2011. október 9., vasárnap

Contemporary Art of Ang Tsherin Sherpa

Ang Tsherin Sherpa 1968-ban született Katmanduban. Thangka festészetet tizenkétévesen kezdett tanulni apja, Urgen Dorje mellett, aki Tibetben volt híres thangka festő. Tsherin tizennyolc évesen a hat év intenzív képzés után Tajvanra ment számítástechnikát – és mandarin nyelvet – tanulni. A tanulmányok után visszatért Nepálba és apjával együtt festett thangkákat és kolostorokban freskókat. 1989-ben az Egyesült Államokba ment, ahol folytatja a festést. A tradícionális thangkafestésen túl egy saját, egyedi képi világot is megteremtett. Ez együtt rezdül a kortárs tibeti festészet hullámaival. Hasonló témák izgatják és hasonló módon reagál rájuk. Gonkar Gyatso és Gade mellett ő a legkíválóbb.
A korábbi, csak-képek-és-linkek-semmi-szöveg típusú Ang Tsherin Sherpa posztot töröltem.

Mechanical Nirvana


Wang Zi Won kibernetikus szobrai túl vannak minden emberin: személytelen kiberbuddhák és kiberbódhiszattvák. A tökéletes kiborg és a teljes felébredés, megvilágosodás egyaránt célja, terve az emberiségnek, bár két egymástól nagyon távoli szeletének. Elérni bármelyiket is szinte lehetetlen, mégis sokan törekednek rá fáradhatatlanul.


video video
video

2011. október 6., csütörtök

Supreme Silence

A blogon bemutatott zenék egy része általában jogosan kapja az alulértékelt, méltatlanul mellőzött címkéket. Fel sem tűnik az ítélet súlya. Magyar vonatkozású lemezeknél viszont nagyon is feltűnő, ha tíz éves késéssel botlok bele egy olyan kivételes albumba, mint a Supreme Silence. Talán a maga korában úgy alakult, hogy nem keltett kellő feltűnést, később meg már nem erőltette se a kiadó, se egy terjesztő. Pedig kellett volna! Nem meglepő módon újra egy fáljmegosztó oldal kellett, hogy kiemeljen egy figyelemre méltó lemezt a homályból.
A Supreme Silence (1998) Peeter Vähi észt kortárs zeneszerző erősen tibeti vonatkozású műve. Nem ez az egyetlen ilyen jellegű munkája, ám ez a legnagyobb, legjelentősebb. Máskor csak egy-egy tétel erejéig merészkedett e területre; ilyen volt korábban a tíz perces Nine Mantras, legutóbb pedig Chrysanthemum Garden (2008) lemezének Green Tara című tétele (egy részlet belőle a YouTube-on), s közben Martin Kuuskmann fagottművésznek is segítő kezet nyújtott The Path of Mantra (2006) lemezénél. A Supreme Silence zenei világát már azelőtt fel tudjuk mérni, mielőtt egy hangot is hallanánk belőle; a résztvevők névsora viszonylag rövid, ám sokatmondó: az Észt Nemzeti Férfikórus, az angol Arsis kéziharang zenekar, Lovász Irén és Koncsok Lhundrup (dungcsen, damaru, recitáció).



Az első tétel egy szinte teljesen instrumentális felvezetés tizenhárom percben (címe szerint egy mandala felajánlás). A hasonló hosszúságú Vajrasattva Mantra a száz szótagú vadszraszattva mantra eredeti nyelvű, ám nagyon is európai ízű előadása. Európaisága éppúgy előnye, mint hátránya. A férfikórus kellő hatást kiváltani nem tudó "mantrarecitációját" Lovász Irén hangja menti meg. Ezt követi a hat perces Supreme Silence, azaz legfelsőbb csend, azaz sunjatá, azaz üresség, azaz két szám közti hat perces szünet. A záró Aspiration for the Pure Land (Törekvés a Tiszta Földre) a lemez csúcsa, itt minden a helyére kerül. Szövege Dzsigten Szumgontól (1143–1217) származik (a teljes szöveg angolul itt a lap alján). A szövegeket egyébként a Drikung Kagyü iskola feje, Drikung Kjabgön Csecang válogatta/ajánlotta a produkcióhoz.
A lemez egyik legerősebb elemét, Lovász Irén hangját először a Hortobágyi Lászlóval közös felvételeken hallottam (a Virágok vetélkedése az egyik legszebb közös munkájuk), és sokáig máshol nem is. Egy 1998-as Magyar Narancs interjúban Hortobágyi Lászlóról és a Supreme Silence lemezről egyaránt mesél az énekesnő.
"A lemez kiadója (Ulrich Rützel, az Erdenklang főnöke - a szerk.) úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha én leszek a darab szólóénekese. A premier előtt néhány héttel készült csak el a partitúra, és miután kaptunk már egy díjat (a Világfa német kiadása, a Rosebuds in a Stoneyard a kritikusok nagydíját kapta - a szerk.), azt tűnt számára a legbiztosabbnak, ha velem énekelteti a szólót. Ezért az én hangomra írta a zeneszerző, Peeter Vahi a darabot. Szóval mondták, hogy tibetit kéne énekelni, én meg gondoltam, miért ne. Azt hittem, tibeti népzenéről van szó, és kapok majd archív felvételeket. Aztán ahogy közeledett a bemutató, megkaptam a partitúra első felét. Ahhoz már késő volt, hogy kiszálljak, így csak szörnyülködhettem, hogy milyen nehéz, de akkora kihívás volt, hogy nagyon izgatott, meg tudom-e csinálni. Amikor kimentem Tallinba, az is elég érdekesen nézett ki. A repülőtérről egyenest a próbára mentem, két nap volt a premierig, ott állt hatvan férfi a színpadon, előttük az észt származású, New York-i karmester, Kristjan Jarvi, és mondták, hogy tessék művésznő, lehet beszállni, az első tétel végénél tartunk. Nekem meg remegett a lábam, akkor láttam először a zeneszerzőt, a karmestert, az énekeseket, a kéziharangos zenészeket, egyedül az Ulrichot ismertem, aki a hátsó sorban vigyorgott. Szerencsére a karmester kicsit lelassította a tempót, így ki tudtam mondani azokat az abrakadabrákat, amiket Kelény Béla segítségével tanultam tibetiből és szanszkritből, és amikor kiderült, hogy meg tudom csinálni, akkor elkezdtem a dolgot élvezni. Két bemutató volt: Tallinban a Zeneakadémián és Tartuban, a híres középkori egyetem aulájában, aztán másnap hozzákezdtünk a felvételekhez a tallini rádióban, ebből lett a CD. A félig német, félig New York-i CCn'C Records új sorozatának első darabjaként jött ki."