékony nyak; magas homlok; hangsúlyos szemöldök; piszkos fogak... Ezek és hasonló instrukciók tanítják a jó és rossz koponyák megkülönböztetésének módszerét.

A koponya eredeti tulajdonosának nemét a feldolgozás előtt különböző vizsgálatokkal állapítják meg. Először megvizsgálják a koponya textúráját és a varratokat, ugyanis a női koponya elvékonyodik közel a fülhöz és vénalenyomatai mélyebbek. Ha ez nem vezet eredményhez, akkor egy különös próbát kell tenni: a vizsgáló személy belevizel a koponyába. Csak a női koponya produkál ekkor jellegzetes csilingelő hangot! 

Múzeumokból, gyűjteményekből jól ismertek a talapzaton álló, fémberakású teljes koponyák is, mint tartóedények. Ezen koponyák benső felülete sárgarézzel vagy aranyozott rézzel borított. Ovális, domború fedéllel fedik, amiből egy finoman kidolgozott vadzsra emelkedik ki, mint egy fedélgomb. A koponya rendszerint egy lángokkal diszített háromszögletű talapzaton áll, aminek minden sarka egy-egy emberfej vagy koponya. Ezek az összeállítások roppant költségesek és ezzel együtt nagyon ritkák voltak a felhasznált arany, ezüst, korall és türkiz miatt. A XVII. században tűntek fel, párhuzamosan a kolostori hatalom növekedésével. Ma rendszerint az egyszerű koponyacsészék belseje is fémborítású és díszes peremszegéllyel ellátott. A szegély mintája gyakran egy sor koponya.

Az tanulmány második része: Koponyakultusz Tibetben: damaru